Witold Gombrowicz: Napló

BELEOLVASÓ

Részletek

1954

Péntek

A Wiadomościban Jeleński levele, amelyben Collector jegyzetére reagál a Preuves-ben közölt dolgaim kapcsán. Bár teljesen egyetértek Jeleńskivel, hogy fennforog bizonyos rokonság köztem és Pirandello közt (a deformáció kérdése), továbbá köztem és Sartre közt (a Ferdydurke magán viseli a beköszöntő egzisztencializmus nem egy jegyét), de jobb szeretném, ha semmi közük se lenne az én gondolataimhoz, ahogy Collector állítja. Mindenesetre senkihez sem szeretnék hasonlítani, habár a gondolat csak az egyik eleme a művészetnek, s előfordult már az is, hogy olyasféle közhelyekből, mint „a szerelem szent” vagy „az élet szép”, meghökkentően eredeti, erőteljes és káprázatosan ihletett művek születtek. Mi az eszme, mi a világkép a művészetben? Önmagában semmi; csak attól lesz jelentése, ahogy az alkotó átérzi és szellemileg kiaknázza, ahogy a magasba emeli, és ahogy az a magasból szerteszórja fényét. A műalkotásban nem egyszerűen egy eszme, egy felfedezés ölt testet, hanem ezernyi inspirációból megszületik a mű, s annak, aki ezt a művet létrehozza, megvan a maga külön bejáratú tárnája, ahová beásta magát, és ahonnan mindig újabb ásványt tud a felszínre hozni.

De a Sartre-októl és Pirandellóktól más – társasági, nagyvilági természetű – okokból is el szeretném határolni magam. A mi sajátos lengyel körülményeink közt az emberi érintkezésben túl gyakran előfordul, hogy e „jól hangzó neveket” az én lekezelésemre használják, nagyképűen a „Sartre”-ra helyezve a hangsúlyt, amihez aztán lesajnálóan hozzáfűzik: „Gombrowicz”. Ebbe pedig nem vagyok hajlandó beletörődni, különösen nem e naplóban, amely az én magánnaplóm, ebben eddig is személyes dolgaimról volt szó, most is arról van, ebben igenis védelmembe kell vennem a saját személyemet, sőt helyet kell teremtenem e személynek az emberek között.

Hej, Jeleński barátom!

Kijutni végre ebből a külvárosból, ebből az előszobából, ebből a kredencből, és valakivé válni; nem afféle írócskává – aki lengyel, azaz másodrangú ugyebár –, hanem saját értelemmel és igazsággal rendelkező jelenséggé! Kivágni magam környezetem gyilkos másodlagosságából, és végre létezni! A helyzetem drámai, mondhatni kétségbeejtő; már jó ideje diszkréten azt sugdosom a „jól hangzó nevekre” berendezkedett elmék fülébe, hogy az ember világhír nélkül is jelenthet valamit, ha ténylegesen és megalkuvás nélkül képes önmaga lenni; de ők azt akarják, hogy én legyek csak előbb híres, akkor majd leltárba vesznek, és foglalkoznak velem. E sok szórakozott lengyel műítész szemében az a vesztem, hogy létezik bizonyos hasonlóság köztem és a Sartre-ok és Pirandellók gondolkodása közt. Aminek következtében azt hiszik, hogy én ugyanazt akarom mondani, mint azok, hogy nyitott kapukat döngetek; s ha mégis mást mondok, annak az az oka, hogy nem vagyok elég rátermett és komoly, sőt a fejem is zavaros; azt hiszik például, hogy a formával kapcsolatos megérzéseimben és azok gyakorlati vonatkozásaiban „nincs semmi új”, s úgy vélik, művészetkritikám nem egyéb, mint átgondolatlan grimasz, rosszmájúság és szeszély, ám nagyképű sznobizmusukkal (mert a sznob nem a saját értékeire nagyképű, hanem arra, hogy ismer valakit, akinek értékei vannak) nem is veszik a fáradságot, hogy e reakcióimban felfedezzék a belső logikát, s lakájlelkük attól esik elragadtatásba, ha sikerül engem eme úri szellemek szolgájaként, alázatos és ügyefogyott másolóként elkönyvelniök.

