Halide Edib Adıvar: Az árnyjátékos lánya

Beleolvasó

20

 

 

A belügyminiszter huszadjára olvasta át az előtte fekvő feljelentést.

             „Szerénységem, a Legyes szatócs utca imámja… mint az Ön hűséges szolgája…” Így kezdődött ez a klasszikus jelentés, melyet áttanulmányozott, értékelt, majd a számára hasznos részeket piros ceruzájával aláhúzta, közben pedig néhány dolgot feljegyzett magának egy üres papírra.

            Vajon mely pontok lehetnek azok, melyeket fel tud használni öreg vetélytársával, Selim pasával szemben? A pasa sanyargatja a népet, kegyetlenkedik Mohamed híveivel… Puff neki, mi van akkor, ez nem érdekli sem a padisahot, sem Zâti bejt! A pasa fia állítólag ifjútörök, éjszakánként összeülnek a barátaival, és összeesküvéseket szövögetnek… Na, ezen a vonalon el lehet indulni… A piros ceruza máris húzta a vonalat. „Nem féli Allahot, nem restelli magát Prófétánk előtt, angyali szívű Urunk által adományozott titulusa és hatalma álcájában alattomos egyéneket rejteget…” Ezt duplán aláhúzta.

            A jelentés Selim pasa villájára vonatkozó része Zâti bejt igencsak mulattatta. A felesége a nőket szereti, boszorkány, és varázslást alkalmaz azért, hogy az urát jó színben tüntesse fel a szultán előtt… Ide is járt egy-egy aláhúzás. A magasságos padisah tart az ilyen titkos erőktől. Különben miért gyűjtene maga köré olyan koldusokat, mint Ebü’l-Hüda[i] és pereputtya, hogy mágiát alkalmazzanak, varázsamuletteket készítsenek, vagy varázsigéket leheljenek rá?

            Ez meg mi, ez meg mi?

            A jelentésben egy Kanári nevű szőke rabnőről is szó esett. A lányt bekerült a szultán háremébe mint táncosnő. A cél, hogy őrajta keresztül közvetlenül befolyásolják a szultánt. A lány fel van vértezve a női nemre oly jellemző ármány és rafinéria összes fajtájával… A piros ceruza a levegőben maradt. Ez a téma volt Zâti bej gyengéje.

            A szövevényes jelentés végigolvasása után a belügyminiszter úgy találta, hogy Selim pasa helyzete csupán másodlagosan, sőt mi több, véletlenszerűen rajzolódik ki a mondatokból. Világos, hogy az imám fő aggodalmát Tevfik képezi, így leginkább őt akarja földbe döngölni. Jellemzése szerint „mióta ez a senkiházi léhűtő visszatért a száműzetésből, jelenlétével mocskolja áldott földünket, és bomlasztja a közrendet”.

            Ha igazat akarunk szólni, az okok, melyek az imámot egykori veje feljelentésére késztették, bár nem tekinthetők helyesnek, emberiek voltak. Mióta Rabiától nem jött neki pénz, az imám sokat nélkülözött, ehhez járult még Emine betegsége, aki végül a nagy nyomorúságban kiadta a lelkét… Az imám amúgy is zilált gondolatait teljesen megtépázta, ahogy Emine az utolsó leheletéig szórta az átkokat Tevfikre, és ez csak tovább szította a férfi iránti gyűlöletét. Mindazonáltal emez utolsó döntése előtt még azért megpróbálkozott a pasánál, és előadta neki a helyzetét.

            Az idő tájt a pasa a saját gondjaival volt elfoglalva, és felhördülve, meglehetősen határozottan zavarta el az imámot:

            – Nem hiszem, hogy rá lennél szorulva, hogy életed végéig egy arasznyi kis gyermekre támaszkodva éldegélj! Oldd meg magad!

            Hadzsi Ilhami efendi csak ekkor döntött úgy, hogy Selim pasát is beleveszi a listába, mellyel csak a megfelelő pillanatra várt, hogy bosszút állhasson. Azokban a napokban mindenhol az a szóbeszéd járta, hogy Selim pasa csillaga leáldozóban, Zâti bejé viszont felívelőben van. Ki tudja, talán még jó pontot szerezhet Zâti bejnél egy ilyen jelentéssel.

