BELEOLVASÓ
Március 13.
Este. Tokhalsaslik A félkegyelműn. A regény teljesértékű, félközépsúlyú, 72 dekagramm, 509 oldal, velinpapíron, teljes vászonkötésben. Bőven elég volt nyolc nyársra.
Ahogy az meg lett beszélve, a kliens + hét vendég a sütő körül foglaltak helyet. Természetesen nem csupán avégett, hogy a saját szemükkel lássák, valóban az első kiadást égetem, amelynek 8700 font az ára, és nem cseréltem ki valami 21. századi, a középszerűség százötven árnyalatáról szóló skandináv krimire. Művészetre vágytak. És megkapták.
Minden, minden, ahogyan kell. Kitettem magamért.
Csak a book-n-griller tudja, mi mindenen futhat zátonyra az akció. Ez a mi belső konyhánk. A regényeket, mint ismeretes, különféle papírokra nyomták. És ez is, az is máshogyan ég. Az egyik lassan izzik, a másik úgy föllobban, hogy fölreppennek a lapok, és a húsra tapadnak, vagy röpködnek a kliensek feje fölött. Vannak ugyan a sütőinkben spéci légszivattyúk, amelyekkel le lehet állítani az égő és elhamvadt papír röpködését, de azt jóformán csak a kezdők használják. Az igazi mester a kezével és a fejével dolgozik. Ezek a szivattyúk nemcsak a lángot, hanem a látványt is lekicsinyítik. A levegővel együtt kiszívják az attrakciót is. A könyvnek pedig fénylenie kell: lángolni, lenyűgözni. A tapasztalt mester előre kiszámítja a folyamat minden részletét, mintha csak egy sakkpartit tervezne meg, és hidegvérrel egyensúlyozik a szakadék fölött. Kötés, szegőszalag, vászon, karton, oromszegő, kenderfonál, könyvjelző, kazein, szárított virágok, könyvtetvek, poloskák vagy csótányok a gerincben – mind-mind rejtett kockázatot jelent. Számításba kell venni őket. Egyszer egy szakácsnál fellángolt a mikrofilm, amit a gerincbe rejtettek a 20. században. Egy másiknak a Szodoma százhúsz napja antropodermikus kötésével gyűlt meg a baja. Bármi, bármi előfordulhat… A legkisebb hanyagság, bizonytalanság vagy túlzott magabiztosság – és kész a katasztrófa. Szakmám elkerülhetetlen eleme a kockázat. Jó esetben ez kimerül annyiban, hogy nem kapod meg a pénzedet, bort löttyintenek az arcodba, vagy valamilyen drága edénnyel fejbe vágnak. A legrosszabb esetben kaphatsz puha, de akár kemény golyót is. Manapság egyre gyakrabban rendelnek bűnözők antikvárlakomát. És a háború óta Európában annyi a fegyver, mint a szemét. A mai német alig hasonlít a háború előtti aranykor németjeire.
Még nagyobb a kockázat, amikor a szmokingos férfiak és briliáns nyakékes nők körbeülik a sütőt, és a szakácsnak nincs hátországa. Ezért is vagyok én vendégséf, nem pedig egyszerű book-n-griller. Amikor a sütőt minden oldalról körülveszik a kliensek az üres tányérjaikkal, eszembe jut az a legendás bűvész, aki hajdanán Európa városait járva azzal az egyszerű trükkel ámította a közönséget, hogy átszúrta az ujját szeggel. Gyerekjáték, a trükk sikere egyszerűen csak attól függ, milyen szögből nézik a szájtátiak a bűvészt. De egyszer csak holmi részeg társaság belebotlott a bűvészbe egy téren, és harsányan követelték tőle a mutatványt. Szeget is adtak neki. Minden oldalról körbevették. És a varázsló kénytelen volt igazából átszúrni az ujját. A fájdalom grimaszát az emberek mosolynak hitték. Nos, az volt az igazi elismerés. De nekünk sajnos nincs mit átszúrnunk. Az én különleges szakmám csakis a tiszta mesterségbeli tudáson alapszik.
Hála a Tűznek, ez alatt a tíz év alatt megtanultam helyesen bánni a könyvekkel. Mi ezt úgy mondjuk: a szakács jól olvas. Egyszóval elég jól olvasok. És így a lapok lángolnak, egyik a másik után, elvarázsolva a klienseket, a hús serceg, a szemek csillognak, a fizetség nő…
A könyv olyan, mint a ló – vad és szeszélyes, már ha nem megfelelően bánunk vele. Nekem nincs szükségem lovaglópálcára és sarkantyúra. Kedvesség, csak kedvesség… A könyv számomra nem egyszerűen rőzse, ahogy a mi földalatti szakácsközösségünkben nevezik. Hisz a könyv mégiscsak egy teljes világ – még ha örökre eltűnt is. Ebben az értelemben romantikus vagyok. Bölcsész fia, fogorvos unokája, ügyvéd dédunokája és rabbi ükunokája. És pontosan tudom: ha igazán szereti az ember a könyvet, az átadja neki minden melegét. Én pedig szeretem az orosz klasszikus irodalmat, jóllehet egyetlen orosz regényből sem olvastam el a felénél többet. És nem fogok másodrangú írókon, mondjuk, holmi Gorkijon marhaszeletet sütni. Én és az okos bolhám az egész klasszikus irodalmat betéve tudjuk: szüzsé, a szerző részletes életrajza, a papírrönk megjelenési ideje. Ezt minden szakácsnak kötelező tudnia, még akkor is, ha egyáltalán nem tud könyvet olvasni. És ilyenekből, sajna, egyre több van. Persze kétségtelen, ahhoz, hogy a szakács jól olvassa a könyvet, nem kell feltétlenül elolvasnia. A 21. század paradoxona. O tempora, o mores! – ahogy megboldogult professzor apám mondogatta. Én meg gyerekkoromban azt hittem, arról a tempuráról beszél, amit a szomszéd utcában lévő japán büfében készítettek. Hiába, már akkor ébredezett bennem a szakácslélek.