Az égvilágon semmi sem véd meg ettől, legfeljebb az öndefiníció: állandóan, szünet nélkül meg kell fogalmaznom magamat. Ezt addig kell folytatnom, amíg a leglassúbb agyú specialista is tudomást nem szerez létezésemről. A módszerem a következő eljáráson alapul: elétek tárom az emberekkel vívott harcomat, amelyet saját személyiségemért folytatok, és mindazt a személyes súrlódást, ami köztem és a többiek közt támad, a célból, hogy mind világosabban megalapozzam saját énemet.

Meghatározni magamat a sartre-izmussal és a szélsőséges, fehér izzásig hevített mai gondolkodással szemben?

Mi sem könnyebb! Én az a gondolat vagyok, amely kerül minden szélsőséget, az az ember, aki közepes hőmérsékleten érzi jól magát, az a szellem, amelynek a lazítás a formája… s amely kinyílik. Olyan vagyok, akár az aszpirin, amely, ha hinni lehet a reklámnak, a legerősebb görcsöt is oldja.

Milyen érzés lehet a naplómat olvasni? Nem úgy festek-e benne, mint az egyszeri, Sandomierz környéki paraszt, aki beteszi a lábát a zúgó-zakatoló gyár udvarára, s úgy sétál ott, akár a saját kertjében? Emitt egy izzó kemence, amelyben a különféle egzisztencializmusokat állítják elő, innen, a forró olajból halássza elő Sartre a maga szabadság–felelősség-dilemmáját. Amott egy költészeti műhely, ezer verítékben ázó munkás, akik a szédítő iramban futó szalagok és fogaskerekek közt egy mind élesebb szuperelektromágneses késsel műveleteket hajtanak végre a mind keményebb anyagon. Ott oldalt feneketlen üstök, amelyben az ideológiák, világnézetek és hitek fortyognak. Tessék, a katolicizmus szakadéka. Odébb a marxizmus kohója, errébb a pszichoanalízis kalapácsa, Hegel artézi kútjai és a fenomenológia szerszámgépei, arrébb a szürrealizmus, sőt a pragmatizmus hidraulikus telepei és galvánelemei. És a gyár e rettenetes jajongás, dübörögés, örvénylés közepette egyre tökéletesebb eszközöket produkál, ezek az eszközök meg közvetlenül gyorsítják a termelést és javítják a minőséget, vagyis az egész folyamat egyre gigantikusabb, egyre intenzívebb, egyre precízebb lesz. Én azonban különösebb érdeklődés nélkül, gondolataimba merülve sétálok e gépek között, mintha odahaza, a falumban, a saját kis kertemben lődörögnék. S időnként, amikor egyik-másik terméket megkóstolom (akár egy körtét vagy egy szilvát), azt mondom: – Hm… hm… ez nekem túl kemény. Vagy: – Nekem túl sok ez a bőség. Vagy: – Az ördögbe is, ez túl kényelmetlen, túl merev. Máskor meg: – Na, ez nem is lenne rossz, csak túl van hevítve.

A munkások tehát kelletlen, sanda pillantásokat vetnek rám. A termelők közt, lám, egyszer csak feltűnt a fogyasztó!

