Interjú Stephan Enterrel

A Perem szerzőjével a belga Humo magazin újságírója beszélgetett a regényről

Az alábbiakban egy hosszabb interjú olvasható Stephan Enterrel, a Perem című regény szerzőjével. A beszélgetést Mark Schaevers készítette az íróval abból az alkalomból, hogy a könyv felkerült a nagy presztízsű belga könyvdíj, a Gouden Boekenuil (Arany Könyvbagoly) jelöltjeinek listájára – melynek közönségdíját végül el is nyerte. Az interjú szövege 2012. április 30-án jelent meg a belga Humo című magazin 128–129. oldalain.

Stephan Enter Utrechtben lakik, ezt az egyet tudom biztosan. De ő is utánam nézhetett a Google-on, mert határozott léptekkel közeledik felém a Polmans nevű helyi műintézményben. Az életkorát csak találgathatom. Soha nem adok meg életrajzi adatokat, mondja. Úgy saccolom, nincs még negyvenéves. Hogy hol nőtt fel, arról megint csak többféle verzió kering. Ezen csak kuncog: "Nincs kifogásom egyik ellen sem."

Annyit már kapiskálok, hogy Enter ahhoz a mostanra kissé régimódinak ható, de tiszteletre méltó íróiskolához tartozik, akik szerint csak a könyv számít, a többi nem érdekes. Annyi baj legyen: jó könyvet írt. A Perem, amelyet a 2012-es Gouden Boekenuil-díjra is jelöltek, Enter harmadik regénye, és most nagyon úgy fest, ezzel sikerült neki az áttörés.

A regény keletkezéséről kérdezem, így lyukadunk ki egy 2005-ös amerikai folyóiratnál.

S. E.: Olvastam egy cikket egy professzorról, aki azzal a bejelentéssel rukkolt ki, hogy csak egy karnyújtásnyira vagyunk a halhatatlanságtól: mintegy húsz év, és a tudósok képesek lesznek garantálni az örök életet. Ez persze roppant érdekes anyag egy írónak. Egy tudós azt nézi, hogyan valósítható meg a dolog, az írókat a lehetőség pszichológiai vetülete is foglalkoztatja.
Tegyük fel, hogy létezik halhatatlanságtabletta. Bevennéd, vagy sem? Attól függ, gondolom, milyen életet él az ember. Én, azt hiszem, bevenném, de azért tisztában vagyok vele, hogy később talán keservesen megbánnám. Mert a halhatatlansággal rengeteg probléma együtt jár.

Az eddigiek alapján meg is állapíthatnánk: Stephan Enter engedett a csábításnak, és írt egy eszmeregényt. Ami nem is mondana ellent annak a vágyának, aminek 1999-es pályakezdése óta jóformán minden interjújában hangot ad.

S. E.: Mindig valami merőben újat akarok írni. Olyat, amiről nem vehetem biztosra, hogy összejön.

Az eszmeregény nem jött össze. Nem életképes műfaj, vonja le Enter a következtetést.

S. E.: Hamar megrekedtem egy Mulisch-szerű szövegben. És én borzadok Mulischtól. Az ember észre sem veszi, és máris a tudását csillogtatja – Hű, nézzétek, milyen okos vagyok! – na, ezt ki nem állhatom. Egy írónak mindenáron el kell kerülnie, hogy a hiúsága átüssön a mondatain. Amikor ilyennel találkozom, szinte sértve érzem magam. Azt gondolom magamban: Történetet mesélj nekem! Nem arra vagyok kíváncsi, hogy milyen okosan ókumláltad ki, én azt akarom, hogy érintsen meg a könyv!
Tehát az eszmeregényről letettem. A halhatatlanság-témát ugyan beledolgoztam a könyvbe, de a szereplőkből indultam ki, és olyan helyekből, amelyek szóba jöhettek mint a könyv színhelyei.
A történet a szereplőkből következik, fogalmazza meg Enter az aranyszabályt. De már Shakespeare is ehhez tartotta magát, teszi hozzá. A mi esetünkben négy negyven körüli emberről van szó; egyetemista korukban ismerkedtek meg egy hegymászóklubban, azóta szétszóródtak a világban. Paul megörökölte a családi vagyont, és Hollandiában maradt; Vincent Japánba ment meteorológusnak; Martin és Lotte, akik összejöttek, Swansea-ben laknak – Martin professzor, Lotte művész.

Arról kérdezem Entert, hogyan születtek meg a szereplői.

