Beleolvasó
ROKONSÁG
Múltkoriban vita támadt afölött, hogy ki is a rokon. Az egyik fél azt állította, hogy olyan egyén, akinek ereiben kimutathatóan, akármilyen kevés csöpp, ugyanolyan vér folyik, mint az övében, megérdemli ezt a címet; a másik konokul vitatta,[i] hogy a rokonság csakis a legközelebbi hozzátartozókra szorítkozik, úgymint szülők, gyermekek, testvérek, és hát isten neki, azok első rendbéli egyenes leszármazottjai.
Mondanom sem kell, hogy az első fél az idősebb korosztályhoz tartozott, a másik pedig az újabb, vagyis ifjabb gárda tagja volt.
Nem elegyedtem bele a vitába, de hazamenet elgondolkoztam a kétféle felfogáson. Erdélyi családból származom, ott pedig nagyon tartják a rokonságot. Harmad-negyedíziglen tegeződnek az unokatestvérek, sőt azon túl is, igaz, hogy az ilyeneknél nem azt mondják, hogy rokon, hanem azt, hogy nexus. Nagyanyám kortársai úgy is nevezték az ilyen fokú összeköttetést, hogy atyafiságban vagyunk. Nagyon számontartották az ilyesmit, ha nem is volt különösebb jelentősége. Ámbár annyi mindenesetre volt, hogy az illetőt minden további kérdezősködés nélkül bevette a „klán”-ba, mely úgyszólván a fél vagy háromnegyed erdélyi arisztokráciát magában foglalta. Ott aztán vagy megállotta helyét, vagy sem; a lehetőséget mindenesetre megadták neki.
Nem állítom, hogy a rokonságon belül mindenki szerette egymást. Sőt, igen gyakran áldatlan veszekedések voltak napirenden, melyek néha úgy elfajultak, hogy két szomszéd faluban lakó egynevű rokon évek hosszú során át nem is közlekedett egymással. De utóvégre testvérek között is megesik az ilyesmi, azért nem lehet elvitatni, hogy közös vér ne folyna ereikben, amely legtöbb esetben mégiscsak szorosabban fűzi őket egymáshoz, mint a többi embert. Igaz, hogy a legtöbb arisztokrata család évszázadok óta egymás között házasodik, egyforma körülmények között él, ezáltal nagyjában egyforma világnézetet is vall, így aztán nem csoda, hogy többé-kevésbé egyféle gondolkozású és természetű emberekké is váltak, úgyhogy nemcsak vérbelileg rokonok, hanem tényleg azoknak is érzik magukat.
Ez persze más körökben és az ország más részeiben nem mindig van így. Budapest polgári köreiben például, ahol az apa mondjuk vics-csel végződő nevet visel, tehát minden valószínűség szerint horvát vagy szerb származású, az anya pedig felvidéki, megmagyarosodott szlovák vagy cipszer[ii] család sarja, az egyik nagyanya délvidéki katolikus magyar, a másik dunántúli református pap lánya, mindenesetre nehezebben érezhetik magukat egy család tagjainak a különböző ágak leszármazottjai. Legtöbb esetben nem is tudják egymásról, hogy van közöttük rokonság, ha pedig tudják, legritkább esetben örülnek neki. Az egyik felkerült az életben, a másik le, nincsen közöttük semminemű közösség. Mindenki magának, ez a jelszó.
Valóban erős rokoni kapcsolatot csakis konzervatív testületek tartanak fenn, úgymint a nemesség, a patrícius polgári körök és a parasztság. Ami különben természetes is. Mert hiszen azoknak, akiket életmódjuk ide-oda sodor, semmi szükségük nincsen arra, hogy védelemül egymásba kapaszkodjanak. Sőt, a rokonság teher volna csupán, mely őket gyors iramukban akadályozná. Másképp áll a dolog azoknál, akik helyhez kötött voltuknál fogva a stabilitást kell legfőbb javuknak elismerjék.
Ha visszagondolok régmúlt gyermekkoromra, olyan kép ötlik fel emlékemben, mely közepén sűrű, fényes színű, szélein mind tompuló, halaványabb, ritkásabbá váló embercsoportot ábrázol, mely azonban mégis valahogy azonos egymással. Mintha mindegyikben ugyanaz az alapanyag volna szétosztva, csak épphogy a szélek felé kevesebb jutott belőle. Középen állunk, a szüleim, testvéreim meg én, körülöttünk a szüleim testvérei, azok szülei és leszármazottjai, akik mind kisebb, külön egységeket képeznek, de mindannyian fényes, elszakíthatatlan szállal vannak összekötve dédanyámmal, aki körül, mint bolygók a nap körül, ott kering az egész rokonság. Van közöttük olyan, aki csak egész vékony szállal függ vele össze, sokszor úgy fest, mintha nem is tartozna hozzánk, de amikor valami családi baj, gyász vagy öröm éri az összességet, egyszerre csak ott van ő is; a vér különös, misztikus ereje ellenállhatatlanul odavonzotta őt a többi közé.