*

1961

Csütörtök

És ha Szókratésznak álmában megjelenik Kasszandra egy ilyesféle jövendöléssel: – Ó, halandók! Ó, emberiség! Jobb lenne nektek, ha nem érnétek meg a távoli jövőt, amely szorgos lesz, lelkiismeretes, igyekvő, lapos, sekélyes, nyomorúságos… Inkább ne szülnének többé a nők, hisz minden a fonákjáról mutatja majd magát előttetek, a nagyság kicsinyességet fial, az erő gyengeséget, az értelem megszüli az ostobaságtokat. Ó, inkább vernék agyon csecsemőiket az anyák… mert vezérek és hősök helyett funkcionáriusokat kaptok, a derék gyerekekből zsarnokok lesznek. Elrabolják tőletek a szépséget, a szenvedélyt és a gyönyört… rideg, száraz, unalmas idők köszöntenek rátok. És ezt mind a ti Bölcsességetek műveli majd, amely elszakad tőletek, felfoghatatlan és könyörtelen lesz. És még csak sírni sem tudtok, mert rajtatok kívül történik meg a szerencsétlenségtek!

Ezzel most a Magasságbeli Úristent káromlom? Mai Teremtőnket? (természetesen a tudományról beszélek). Ki merészelne ilyet tenni? Egyből hanyatt is vágódom a legifjabb Teremtőerő előtt, és alázattal zengem e próféciát, a mindenható Minerva diadalát ellensége, az ember felett. Vegyük csak szemügyre ezeket a jövő embereit, a tudomány fiait, manapság nincs belőlük hiány, már-már fullasztóan tele velük a világ. Ami az ilyen tudósban szégyenletes: mosolyogni való gyámoltalansága, derűs tanácstalansága. Olyan, mint a nyelőcső, amely átengedi magán a táplálékot, de nem képes megemészteni; a tudás soha nem lesz benne személyessé; tetőtől talpig csak eszköz, holmi instrumentum. Ha egy ilyen professzorral beszél az ember, olyan, akár a vízből kifogott hal, mind haldokolni kezd, ha megfosztják a szakterületétől, arcpirítóan siralmas! Hogy szerények? Hát én is szerény lennék a helyükben, mert milyen is lehetne az ilyen, ha egyszer az, amit elér, nem válik a vérévé? Nyomorult vak tyúk, de talál szemet magának! Vak kőművesek, akik évezredek óta rakják egyik téglát a másikra, de nem tudják, mit építenek! Alkalmazottak. Munkatársak. Ha az egyik A-t mond, a másik B-t, a harmadik C-t, és így kupálódnak. Az uralkodó nézet szerint mindenki függvénye mindenkinek, mindenki szolgál mindenkit, mindenki mindig szolga, akinek kiszívta a vérét az intellektus vámpírja, és a mélybe taszított az odafönt szárnyaló Gondolat, amely egyre elérhetetlenebb.

Fiatalkoromban még kinevettük a professzort, a kalapját kereső absztrakt öregurat. Ma már senki sem nevet, inkább összehúzzuk magunkat, lapítunk, bizonytalanság lesz úrrá rajtunk, ha azt látjuk, hogy amit a szakértők jóindulatú grémiuma művel, az a bőrünkre megy, átalakítja a génjeinket, behatol az álmainkba, átlényegíti a kozmoszt, tűvel szurkálja az idegrendszerünket, bizalmaskodik, azokat az intim szerveinket tapogatja, amelyeket érintenie se lenne szabad! Ez a mind jobban elharapódzó szégyentelenség, ez a galád arcátlanság, ez az egész működésbe lépő förtelem még nem rémiszt bennünket eléggé, de hamarosan vonyítani fogunk, ha azt látjuk, hogy jóindulatú barátunk, a Tudomány, bősz bikaként a szarvára kapva bennünket, kiszámíthatatlanabb elemnek bizonyul, mint bármely másik, amivel eddig dolgunk volt. A növekvő világosságból egyszerre sötétség lesz, és új éjszaka borul ránk, a lehető legrosszabb.