             Zâti bej feljegyezte magának a Selim pasára vonatkozó részeket, majd még egyszer nekiállt átolvasni a Tevfikkel kapcsolatos sorokat.

             Tevfik Selim pasa embere, Hilmi és körei az üzlet fölötti szobában szoktak összegyűlni… Ezeket elolvasni sem érdemes. Tevfik a Nagyszakáll kávéházban szokott történeteket mesélni, kitalált egy vadonatúj mesét „A tékozló fiú” címmel. Azt suttogják, hogy ez az új „tékozló fiú” valójában Zâti bej. Állítólag igen közönséges jeleneteket ad elő „Gyönyör Gelibolu kertjei alatt” címmel.

             Zâti bejnek ez nagyon nem tetszett. Eldöntötte, hogy Tevfiket el fogja lehetetleníteni. De hogyan? Akár tíz évet is feláldozott volna az életéből azért, hogy olyan nagy hatalmú vezír lehessen, mint amilyenek régen, a nagy szultánok korában éltek, akik bárkit, akit csak akartak, felakasztattak vagy megfojtattak. Ez azonban ma már nem volt lehetséges.

            Két kávét hozatott, elszívott vagy tíz cigarettát. Ha más nem marad, hát száműzi a nyomorultat, ahová csak akarja! Ott vannak viszont a birodalom vilájetjeiben azok a befolyásos kormányzók, akik igencsak szemmel tartják a Belügyminisztériumot. Ha Tevfik szövetkezik valamelyikükkel… Nem, nem… A legjobb lesz, ha jól megijeszti Tevfiket, és eltiltja a művészete gyakorlásától. Sőt, akár még fel is használhatja arra, hogy jobban megfigyelje Selim pasa otthonát és a fiát. Politikailag ez lesz a helyes cselekedet, és egy olyan okos férfiúhoz, mint Zâti bej, jobban is illik egy ilyen intézkedés. Aznap tehát, miután a miniszter úr elküldte civil beosztottját, hogy állítsa elő Tevfiket, ez a döntés született meg a fejében.

            Tevfik a lépcsőkorlátba kapaszkodva, nagy nehézségek árán vonszolta fel magát a három emeleten. Remegett a térde, szeme elhomályosult, a félelemtől majdnem összeesett. Szemével azonban Zâti bej új, egészen másfajta otthonának minden részletét az emlékezetébe véste. Teljesen máshogy volt berendezve, mint az ürességtől kongó, szedett-vedett bútorzatú gelibolui ház. Körös-körül sárga, aranyozott, egész alakos tükrök, sok-sok konzol, asztal. A ház telis-tele volt találomra összezsúfolt bútorokkal. Olyan volt, mintha a fickó a beyoğlui áruházak szinte teljes árukészletét az otthonába szállította volna. Nem is beszélve a falon sorakozó Zâti bej-portrékról, hol egyenruhában, hol a nélkül, hol festményként, hol rajzként. Az újgazdagok tipikus, Európát mímelő otthona. Hol van innen Selim pasa egyszerű, tágas, fényes villája! A Zâti bejnél „régi oszmán szobaként” berendezett helyiség is inkább hasonlított az antikvárius Hayım üzletének egyik sarkára.

            A ház szolgálói is, miképp a bútorzat és az elrendezés, puszta utánzatok voltak. Mindenféle rend nélkül összezsúfolt sokaság. Ott álltak Tevfik előtt egymás mögé sorakozva, vagy éppen szaladtak valahová. Néhányuk fecserészve a lépcső mellett szobrozott, volt, amelyik kínjában vigyorgott, vagy teljesen abszurd módon Tevfiket kínálta ezzel-azzal, de olyan is volt, aki kényeskedően és pimaszul viselkedett.

            Amiképpen kín egy muzsikus fülének hallgatni egy amatőr zenekar fals hangjait, úgy volt Tevfik tiszta, rendes ízlésének is valóságos gyötrelem az e rossz utánzatok és berendezések kakofóniájából áradó hamisság.