Valahogy olyan erősnek, biztosnak éreztem ezt a nagy családi összetartozást, mintha soha, semmi bajom nem történhetne, amíg közéjük tartozom. Egy védőfalanxot képeztünk egymás körül, mindenki mindenkinek pajzsa és vértje volt egy személyben, a kapott ütést egy helyett százan érezték, fogták föl és torolták meg. Nagy erő ez a rokoni összetartás, nagy és felbecsülhetetlen. Olyan ez kicsiben, mint nagyban a faji öntudat. Akiben bármelyik hibázik, az árván és elhagyatottan bolyonghatja végig életét. Emberfölötti erő kell, hogy legyen abban az egyénben, aki önként lemond róla. A magányt csak az istenek bírják elviselni. Az ember társas lénynek született.
Dédanyám, nagyszüleim, nagybátyáim, nagynénéim csaknem mind elmentek már. Lassanként az én korosztályom lép a rokonság ranglétráján a legfelső fokra. Gyermekeink gyermekei kezdenek köröttünk kerengeni, határozatlan, most kialakuló formában kezdődik az újonnan kötött házasságok által bekapcsolódott új elemek felszívódása. Vajon lesz-e elég erő a régi törzsben, hogy az új oltásokat asszimilálja, hogy a megváltozott viszonyok dacára eggyé forrassza őket magával? Kisunokámra gondolok, és hirtelen összeszorul a szívem. Add, édes jó Istenem, hogy ne kellessen nélkülözze azt a pókháló vékonyságú láthatatlan, elszakíthatatlan erős szálat, amely őt tudtán kívül összefűzi azokkal, akiknek ereiben néhány csöpp folyik abból a vérből, melyet fiamon keresztül adtam neki át. Barátokat, igen, azokat magunk választjuk meg. De a rokonságot azért ne dobjuk sutba. Senki sem elég erős arra, hogy egyedül álljon meg a nagyvilágban, és a közös vér, az közös erőt jelent.
Pesti Hírlap, 1939. február 10., 6. o.
***
SÉTA BUDÁN
Ma délelőtt kihágást követtem el: tiltott területen sétáltam, bekerített, tilalomfákkal övezett erdőben. A tilalomfákra olvasható betűkkel volt ráírva: „E területre belépni tilos”. Bűnöm teljes tudatában cselekedtem, bár nem a kerítésen másztam át, hanem a kapun mentem be, mely körülbelül a közepén van. Enyhítő körülményül csak azt hozhatom fel, hogy a kapu nem volt bezárva, és hogy ezenkívül semmi egyéb bűnnel nem terheltem meg itt a lelkemet. Száraz fát nem emeltem el, pedig egy rakás ott hevert láthatóan gazdátlanul. A vörös-sárga lombot, amely szobadísznek oly alkalmas, és Budapest népességének legalábbis néhány százaléka tisztán azzal foglalkozik, hogy a határban levő erdőket a hervadás e díszeitől megfossza, s ezek eladásából szerezze meg a mindennapi kenyerét, mondom, e tündéri szépségű lombot sem dézsmáltam meg.
Az erdő szélén villák állanak elszórva, sajnos évről évre szaporodnak, ami a magányos sétáló szempontjából hátrányos. Lehet, hogy ezért zárták el az erdőt a köz elől, hiszen két évvel ezelőtt még kihágás nélkül lehetett benne járkálni, de most már talán túl sokan vették igénybe hűvös csöndjét. Nem mondom meg, hol van, mert nem akarom rossz példámmal bűnözésre csábítani szép fővárosunk nálam erkölcsösebb polgárait, elég az hozzá, hogy lakásomtól[iii] csak egy-két percnyire van autóval, és alig lépett be az ember a kapun, úgy érzi magát, mintha száz kilométernyire volna a várostól.