A professzorok szeretik a feleségüket. Jó apák. A családi tűzhelyhez való ragaszkodásukkal jámborul bocsánatért esdekelnek, hisz ők tudják a legjobban, hogy soha sehol nem lehetnek otthon. Semmilyen nyelven nem beszélnek. A tudós feláldozza a maga normál emberi nyelvét a tudomány nyelvéért, de ezt sem uralja, mert a nyelv uralja őt, és nem ő a nyelvet. Maguktól formálódnak a formulák, ez az Abrakadabra zárt tartománya. Az még hagyján, amíg tartotta magát a jelenségek mechanikus értelmezése, de ma, amikor a mechanikus szemlélet már kevés, és a részeire bonthatatlan „egészet” ambicionáljuk, a tudományos gondolkodás pedig a funkcionalizmusért, a finalizmusért és különféle koordinátákért lelkesedik, a biológusok vagy a pszichológusok megnyilvánulásai is szfinxszerűek, nyaktörőek, semmivel sem jobbak a fizikusok, a matematikusok vagy akár a filozófusok kifejezéseinél.

Picon fentebb említett antológiája igen jól tárja elénk ezerféle változatban a tudományos stílus legkülönbözőbb próbálkozásait, jól látni itt, hogyan alakítja ez a nyelv a szerzőket, mit hoz elő belőlük. Világosan látható, hogy megsokszorozódik a kifejezés görcsössége, míg a szerző a megragadhatatlan megragadásáért töri magát. Ez már kész cirkusz. Mi más lehetne a nemzedékről nemzedékre kibontakozó emberközi racionális bölcsesség nyelve, amely magával az individuális szellem természetével fordul szembe, hogy erőszakot tegyen rajta? A kifejezhetetlen kifejezése igen erős törekvés a tudomány fejlődésének legutóbbi fázisaiban, ez pedig a filozófiával rokonítja a tudományos beszédmódot. Ritka kín lehetett a Picon által kiválasztott szemelvények fordítása, csúnya dolgokat kellett a fordítónak a szavakból előhívnia, ez elkerülhetetlen.

A tudás rettenetes idegensége… a tudás mint idegen test a szellemben mindig zavaró tényező. A gondolkodás verejtékező homlokkal cipeli ezt a terhet, a tudomány pedig nemegyszer méregként hat, és minél gyengébb a szellem, annál kevesebb benne az ellenanyag, annál könnyebben megadja magát. Vegyük csak a legtöbb egyetemistát. Mi az oka például annak, hogy nem tudnak örülni? Csupán attól olyan fáradtak, hogy agyondolgozták magukat? Nem mérgezte-e meg reagálásukat a hamis precizitástól, a túlzott objektivizmustól való függőségük, nem teszi-e ez túl bizonytalanná, félénkké az ítéleteiket? Lássuk, hogyan öli ki a logika kultusza a személyiség értését, hogyan lépnek az alapelvek a velünk született magabiztosság és az igazunk helyébe, hogyan pusztítanak ki az elméletek minden szépséget és bájt… így alakul ki az egyetemista modern típusa („érted, haver?”), ez a jóravaló, tisztes, hasznos lény, de túl halovány… akár a sápadt hold, aminek nincs saját fénye és melege, tehát azt a rémes, felfoghatatlan fényt veri vissza. Aki talán még eleven, de már gyenge és torz.

Holnapra már puffadt arcú, fehér kötényes pigmeusok leszünk?

*

1964

Egy évvel ezelőtt, május tizenhatodikán szálltam le Berlinben, a Tegel repülőtéren.

Von Bomhard professzor, a Ford Alapítvány képviselője bepakolt a bőröndjeimmel együtt egy szép fekete autóba, és átrobogtunk a városon. Én csak egy plusz bőrönd voltam. Ezeket mind kirakta egy parkban álló épület előtt, lift, folyosó, óriási szoba hatalmas ablakkal, a szobából lépcső vezet a fenti szobába, erkély, ágy, szekrény, kipakolás, asztal.

Kimentem az erkélyre: tizenöt emeletes épületek négyszögletű kockái a zöldben, egy város-kert. Élvezkedtem ezekben a terekben a párizsi hálófülke-hotelszobám után.