            Ami Zâti bejt illeti, Tevfik a régi ura öltözékében és viselkedésében is hasonló változást tapasztalt. A régi Zâti bej gallérja gyűrött volt és koszos, zakóját a legritkább esetben gombolta be, fején a fezt mindig kissé hátracsapva hordta, fellépése pedig közönséges és meglehetősen undorító volt. Mindezek ellenére megvolt a maga egyénisége. Most új ruházata és kimért modora mögött továbbra is elő-előtűnt a régi Zâti bej, új személyisége azonban már nem volt annyira megfogható.

            Politikusi zakója szorosan összegombolva, cipője fényesre súrolva, inge szépen kikeményítve, ingujján gyémántgombok ragyogtak.

            Az új Zâti, csakúgy, mint otthona és annak minden felszerelése, Tevfik számára olyannak tűnt, mintha egy színészkedéssel próbálkozó, ám bődületes kudarcot valló előadóművészt látna maga előtt.

            A miniszter hellyel kínálta. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy éreztesse, mennyire fennkölt és nagyvonalú cselekedet egy, az állam ügyeivel foglalatoskodó magas rangú férfi számára az, hogy beszélgetésbe bocsátkozik egy olyan hitvánnyal, mint Tevfik:

            – Azt hallom, jól megy a szatócsboltod… Jól megfizetik azt is, hogy Selim pasa udvari bolondja vagy… Szóval meggazdagodott az öreg!

            – Én főként Őnagysága fiával szoktam beszélni, uram.

            – A lányod is eljár az úrnőt szórakoztatni. Ha úgy hozza a helyzet, talán még hastáncot is lejt neki! Ti ketten elég komoly pénzt megkerestek, nemde?

            Tevfik arca a járomcsontjánál úgy kipirult, mintha megint elkapta volna a tífuszt. Tétovázott, térdén pihenő keze meg-megmoccant:

            – Én nem kérek tőlük pénzt, uram.

            – Miért?

            – Nagyon jól bántak a lányommal, amíg én száműzetésben voltam. Gondoskodtak a neveléséről, taníttatásáról.

            – Most hagyjuk a lányodat! Te csak adj hálát, hogy belügyminiszter vagyok! Különben mi lenne?

            – Mit vétettem, uram?

            – Feljelentettek a szultánnál rajtam keresztül, szerencsédre még nem adtam át neki a jelentést… – hangja fenyegető volt, rácsapott az asztalon heverő papírokra: – Hilmi úr és barátai a te szobádban szoktak összejönni, kései órákig mesterkednek és összeesküvést szítanak a szultán ellen. Láthatod, mi mindent látunk és hallunk.

            – Mind hazugság, uram! Ők egyáltalán nem ilyen emberek. De amint hazamegyek, szólok nekik, többet nem jönnek hozzánk.

            – Ezt nem lehet, ne mondd nekik! – fogta vissza Zâti bej, és sokatmondóan nézett Tevfikre. – Csak jöjjenek még többet, mint előtte, figyelj oda, gyere el hozzám, és mondd el, miről beszélgetnek. Meglátod, ezzel te is jobban jársz, Tevfik!

            – Azt mondja, hogy legyek besúgó. Uram, én erre nem lennék képes.

            – Ó, mennyire fenn hordja az orrát a mi régi bohócunk!

            – Mit nem mond, uram! Én nem tudok ilyen tenni.

            Vannak férfiak, akiknek – még ha a legelegánsabb étteremben történik is – felfordul a gyomruk attól, ha békával, csigával vagy disznóhússal kínálják őket, és vannak azok, akiknek attól fordul fel a gyomruk, ha kémkedéssel akarják őket megbízni. Tevfik is ilyen volt. Rendkívül viszolygott ettől, gyengesége, magatehetetlensége és a betegség hatására pedig annyira felerősödött benne ez az undor, hogy hirtelen, mint egy gyerek, elsírta magát.

            – Jó, jó… Most hagyjuk ezt! Térjünk a lényegre. Árnyjátékot és meséket adsz elő, úgy tudom.