Mindjárt az alján óriási bükkfák szegélyezik az erdőt, sima, fekete törzsükre szívek, nevek vannak rávésve. Az egyikén Fritz Antal jelenti be nekünk, hogy 1927-ben járt itt Verával, ami megnyugtató tudat. Igaz, hogy ő ezt büntetlenül tehette, mert akkortájt még nem gondoltak arra a tulajdonosok, hogy e helyet kizárólag öncélúan használják fel. Továbbhaladva gesztenyesor alatt mentem végig, élvezettel taposva lehullott levelein, amelyek narancssárga szőnyegként lapultak lábam alatt.
Gyönyörű ilyenkor az erdő, olyan tarka, színes, mint soha máskor. A gesztenyefák mögött lankás tisztás fekszik, szélén mindenféle színű fák. Az egyik még majdnem egészen zöld, csak kissé halványabb, mint volt nyáron, mellette egy sárga, világos, érettkörte színű, odébb pedig egy talpig tűzszínű piros, ilyen színű lehet egy most férjhez ment fiatalasszony első báli ruhája. A bokrok lilásan hervadnak, a fű most porszínű, messzebb a tájban nagy, vörös foltokban érik az erdő. Sárga, piros, zöld, barna, és mennyire összeolvadnak mégis. A tisztáson egy festő ül – vajon ő is bűnöző, vagy van a tulajdonosban érzék a művészet iránt, és megengedte neki, tehát ő emelt fővel festhet itt? A kép a piros ruhás fát ábrázolja, mellette egy-két sárga, de a vörös tetős ház ott a túlsó dombon lemaradt róla.
– Miért? – kérdem kíváncsian.
– Üti a fát – magyarázza jóindulatúan a festő, megszánva tudatlanságomat.
Még egyszer megnézem a kettőt, a pirosat és a vöröset: különböző árnyalatúak, igaz, de azért nem bántják a szememet. Lehet, hogy a képen más volna… a természet mindenesetre többet engedhet meg magának, mint a művészet. Vannak néha különös, lila-vörös-arany árnyalatok a felhőkben, kékek, zöldek, feketék, amelyekről sokszor elgondoltam, hogy festve senki el nem hinné, hogy valódiak. A természetnek elhiszik azt, amit a művészetnek csak nagy ritkán, hogy annak, amit teremt, olyannak kell lennie, amilyennek teremtődött. A művészettől többet kívánunk: tökélyt.
Hazamenet beszóltam Till úrhoz, hogy hazavigyem a megrendelt dáliákat. Till úr kertész és háztulajdonos, mégpedig két ház tulajdonosa: az egyikben, a kisebbikben, vagyis annak is csak a felében, ő lakik, a másikban, csinos kis villában, saját háza előtt a lakói. Ő maga, a háziúr, azzal foglalkozik, hogy kertjében s a szomszéd kertben is, amelyet éppen most kerítenek be előkelő kerítéssel, mindenféle virágot termeljen. Pillanatnyilag óriási sárga, piros és lila dáliák virulnak magas, zöld száraikon, amelyeket Till úr a városi árakhoz képest meglepően olcsón veszteget. Csodálom, hogy jövedelmükből ilyen csinos házat volt képes megépíteni.
A virágkötegek készen lógnak a ház előtt levő diófa egyik ágán, de Till úr még nem hajlandó őket átadni:
– Tessék megmondani a nevét, így nem tudom, hogy Nagysága vagy Méltósága a dáma! – szólít fel szigorúan.
Megmagyarázom neki, hogy tökéletesen közömbös, minek tisztel, és nem fedem fel inkognitómat, bocsánat, rangrejtvényemet, mire látható elégedetlenséggel leemeli a virágcsokrokat.
– Da habens’ Euer Gnaden[iv] – mondja, ügyesen fejtve meg a megszólítás gordiuszi csomóját.
A domb oldalán, amelynek tetején járok, kis, háromszobás vityilló húzódik meg. Az egyik ablakba éppen belátok. Kétágyas hálószoba, a fiatal menyecske, lerí róla, hogy nem sok idő óta az, éppen a párnákat szellőzteti az ablakban. Feje bekötve, piros kis arca vidáman mosolyog a nagy, fehér párnák fölött. Legfelül egy egészen kicsi fekszik. „Kapric”-párnának[v] nevezték az ilyet gyermekkoromban Erdélyben. Az asszonyka megfogja, megveregeti, aztán gyöngéden, szerelmesen az arcához emeli, és megcsókolja.
Ősz van, hullanak a piros, sárga, barna levelek, aranyszínűek az utak, sokszínű dáliák égnek a kertekben. De a kis, domboldali házban tavasz van, könnyű, édes, mindent ígérő tavasz.