Az elmúlt tíz évben kifejezetten az orosz irodalom biztosított számomra igen szép jövedelmet. Az orosz irodalom lángoló oldalainak köszönhetően tettem meg a nehéz utat, s lettem hongkongi földalatti falatozókban senyvedő egyszerű szakácsból csak külön megrendelésre dolgozó, háromcsillagos séf, és most megengedhetem magamnak, hogy a világot bejárva vendégszereplésekből éljek meg. Persze a lényeg a Tapasztalat. A Tapasztalat, mely, miként Puskin írta, „sarja súlyos hibáknak”. Na és az édesanyja, a Véletlen. És atyja, az Intuíció. Mindehhez, mindehhez évek kellenek…
Egy szó, mint száz, a könyvet szeretni kell. Nem véletlenül mondta a mesterem, Zokal, aki életfogytiglanit kapott az athéni könyvtárban rendezett legendás éjszakai bankettért: „A könyv a legjobb ajándék.” A negyvenedik születésnapjára mi, akik akkor még csak szakácsfiókák voltunk, a Dr. No első kiadásával ajándékoztuk meg, mivel tudtuk, hogy nagy grillpartira készül Fleming összes műveiből egy Bond-mániás amerikai milliárdos családja számára.
Úgyhogy égjenek helyes könyvek a tűzben!
Ma nagggyon helyes klasszikus mű égett – Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij regényének még a szerző életében megjelent kiadása.
A kliens egy gazdag berlini német. Hét vendég, férfiak, nők vegyesen. A menü természetesen orosz: kaviár, vodka, pirog + egyetlen második fogás: tokhal Dosztojevszkijen.
Minden jól sikerült. A könyv ideálisan olvasódott – nem gyorsan és nem lassan, szinte füst nélkül. Igazi klasszikus. Formában voltam. A szakácsmesterség egyik legfőbb összetevője, hogy a szakács ügyesen tudja lapozni a forró oldalakat, és így a tűz egyenletesen égjen. Erre egy kard formájú, speciális fémlapát szolgál, melyet mi a saját köreinkben „eszkaliburnak” nevezünk. Minden szakácsnak külön rendelésre készített saját eszkaliburja van. Mióta legutóbb Palo Altóban házkutatást tartottak a hűlt helyemen, új eszkaliburral dolgozom – ez titánból van, a nyele csont.
A kardom ezúttal sem hagyott cserben.
Nyolc nyársat szolgáltam fel ínycsiklandó tokhaldarabokkal ezüsttálcán, zöldség és köret nélkül. A műfaj tisztasága. És Rederer pezsgő abból az évjáratból, amikor nagykorú lettem.
– Bon appétit! – kívánt jó étvágyat szerényen a házigazda a vendégeknek.
p>A korábbi csapongó beszélgetés, a sütő fölötti mozdulataimat kísérő kommentárok és felkiáltások – minden elcsendesült, amikor mindenki előtt megjelent a tányéron a nyárs a még sercegő saslikkal, darabja 5000 font + az ötéves börtönbüntetés veszélye. Ezt a két számot láttam villogni a gourmand-ok szembogarában. A fehéres-borostyánszínű, aranyló kéreggel borított tokhaldarabkák enyhén füstöltek.
Tökéletes csendben csendült össze a nyolc pezsgőspohár. A hölgyek és urak, miután ittak egy kortyot, fogták az evőeszközt. Megcsikordultak a kések, a villák a szájakba juttatták a füstölgő tokhal első darabkáit.
Majd – az óvatos rágás alig hallható hangjai.
A hölgyek és urak rágták a bűncselekményt.
Ez a hang és a feszült csend semmihez sem hasonlítható. Láthatatlan jutalom, mely pénzzel és kockázattal nem mérhető. Ez a mi konkrét zenénk. Cage is megirigyelné.
Minden egyéb a szokásos forgatókönyv szerint történt: a vendégek fel-felkiáltottak, nyögdécseltek, idegesen viccelődtek, és dicsérgették a szakácsot, azaz engem, aki fehér ruhámban ott álltam a sütő mellett.
– Maestro, felülmúlta önmagát!
– Suzanne, érzed annak a százezernek az illatát, amit Nasztaszja Filippovna a tűzbe vetett?
– Drágám, mennyit is égettél ma el a kedvemért?
– Barbara, bűnözők vagyunk!
– Ah, érzem ebben a halban az őrület mellékízét!
– Tomas, szégyellem bevallani, de én életemben először eszem tokhalat!
Kedves, egyszerű burzsoázia, mely gépiesen követi a divatot. A legnyugodtabb és legkiszámíthatóbb kliensek.
M. Nagy Miklós fordítása