S. E.: Szép lassan alakok bontakoznak ki az ember szeme előtt. A mostani könyv esetében mindegyikükben ráismerek valamire saját magamból. Miközben van egy barátom Japánban, egy másik meg részecskefizikát tanít külföldön. Ez már csak így van: az ember úgy rakosgatja össze a szereplőit abból, amit magából vagy másból ismer.
Az, hogy hegymászót csináltam belőlük, persze remekül illik a halhatatlanság témájához. Az a hihetetlen lassúság, amivel a hegyek kialakulnak vagy erodálódnak, óriási kontrasztban áll a mi pilleszerű jelenlétünkkel a földön. Kapóra jön, hogy jól érzem magam a hegyekben. Régebben másztam is – na, nem a K2-re, írni mindenesetre remek róla.
A könyv hősei húszévesen elutaznak egy nagyobb társasággal a sarkkörön túl fekvő Lofoten-szigetekre, ahol boldog heteket töltenek el, és olyan dolgokat élnek át, amelyek az egész későbbi életüket meghatározzák. Vincent visszautasítja Lottét, aki erre elhatározza, hogy beleveti magát az első fiú karjaiba, akire számíthat. Aztán veszélybe kerül, Paul megmenti az életét, de Martin kíséri haza a sérültet, és ő lesz az a bizonyos első fiú.
Először Svájcot akartam megtenni úti célnak, de végül a Lofoten lett belőle, miután 2008-ban ott jártam egy jóbarátommal. A fehér éjszakák eldöntötték a dolgot. Ez a jelenség fontos szerepet játszik a regényben: egy olyan fény, ami elől nem lehet elbújni. Egy ideig talonban tartottam a Fénnyel szemben címet is. Amikor hegyet másztunk a Lofotenen, a barátom egyszer csak megindult lefelé, és ha nincs ott egy bokor, amin fennakad, egy negyven méterrel lejjebbi gleccsertóban köt ki. Egy ilyen élmény is gondolatébresztő tud lenni, ahogy a mellékelt ábra mutatja.

Norvégia éppenséggel nem megszokott úti cél a holland irodalomban. Túl sok író nem fordult meg arrafelé W. F. Hermans óta, ami nem is csoda, mert a Soha többé alvás című regényben annyi az egy oldalra jutó szúnyog, hogy az olvasó gyorsan lebeszéli magát az odautazástól. Enter regénye viszont szabályosan odalöki az embert – sőt, állítja, hogy a Lofotenen nincsenek szúnyogok.

S. E.: Ez igaz. Szigetcsoportról van szó, ott nem gyötrik az embert a szúnyogok. A Lofoten Európa egyik legszebb helye, ráadásul hihetetlen mázlim volt, mert heteken át káprázatos volt az idő. De egy szerkesztő, aki úgy belelkesedett a könyvemtől, hogy odautazott, egy héten át állt a bokáig érő esőben.

A Lofoten egyébként csak a flashbackek színhelye, húsz évvel később főleg egy vonaton időzik a regény. Vincent és Paul Swansea-be utaznak, hogy ott viszontlássák Lottét és Martint. Enter maga is megtette ezt az utat; szerinte odamenni a helyszínre, feljegyezni a részleteket, az ilyesmi hozzátartozik egy író eszköztárához, másként nem tudná életre kelteni a dolgokat.

S. E.: Ha valamit nagyon jól ismer az ember, egy csomó olyan részletet felvonultathat, amit lehetetlenség volna kitalálni. Például hogy a Lofoten-szigeteken mindenütt szárított tőkehal-szagot hoz a szél. Az olvasó ilyenkor azt gondolja: Nahát, ez tudja, miről beszél.
Vagy ötször megtettem azt az utat a Bruxelles-Midiből Swansea-be a Eurostaron és a Great Westernen, mert Swansea-ben lakik egy barátom. Múlt nyáron külön odautaztam, hogy még egyszer ellenőrizzek minden részletet. A swansea-i partvidék pont úgy néz ki, ahogy leírom, megvannak az öblök, amiket elzár egymástól a dagály. Én is ugyanúgy felmásztam a partfalon, mint Vincent, elkövettem ugyanazt a mászóhibát, mint ő: nem néztem, hogyan jutok vissza. De túléltem (nevet).

A Perem nyilvánvalóan egy olyan író műhelyéből került ki, aki magasra teszi a lécet. Amikor azt firtatom, honnan merít inspirációt, olyan íróknál lyukadunk ki, mint Virginia Woolf és Vladimir Nabokov.