Pesti Hírlap, 1941. október 22., 5. o.
***
ELMÉLKEDÉSEK AUTÓVEZETÉS-TANULÁS KÖZBEN
Az első dolog, amire rájöttem, amikor először kezdtem az autóvezetés titkait elsajátítani, az, hogy jóval ügyetlenebb vagyok, mintsem azt, bár inkább szerény természetűnek tartom magam, valaha is elképzeltem. A második pedig az, hogy a természet szűkkeblűnek mutatkozott, amikor nekünk csak két kezet és ugyanannyi lábat adományozott, amikor legalábbis három kéne mindegyikből. Bezzeg a százlábúnál nem spórolt!
Kedves olvasóim, van önök között olyan, aki kedveli az izgalmat? Annak csak a tanácsot adhatom, hogy írassa be magát rögvest egy autóvezető-kurzusba. Olyan válogatott izgalmakban lesz része mindjárt az első nap, hogy gyengébb szervezet esetén azonnal abonálhat[vi] helyet valamelyik előkelőbb idegszanatóriumban. Ami annyiban is jó lesz, hogy nemcsak az autóipart, hanem a hazai orvosi kart is jótékonyan felsegíti. De térjünk a tárgyra!
Az első impresszió, amikor kellő magyarázat után megengedik nekünk, hogy megindítsuk a gépet, az, hogy elszabadítottak alattunk valami apokaliptikus szörnyeteget, mely most aztán kénye-kedve szerint száguldozik jobbra-balra anélkül, hogy görcsös rángatózásainkról tudomást venne, kivéve gunyoros módon, amennyiben teszi magát, hogy rosszindulatúan félreért, amikor hajszálnyit akarunk jobbra menni, mindjárt három métert fordít, és viszont, közben pedig tetteti magát, hogy berúgott a benzintől, és vidáman dülingőzik kétfelé. Ugyanakkor rájövünk, hogy a világ összes biciklistái összeesküdtek ellenünk azon célból, hogy rég tervezett öngyilkossági szándékukat pont a mi kerekeink alatt hajtsák végre, amit csakis tanárunk szemfülessége tud a legeslegvégső pillanatban megakadályozni. A gyalog járók sem sokkal jobbak, úgy sétálnak keresztül az úttesten, mintha tudomásuk sem volna róla, hogy az a bizonyos gép, melyen én épp most ülök, azon eltökélt szándékkal indult el a garázsból, hogy ma, törik-szakad, embervért fog inni.
„Fék. Fék.”
Így szól ilyenkor megrendítő, emberfeletti nyugalommal Stollár mester,[vii] miközben jobb kezével könnyedén megfogja a kormánykereket, és minden látható erőfeszítés nélkül megkerüli az öngyilkosjelöltet. Ez a jelenet rendszerint a Népligetben szokott lezajlani, lévén az Stollár mester szerint forgalommentes hely. E kijelentésére a hideg végigborzong hátamon. Forgalommentes! Mi lehet akkor forgalmas helyeken? Elképzelni is rossz, hogy egyszerre kellessen Budapest összlakóinak életére és testi épségére ügyelni, miközben akrobatikai mutatványokat végzek kézzel-lábbal, kapcsolva, kikapcsolva, gázt adva, dudálva, fékezve, s mindezeken felül még kormányozva is. Nem, a természet valóban nem bölcsen cselekedett, amikor azt a sok lábat mind a százlábúra vesztegette.
