Friss, exkluzív interjú az Amikre nem emlékszem és a Montecore szerzőjével
Az alább olvasható e-mail interjút Papolczy Péter és Böröczki Tamás készítette Jonas Hassen Khemirivel 2016 áprilisában. Köszönettel tartozunk a szerzőnek készségességéért és az interjú közlésének jogáért, továbbá Astri von Arbin Ahlandernek az interjú létrejöttéhez nyújtott segítségéért. A szöveg fordítását Papolczy Péter készítette. Szerzőfotók © Martin Stenmark.
A Montecoréban, úgy tűnik, meglehetősen képzeletbeli képet festesz magadról és a családodról. Új könyved, az Amikre nem emlékszem is merő fikció, vagy valami módon a gyász ihlette?
Nemrégiben egy irodalmi fesztiválon egy finn írótól kérdeztek hasonlót: "Műveinek mekkora része önéletrajzi ihletésű?" Sóhajtott, meggyújtotta a harmadik cigarettáját, és azt mondta: "Tizenhét százalék." Természetesen lebilincselő, ugyanakkor képtelen kérdés. Könyvet írni időigényes, és nem akarom az időmet olyasmivel tölteni, ami nem érdekel. Így bizonyos értelemben mindazt, amit írok, az élet ihlette. Az irodalom megadja azt a csodálatos lehetőséget, hogy száz százalékosan őszinte legyek. A fantázia segítségével. Más szóval, és idézve az utánozhatatlan Sebhelyesarcút: Én mindig igazat mondok. Akkor is, amikor hazudok.
Az emlék - és főleg annak hiánya - a regény központi témája. Az írásra tekinthetünk az emlékezés pótszereként is. Íróként mi indított arra, hogy körüljárd ezt a témát?
Először kortárs szerelmi történetet akartam írni. Aztán - miközben már írtam - a nagymamám elkezdte elveszíteni az emlékeit (kétségbeesetten próbált kapaszkodni a múltbéli élményeibe egy rakat jegyzet segítségével). Aztán meghalt egy barátom (először arra gondoltam, írott szavaimmal próbálom visszaírni őt az életbe). Ennek a két élménynek a fényében másképp láttam a szavak értékét, és ezek a gondolatok belecsordogáltak a regénybe. De végül mégiscsak egy kortárs szerelmi történet lett belőle, amelyben fontos szerepet játszik a halál és az emlékek elvesztése.
Ha egy történetet több szemszögből mesélnek el, következésképpen tele van bizonytalanságokkal és ellentmondásokkal, az író fejében kell lennie egy tiszta és egyértelmű képnek a történtekről, vagy ő is együtt tud élni az olvasó elé tart bizonytalanságokkal? (Lásd például Samuel és Vandad kapcsolatának természetét.)
Szerintem az írónak észben kell tartania, hogy senkiből sem lehet végleges, lecsiszolt szobrot faragni. Senkit sem lehet néhány szóban összefoglalni. Mindannyian komplexitások rétegeiből állunk. És amikor (ha?) meghalunk, semmi befolyásunk nincs arra, mire fognak emlékezni belőlünk. Az én szememben van valami (rémisztő) szépség ebben a tehetetlenségben.
Egy töredezett valóság képe bontakozik ki ezeknek a jellemzően, mondjuk úgy, megbízhatatlan narrátoroknak a beszámolóiból. Mondhatjuk, hogy a valóság maga is reménytelenül töredezett? Hogy semminek és senkinek nincs története, csak történetei? És végezetül, egyedül vagyunk az életben, vagy van esélye bárkinek, hogy legalább némi mértékben közelebb kerüljön a másikhoz?
A regény remélhetőleg bizonyítja, hogy Samuel nem volt annyira elszigetelt, mint ő maga hitte. Hogy nem vagyunk annyira magányosak, mint gondolnánk. És a töredezettség miért lenne szükségszerűen reménytelen? A töredezettség jelenthet szabadságot is! A történetek árnyaltak! Nincs uralmunk afelett, milyen képeket hagyunk magunk után! Hurrá! Igyuk le magunkat a sárga földig! Tegyünk meg ma este tíz dolgot, amit holnap megbánunk! Vagy francokat! Tegyük meg most azonnal! Tíz perc múlva talán már elkéstünk vele! Készen álltok? Három, kettő… (szívroham).
Az Amikre nem emlékszem című regényben hangsúlyosak a kommunikáció mai formái (okostelefon, SMS). Ugyanakkor a szereplők mintha a régimódi kommunikációt részesítenék előnyben, nevezetesen a személyes beszélgetést. Véleményed szerint ez hozzájárul az emlékek tágabb értelemben vett témájához? Ahogy a kommunikációnak ezen fajtái hatással vannak a valóság leképezésének módjára?
A kommunikáció új válfajai újabb lehetőségeket teremtenek a manipulációra. Az írásaimban az emberek testben távol lehetnek egymástól, de szavaik folyamatosan összekötik őket. Mondhatnánk, hogy olyan korban élünk, amikor saját magunk történetének állandó újraalkotásában és újramesélésben ügyesebbek vagyunk, mint valaha. De a regényben szerintem a kommunikáció nem annyira lényeges, mint a legfontosabb szereplők bűntudata. Amiért nem tettek eleget Samuelért. A bűntudat, ami abból fakad, hogy felismerik, talán tehettek volna mást/többet/kevesebbet. Szerintem ezért érzi mindenki szükségét, hogy védelmezze a saját változatát Samuelről. Ha az emlékeik a történtekről hamisnak bizonyulnának, akkor talán elkerülhetetlen lenne a felismerés, hogy senki sem teljesen ártatlan.
Svédországról az a kép él a köztudatban, hogy az egyik legnyitottabb, legtoleránsabb társadalom. Ugyanakkor az idevágó irodalom mintha azt sugallná, hogy a nem északi külsejű svédek nap mint nap szenvednek el előítéletes bánásmódot. Honnan származik ez az ellentmondás? Egyszerűen arról van szó, hogy ha százból csak egy ember előítéletes, akkor is jó eséllyel találkozunk néhánnyal egy átlagos napon?
Minden országhoz hasonlóan nekünk is megvan a nemzeti mítoszunk, ami inkább épül képzeletre és vágyálmokra, mint a valóságra. Álmainkban nálunk egyáltalán nincs homofóbia, rasszizmus, patriarchális szemlélet. A valóságban, nagyon svéd lelkünk mélyén, tudjuk, hogy ez nincs így. (Eddig még) egyetlen társadalomnak sem sikerült ezt megvalósítani. Sokat írok politikáról, gazdaságról és hatalmi struktúrákról, mivel igyekszem őszintén megírni, milyennek látom a világot. Célom, hogy a történeteim olyan sokrétűek legyenek, mint a valós élet. Ha bárki használni tudja a regényeimet egy adott politikai mondanivaló alátámasztására, akkor kudarcot vallottam.
A regényben számos utalás található a kortárs, és különösen a populáris zenére. Te milyen zenét hallgatsz? Hallgatsz zenét írás közben?
Az íráshoz az instrumentális hiphopot javaslom ismétlő üzemmódban. Ehhez a munkához sokat hallgattam Rihanna "What’s my name" című számának instrumentális változatát. Ha az ember nem alkot, akkor (legalább) napi egy dalt felírnék a fantasztikus írótól, Kendrick Lamartól. Kezdésnek javaslok napi egy "Sing about me"-t. Megtisztítja a lelket, és kigyógyítja az embert abból a téveszméből, hogy a szavaknak nincs jelentőségük.