S. E.: Nabokovnak nagyszerű a stílusa. Nincs olyan oldal, ahol ne jutna eszünkbe: Tyű, micsoda kép! Ugyanakkor elképesztően jól rakja össze a cselekményeit. Erre a párosításra vágyom én is.
Nagy vonalakban tudnom kell előre, hogyan alakul a történet, de az igazi kunszt az, hogy ha felmerül valami jobb lehetőség, az ember el is tudjon szakadni ettől a tervezettől. Az olyan íróknál, akik túlságosan ragaszkodnak ahhoz, amit elterveztek, mindig azt látni, hogy a cselekmény váza valahogy kiáll a könyvből.
Szeretném, ha a könyvem kincsesbányája volna a metaforáknak, de közben nem árt, ha az ember szigorú magához. Kill your darlings! Lehet egy kép bármilyen elsőrangú, ha nem működik a szövegben, ki kell dobni.

Hogy mennyi metaforikus sziporkát visel el egy szöveg, az az olvasótól is függ. A De Morgen kritikusa Entert a holland irodalom coming man-jének nevezte, de azt is megjegyezte, hogy Enter veretes prózája helyenként esztéticizmusra hajlik.

S. E.: Hát, ugyanezt valószínűleg Nabokovról is elmondhatná az illető… Minden mondatomon rengeteget töprengtem: meghagyjam? ne hagyjam? És végül ez lett a mérleg, a választásaim eredménye.
A Perem a legjobb, amire jelen pillanatban képes vagyok. De minden új könyvet ezzel a meggyőződéssel kell kiadnunk a kezünkből, különben jobb, ha ki sem adjuk, nem igaz?

Amikor megkérdezem, miért éppen ezt a címet adta a könyvnek [az eredeti cím Grip, amely fogást, megkapaszkodást jelent], mindjárt az egész szerkezet leírásával szolgál.

S. E.: Három részre osztottam szét a cselekményt, és részről részre változik a perspektíva. Először Paul szemével látjuk az eseményeket, aztán Martinéval, végül Vincentével. Sok olvasó azt várná, hogy jöjjön egy negyedik rész is, Lotte perspektívájával. Amit én fontolóra is vettem, de aztán nagyon hamar el is vetettem, mert klisészerű lenne. Szokták mondani, hogy a Perem egy találkozó regénye, de a könyv az én számomra a boldogságról szól. Mind a három férfi szemében Lotte a boldogság megtestesítője. Mind a hárman úgy érzik, hogy nem találnak rajta igazán fogást. És én azt akarom, hogy az olvasó is ugyanazt érezze, neki is megfoghatatlan maradjon Lotte alakja.
A regényt egy rövid epilógussal zárom, ahol visszatérek Paul perspektívájához, és a végén igyekszem minél több dolgot lebegtetni. Így mintegy bezárul a kör; a titkos vágyam az volt, hogy a könyv úgy működjön, mint egy perpetuum mobile. Hogy az olvasó a végén azt gondolja: Miféle furcsa könyv ez! Egy csomó mindenre nem kaptam választ. És aztán újból nekiálljon. És, nézzenek oda, mit látok a Gouden Boekenuil olvasói fórumán? Hogy nem egy olvasó tényleg azt írja, ahogy a könyv végére ért, elkezdte elölről.

A könyv mottóját Enter Basótól, a 17. századi haikuköltőtől vette:

Szól a kabóca.
S nem mondja, mily hamar lesz
Néma örökre.

És Entert szemlátomást örömmel tölti el, hogy az említett fórumon valaki megjegyzi: Basó finom lehelete az egész könyvön keresztül érződik. Nekem ez a könyv a Zenről is szól, írja az illető.

S. E.: Az a mottó vezérelt írás közben. Arra a jelenetre is előremutat, amit én a könyv kulcsjelenetének tekintek, és amibe egy Basó-haiku parafrázisát is beledolgoztam. Vincent rájön, hogy az a kép, amelyet Lottéról őriz, csak az ő fejében létezik, hiszen Lotte időközben élt, és szinte a felismerhetetlenségig megváltozott. Felindultan köveket hajigál a vízben tükröződő napra. De amikor elsimulnak a hullámok, a nap változatlanul ott lebeg a vízen: ez a kép megközelíti a Zen lényegét.
Nem vagyok zen buddhista, de ezt a metaforikus oldalt nagyon érdekesnek tartom, és az életszemléletet is. Ebbe az irányba haladok. Akárcsak a regénybeli Paul, én is úgy gondolom, hogy végső soron nem a karriered számít, vagy 9/11 meg az ehhez hasonló dolgok, hanem mondjuk egy ház illata, ahol vendégül láttak, vagy a szerelmed a nevetése. Ki kell vágni az életből a zajt, és minden pillanatban meglátni a szépet.

© Mark Schaevers, 2012

A magyar fordítást Fenyves Miklós készítette

Legfrissebb a blogból