Másnap azonban meglepően javul a helyzet. A gépnek, úgy látszik, éjszaka lelkére beszéltek, hogy mégsem való fiatal kezdő tapasztalatlanságával visszaélni – a fiatal jelzőt csak autóvezetői viszonylatban használom –, mert csodálatosképpen megszelídült, és jámboran követi utasításaimat. Harmadnap már bizonyos fölénnyel kezelem a megvadult biciklistákat, sőt már vígan dudálva előzöm meg őket, a szórványos járókelőkre meg éppen oda sem hederítek. Azonban újra változik a helyzet, amikor hatodik napon a Városligetbe megyünk át. A Stefánia úton nem szabad dudálni. Pedig a járókelők úgy sétálnak rajta, mintha kizárólag az ő használatukra volna ott az úttest. Nemcsak kereszteznek összevissza, ahogy épp eszökbe jut, hanem egyenként, páronként, csoportonként, sőt gyakran hárman-négyen karonfogva sétánynak használják az úttestet, s a fél világért sem néznének jobbra vagy balra, hogy hátrafelé, arról nem is beszélek, megtekintendő, hogy nem jön-e véletlenül arra valami jármű. Lehet különben, hogy nem is tudják, hogy ott nem szabad dudálni, esetleg elkerülte figyelmöket a rendelet. Volna is ez irányban egy szerény javaslatom: nem lehetne a tilalmas helyeken a közönséget erre falragaszokon figyelmeztetni? Talán akkor mégis valamivel jobban ügyelnének. De ez mind kismiska ahhoz a páni érzéshez képest, amely elfog, amikor végre belekerülünk az utca forgatagába. Az utca szűk, rettenetesen szűk, legalábbis a Reviczky utca az volt még egy héttel ezelőtt, azóta valami érthetetlen módon tetemesen megbővült. Ti. „durch diese enge Gasse muss er kommen”,[viii] mármint az általam vezetett autó, hogyha a Városligetbe igyekszem vele. Alighogy befordultunk, irtózatos robajjal autóbusz száguld el mellettem, miközben velünk szemben másik ugyanilyen szörnyeteg igyekszik felénk. Úgy érzem magam, mint az őskori ember tehette két megvadult mamut útjában. Szívesen megállnék, és becsuknám a szemem, hogy ne lássam a végpusztulást, de Stollár mester rendíthetetlen nyugalommal csak ennyit mond:
„Kevés gázt. Kicsit balra.”
Automatikusan követem utasítását: és valóban, a két mamut simán gördül el mellettünk. Néhány pillanatnyi viszonylagos nyugalom. De jön a körútra való befordulás. Gyalogosok, autók, teherkocsik sűrűn egymás mellett, ez még mind semmi, vígan dudálok nekik, majd csak feloldódik a zűrzavar, de utolsó pillanatban biciklista perdül minden szabály ellenére elibénk, és átvágva előttünk befordul az utcába.
„Fék!!!” – kiáltja Stollár mester. Teljes erővel lenyomom jobb lábamat, mire az autó mint megvadult bika ugrik előre. Szerencsére tanárom még idejében elrántja a kormánykereket, és így a biciklista elkerüli könnyelműsége jutalmát. Fék helyett a gázt találtam megnyomni. A két pedál centiméterekben nem túl nagy távolságban van egymástól, eredményben azonban tekintélyes a különbség. Nagyon szégyellem magam, de sok időm nincsen reá, mert a körúton újabb veszélyek ólálkodnak. Balra kell tartani, de a villamost nem gátolni útjában. Emberekre figyelni, akik mindenáron előttünk akarnak átszaladni az úttesten. A keresztutcák pillanatonként bukkannak fel, tehát dudálni, dudálni, miközben előttünk, mögöttünk, oldalt, sőt úgy érzem, fejem fölött is autók, autóbuszok, teherkocsik száguldoznak, melyek mindegyike kizárólag a nekünk fenntartott helyet igyekszik elbitorolni.
„Vörös a lámpa, kuplung, fék.”
Hangzik mellettem tárgyilagos nyugalommal. Követem a parancsot, de alighogy elhangzott, már csúszik is balra a sárga, majd a zöld fény.
„Első sebesség, kis gáz, felereszti a kuplungot.”
Hallom újból. Ezt a Városligetben már egészen jól tudom, csodálatosképpen itt sokkal nehezebb.
„Gázt, gázt, gyorsabban, itt nem szabad megállani.”
Mire teljes erővel belelépek a gázba, amit az autó rosszhiszeműen félremagyaráz, és megáll. Stollár mester megcsóválja fejét, ami nála a helytelenítés legnagyobb jele – kiválóan türelmes ember –, és nehány újabb utasítás után végre elindulunk. Mikor végül kiérkezünk a Városligetbe, tetőtől talpig elborít a veríték. Egyedüli vigaszom, hogy férjem annak idején, amikor ő tanult vezetni, bevallotta nekem, hogy amikor először ment végig az Andrássy úton, elhatározta, hogy ez jóval nehezebb teljesítmény, mint az országot kormányozni. És mégis milyen jó autóvezető lett belőle. Tehát van még az én számomra is remény.