            Tevfik könnyei hirtelen elálltak. Lesújtott hát a csapás, amelyre már számított, és amelytől félt. Amennyire csak lehetett, szerette volna elrejteni Zâti bej elől megilletődöttségét, melyet a hiba elkövetése okán érzett. „Minek is vállalkoztam erre, miért figuráztam ki ezt a fickót? Azt hittem, titokban marad, de lám, a nyomozói mégiscsak rájöttek” – gondolta, de közben bárgyú tekintettel, értetlenül nézett Zâti bejre, és száján ennyi jött ki: – Ha parancsolja, uram, minddel felhagyok.

            – Ne hagyd abba, hanem figyelj! Jusson eszedbe, mibe került Nef’i efendinek, hogy a nagyokon szórakozott![ii]

            – Én nem ismerem Nef’i efendit, uram.               

            – Persze, hogy nem ismered. Elég régen élt. Ő is ki akart gúnyolni egy minisztert, ezért a Fényes Porta megfojtatta, majd a tengerbe dobta a holttestét. Még csak sírja sincs sehol a világon. Ráadásul nem egy olyan semmirekellő mesélő volt, mint amilyen te vagy, hanem nagy költő! Mindegy, ne aggodalmaskodj! Ebben az évszázadban már nem történik ilyen. Azt azonban jobb, ha tudod, hogy ha akarom, a pokolra juttatlak. De hát gyereked van, nekem sincs kőből a szívem. Láthatod, érző emberek vagyunk…

            Tevfik a kezét bámulta. Összeszorította a fogait, nem tudott megszólalni. Zâti bej odament hozzá, és a régi napokat idéző otrombasággal rácsapott a vállára.

            – Hadd kérdezzem meg, míg az eszemben van. Miért nem hoztad még el a lányodat hozzánk, hogy behízelegje magát a feleségemnél? Te hálátlan gazember!

            Tevfik kissé halkan válaszolt, továbbra is Zâti bej szemébe nézve:

            – Neveltetése nem teszi alkalmassá, hogy megjelenjen az Úrnő előtt, uram.

            – Hát nem a pasa villájában kapott nevelést?

            A lánya, a lánya! Csak valahogy ki tudná verni a fejéből ez az undorító alak, hogy van egy lánya! Újból egy ártatlan férfi modorát magára öltve válaszolt:

            – Igaz, uram, de a lány mégiscsak a negyedbeli imám unokája. Tüsszent egyet, már minden olyan lesz, szóval érti, csak egy kis háfiz, uram.

            – Azt mondták nekem, szépen énekel.

            Zâti bej elbizonytalanodott. Volt egyáltalán szó a jelentésben éneklésről?

            – Honnan veszi, uram? Csak vallásos énekeket, iláhit énekel. A Koránból is recitál dzsámikban vagy Mevlíd-ünnepségeken.

             Zâti bej intett Tevfiknek, hogy elég volt a beszédből. A Rabia iránt hirtelen fellángolt kíváncsisága ugyanolyan gyorsasággal el is illant. 

            – Megmondom az asszonynak. Engem iszonyatosan untatnak az ilyen dolgok. Tudod te jól, nincs nekem a valláshoz semmi közöm.

            Ránézett az órájára, felugrott.

            – Most a Portára megyek. Még egyszer mondom neked, azért, mert jól viseled magad: nincs többé történetmesélés… Ha még egyszer panaszt hallok rád, tudod, mi lesz.

            Tevfik is felállt. Ez alkalommal olcsón megúszta.

            Zâti bej összecsapta a kezét, belépett a szobába a dülledt szemű nyomozó.

            – Vidd haza Tevfik efendit a hintón! Te meg fogd ezt az öt lírát, add a lányodnak! Megijedhetett a gyerek. Na, Allah vigyázza utadat! Ha bajba kerülsz, keress meg!

            Ahogy kihúzva magát, kezét maga mellett tartva kilépett a szobából, ő is egészen elhitte magáról, micsoda gáláns és nemes érzésű alak.

Schmidt Szonja Emese fordítása

 

[i] A szélsőséges aszketizmusáról ismert rufái dervisrend korabeli sejkje, aki Abdul-Hamid szultánnal való szoros kapcsolata révén vált híressé. (A ford.)

[ii] Nef’i 17. századi kurd származású oszmán szatirikus költő volt, akit az egyik vezír kigúnyolása miatt kivégeztek. (A ford.)

Legfrissebb a blogból