Ellenben volna egy szerény javaslatom a belügyminiszter úr részére. Ne tartogassa szigorát kizárólagosan az autóvezetők számára, hanem juttasson belőle valami csekélyke hányadot a biciklisták, sőt a gyalogjárók részére is. Mert miért szabad a biciklinek saját és mindenki más épsége veszélyeztetésével jobbra-balra kanyarodni, keresztutcán reánk törni, helytelenül előzni mindennemű büntető szankció nélkül? A motorkerékpárról nem is beszélve, mely a kipufogót véletlenül sem csukja be, és a megengedett sebességnek átlag háromszorosát rohanja. A gyalog járóktól csak azt kívánom, hogy ne tekintsék az úttestet olvasószobának, sem klubnak, legkevésbé pedig szerelmi ömlengésre alkalmas budoárnak, hanem annak, ami, járművek közlekedési helyének, melyet kizárólag keresztezni szabad, mégpedig jól kinyitott szemmel.
Az angol igen helyesen határozza meg a piszok fogalmát. Szerinte piszok az, ami nincs a helyén. Az szólana az autóra is, ha véletlenül a járdára sétálni szottyanna kedve.
Tehát: autó az úttesten, gyalogos a járdán.
Pesti Hírlap, 1936. július 14., 10. o.
***
RÓZSAFALVI ZSUZSANNA
AKINEK HÁTRÁNY VOLT A MINISZTERELNÖK FÉRJ: BETHLEN MARGIT
Bethlen Margit (1882–1970) életműve, írásművészete nem a formabontó és radikális változást felmutató, hanem – legalábbis prózája külső jegyeiben – a tradicionálisabb női írói életművek sorába tartozik. Alighanem ezért sem vonta magára az utókor irodalom- és sajtótörténeti kutatásának figyelmét. Írásaival szemben gyanút kelt(ett) az is, hogy első sikerei egybeestek azzal az időszakkal, amikor férje miniszterelnökként (1921 és 1931 között) vezette az országot. A többkötetes szerzőként és sikeres színpadi művek írójaként vele készített interjúk szinte mindegyike kitért arra, hogy ő voltaképpen Bethlen István felesége, s a róla készített méltató (esszé)portrék sem kerülik meg ezt a kérdést. A húszas évek végén a már közismert szerzőnek számító Bethlen Margitról írott, az Erdélyi Szemlében közzétett esszé is ezt tükrözi, beszédesebben és nyíltabban illusztrálva a vele kapcsolatosan megfogalmazódó szkepszist: „A magyar miniszterelnök felesége. Határozott, öntudatos, sok tekintetben férfias energia, a művész-lélek finomságaival átszőve. Írónő. Milánóban már bemutatták színművét, »A szürke ruhát«, Budapesten 12-én mutatták be. A kolozsvári Magyar Színház tagjának budapesti vendégszereplése alkalmával pedig mint cseredarabot, a társulat titkára már lekötötte Bukarest számára. Valószínűleg Kolozsvárt is színre kerül. Bethlen Margit grófnő, a magyar miniszterelnök felesége mint írónő is az érdeklődés központjában van tehát. Érdemes megismerni a miniszterelnökné irodalmi portréját. Erdélyi arisztokrata asszony. Néhányan, régen is tudtuk, hogy foglalkozik írással, de az akkor egyszerű, csendes erdélyi életet élő mágnás asszony még nem igen bocsátotta szárnyra széplelke galambfiókáit. Amióta azonban pesti asszony, amióta férje nevét mind gyakrabban halljuk a politikában, azóta Bethlen Margit is mind sűrűbben lép elő az irodalomban. Korántsem akarok kedvezőtlen kapcsolatot keresni e két tény között, sőt ellenkezően, jól esik megállapíthatni, hogy aktivitásuk erejét így fokozták egymásban a politikus-férj és a politikusné-íróasszony.”[ix] A számos, hasonló eredményre jutó írás közül ez csupán egy, leginkább szintézisalkotó volta miatt kiragadott és példaként felmutatott szöveg. A kötetünk tematikus egységei elején található interjúk is jól példázzák ezt a tendenciát, de nem kivétel ez alól számos más, a korszakban megjelent összegzés sem.[x]
A miniszterelnök-feleség címke mellett máig hatóan problematikusnak számított az is, hogy Bethlen Margit arisztokrataként művészi pályát választott. Nincs ezzel egyedül a korszakban. Közismert Bánffy Miklós életművének recepciója, mely napjainkig viaskodik az Ady Endrétől[xi] Illés Endréig[xii] megfogalmazott dilettáns/amatőr minősítéssel.[xiii] Móricz Zsigmond naplójában mindkettejüket külön-külön is íróknak tartja, de Bethlen Margittal szemben bizonyos alkotói hiányosságok fenntartásával.[xiv] Bethlen Margit nemcsak származását tekintve volt hasonlatos a számos művészeti területen maradandót alkotó Bánffyhoz, hanem ifjúkoruk óta barátok is voltak. Irodalmi témáik között is volt átfedés, és korabeli fogadtatásuk részben hasonló volt. A szintén politikai és közéleti közegben tevékenykedő gróf Bethlen András és Mocsonyi Lívia[xv] lányaként született Bethlen Margit ifjúkorát Bethlenben, Budapesten és Kolozsvárt töltötte; az erdélyi arisztokrata családokkal, így a Bánffy, Teleki családokkal is szoros, rokoni kapcsolatban állt. Mint az arisztokrata famíliák nőtagjai általában, magántanuló volt, nem iskolai, hanem kiváló magánnevelésben részesült: több nyelven beszélt, és rendkívül tájékozott volt az irodalomban. Íróvá válását azonban csak részben ennek, részben a véletlennek köszönhette.[xvi]
[…]
[i] itt: vallotta értelemben
[ii] szepességi, esetleg tágabb értelemben felvidéki német
[iii] Bethlen Margit ez idő tájt a budai Torockó utcában lakott.
[iv] Tessék, kegyelmességednek (német).
[v] fej alá való kispárna
[vi] előre lefoglalhat
[vii] Stollár József, a Stollár autó-úrvezető iskola (Mária Valéria utca 10.) tulajdonosa. Vállalkozását 1926-ban alapította. Az autózás iskolája főcímű könyve számos kiadást ért meg az 1930-as években.
[viii] ezen a szűk sikátoron át kell hogy jöjjön (német)
[ix] Bethlen Margit grófnő irodalmi portréja. Erdélyi Szemle, 1929. 5. szám, 4. o. (Az utószóban szereplő idézeteket betűhíven közöljük.)
[x] A Pesti Hírlap Nagy Naptárának 1932-es kötetében az írónő A játszma című elbeszélését előzi meg az a méltatás, mely ugyan saját írói jogán tartja érdemesnek közölni művét, azonban az esztétikai közelítés mellett erős társadalmi meghatározottságát, beágyazottságát is hangsúlyozza: „A mai magyar szépirodalomnak […] domináló személyisége Bethlen Margit grófnő, Bethlen István gróf felesége. Üde, naiv mesékkel és meseszerű reális történetekkel lépett be az irodalomba, és akkor is észre kellett volna venni mingyárt, ha történetesen nem Magyarország miniszterelnökének a felesége. Költői fantázia és az élet valóságos ismerete nyilvánult meg ezekben az írásokban, amelyekből ezeken kívül eleven stílus és teljesen egyéni hang csendül ki. A rövidebb történeteket hamarosan követte első regénye: »Egy élet«, amely az ismert kvalitásokon kívül erős komponáló tehetségről is tanúskodik.” Írók és költők. Bethlen Margit. Pesti Hírlap Nagy Naptára, 1932, 75. o.
[xi] Vö: „Kisbán Miklóst pszeudonimnak hírlelik. Ugyancsak hírlelés szerint Kisbán Miklós: gróf Bánffy Miklós volna. Akárki, komoly irodalmár, akármit beszél. Fontos dolog az ilyesmi. Nekünk például dupla öröm ez a könyv, ha így van. Íme egy előkelő magyar amatőr, aki csakugyan előkelő. […] Kisbán Miklós könyve meglepően sok egy magyar főúri amatőrtől. És hogy főúri íróink borzalomba kezdtek már ejteni minden mívelt magyar lelket. A nők is. Sőt azok igazán.” Ady Endre: Kisbán Miklós. Budapesti Napló, 1906. április 8., illetve Ady Endre publicisztikai írásai. Válogatta és a jegyzeteket írta: Vezér Erzsébet. Második kötet: 1905–1907. Szépirodalmi, Budapest, 1977, 326–327. o.
[xii] Illés Endre a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatójaként a hatvanas években Bánffy trilógiáját rokonszenvesnek nevezhette, de az arisztokrata származású alkotót kritikával illette: „Sok rossz írót ismertem, dilettánst csak egyet. Bánffy Miklóst. A rossz írók között akadtak nagyon rosszak, alig rosszak. Olyanok is, akiknek a tehetsége vagy a gerince valamiképpen eltörött. De Bánffy Miklós nem volt rossz író, ő nagyméretű dilettáns volt. Persze én Proustot is dilettánsnak nevezném. A szicíliai herceget, Tomasi di Lampedusát is. Vagy a tépelődő, legfontosabb kéziratait befejezetlenül hagyó, szerény Kafkát is. Csak Bánffy Miklós nem volt olyan érdekes és izgalmas, mint Proust, Lampedusa vagy Kafka. Ő is jelenség volt, mint amazok. De inkább csak jelenség, mindenbe belekapott, minden érdekelte, és mindig a rendhagyóért nyúlt.” Illés Endre: Írók, színészek, dilettánsok. Magvető, Budapest, 1968, 657. o. Ez a jellemzés évtizedek óta hat, noha Kós Károly (például Áprily Lajosnak írott egyik levelében) már megjelenése idején szigorú véleményt alkotott Illés Endre Bánffy-esszéjéről: „Bevallom, felháborított a nagyképű, vállveregető hang, amivel ez a szürke írófióka, ez a szorgalmas mesterember merészel beszélni arról a »nagyúrról«, akivel annak idején mint a Révai-testvérek alázatos cselédje, csak hasra vágódva mert tárgyalni. De Illés Endre »dilettánsa« azért mégis igazi művész volt. Nem csak az Élet művésze, hanem az irodalomé is, Illés E. elvtárs pedig mégis csupán amolyan író-szakmunkás, mesterember, aki most látja idejét, hogy a halott művész nagyúrba vitézül belemarjon. Hogy itt nálunk sok a sakál ma, azt tudva-tudom, de Nálatok sem veszett ki e nemes vad.” Idézi Dávid Gyula: Bánffy és Kós. In Uő: Elődök nyomában, kortársak közelében. Előadások, emlékezések, tanulmányok. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2018, 159–160. Ld. még: Pomogáts Béla: A számvetés regénye. Bánffy Miklós: Erdélyi történet. In Uő: Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Korona Kiadó, Budapest, 1988, 84–107. o.; Takács Péter: A regényíró. Az Erdélyi történet. In Uő: Bánffy Miklós világa. Lucidus, Budapest, 2006, 167–190. o.
[xiii] A problémáról többek írtak, vö.: Vallasek Júlia: Az elismerés fokozatai. Bánffy Miklós munkássága a második világháború idején. Holmi, 2002. október, 1308– 1317. o.
[xiv] „Bethlenné írónő. Egy időben fölfedezték, de a közönségénél sikert nem tudott elérni. Egy könyve nagyon tetszett nekem, egy gyermeklány szenvedései vannak benne. Saját milliője. Jó. De azért nem bírtam magam rákényszeríteni, hogy a többit elolvassam.” Móricz Zsigmond: Naplók. 1926–1929. Sajtó alá rendezte Cséve Anna és Szilágyi Zsófia. Budapest, Noran, 2012, 232. o. A Móricz-naplók sajtó alá rendezői úgy hitték, Bethlen Margit álneve Szikra, noha az Teleki Sándornéé volt.
[xv] Az édesanya abból a foeni predikátumú, macedoromán Mocsonyi (Mocioni) családból származott, amelynek egyik ága románnak vallotta magát; egyik tagja pedig, Alexandru Mocsonyi / Mocsonyi Sándor az 1867-es magyar nemzetiségi törvénnyel szemben ellenjavaslatot nyújtott be. Bethlen Margitot anyja után ortodoxnak keresztelték, Bethlen Istvánnal való házassága idején lett református. A komoly politikai és közéleti karriert befutó apával, Bethlen Andrással a kötet Három emlék című írása és annak jegyzetapparátusa is foglalkozik.
[xvi] Erről a Gách Marianne által vele készített interjúban szól: „Az új generáció leányait ugyanúgy nevelik, tanítják, iskolázzák, mint a fiúkat. Ezelőtt nem így volt. Én például otthon tanultam csak, iskolába nem jártam. Előkelő családok csak a fiúkat küldték iskolába. Tananyaguk is eltért a lányokétól. Az asszony azelőtt csaknem kizárólag háziasszony volt, naphosszat a háztartás apró-cseprő mozzanataival bíbelődött. Más volt az életmódja, sem alkalma, sem szüksége nem volt arra, hogy dolgozzék. Ha egy-egy tehetség olykor-olykor mégis kipattant, érvényesült, az a nagy akaraterő és a véletlen összjátékának az eredménye volt. Ma más a helyzet. Úrilányok útját semmi akadály nem zárja el az írás, sőt a színpad elől sem.” Gách Marianne: Bethlen Margit beszél férjéről, új regényéről, az előretört írónőkről, színházról és földről. Film, Színház, Irodalom, 1942. 2. szám, 4. o. Lásd e kötetben is.