Ingeborg Bachmann, osztrák költőnő volt az első, akivel összebarátkoztam; őt is a Ford hívta meg, és az Akademie der Künste ugyanezen épületében lakott. Együtt sétáltunk, csodálkozva vagy inkább elképedve ettől a szigettől (a kommunista óceánban), de lehet, hogy nem is ettől, hisz nem sokat tudtunk, szinte semmit, emlékszem, mennyire meglepett, hogy nincsenek emberek Berlinben, ha a távolban feltűnt valaki, felkiáltottunk, „ó, ó, ember a láthatáron!” Távoli, ismeretlen helyen járva bizonyos nehézséget jelent a látás, az eligazodás… ez mindenekelőtt a szokatlan, egzotikus helyekre érvényes… emlékszem, egyszer a felső Paranán ott volt az orrom előtt, néhány lépésre a telihold, hiába csipkedtem magam, ott volt közvetlenül előttem a fénylő korong a víz felett, és ez maga a hold, nem is tudom, mennyi erőfeszítésembe került, hogy elmagyarázzam magamnak, hogy ez nem úgy van, de mégis úgy volt… hát ilyen az, amikor nehezen igazodik el az ember, ami egyébként bárhol előfordulhat, a házunkban is, a szobánkban, és csak egyre tolakodóbb lesz, ha bizonyos anomáliák némi titokzatossággal ruházzák fel a helyet. Mitől tűnt nekem Berlin az első napokban szinte üresnek? Parkokkal teli negyedben laktam, de körbevittek a városközpont utcáin is. Nem értem. Fata morgana. Egy héttel később vettem észre, hogy mégis sok ember él Berlinben.

A párizsi rumli után áldott nyugalom, áldott csönd. Kész üdülés. Elsétálok a májusi napfényben a Tiergartenig, és hunyorgok. Semmi sürgős munka, legfeljebb egy-két meghívás ‒ aztán Höllerer professzor elvitt minket Bachmann kisasszonnyal a Wansee partjára, ahol lefilmeztek minket. Néhány interjú. Vakáció. Minden kővé dermed, amit magam mögött hagytam, Argentína, az utazás, Párizs álomba merül…

Ám ekkor bizonyos szagok csaptak meg (amikor Tiergarten parkban sétáltam), valami gyógynövényből, vízből, kőből, fakéregből, nem tudnám megmondani, mi mindenből eredő illatkeverék volt… igen, ez Lengyelország, ez már lengyel volt, mint odahaza, Małoszycében, Bodzechówban, a gyerekkorom, igen, igen, ez ugyanaz, hisz nincs is messze, a mezsgyén túl, ugyanaz a természet… amit negyedszázada elhagytam. A halál. Bezárult a kör, visszaérkeztem az egykori szagokhoz, itt a halál. A halál. Sokféle körülmények közt találkoztam már a saját halálommal, de mindegyikben volt valami, ami nem stimmelt, s ez esélyt adott még az életnek, a Tiengartenben viszont szembetaláltam magam a halállal ‒ és azóta nem tágít mellőlem. Nem kellett volna eljönni Amerikából. Miért nem jöttem rá, hogy Európa a halálom? Hisz egy olyan embernek, mint én, az én helyzetemben halálos, ha a gyerekkora és a fiatalsága ennyire közel kerül hozzá, bár később nemegyszer „csodálkoztam” azon, hogy egy ilyen illékony valami, mint egy szag, egyszer csak ilyen radikálisan véget vethet az életemnek, de ettől fogva a halál ott ült a vállamon, mint egy madár, egész berlini tartózkodásom alatt.

A lezárult argentin korszakom ugyanakkor mitologikus megvilágításba került. A Tiergartent járva felidéződött bennem az a fantasztikus pillanat, amikor én, a lengyel 1939-ben Argentínában találtam magam, egyedül, teljesen egyedül az óceánba vesző szárazföldön, a Déli-sarkig nyúló halfarkon, ó, Argentína magányossága a térképen, ahogy belevész a vízbe, leszorul délre, elmerül a távolságban… Én is egyedül voltam, elveszetten, elszakítva, idegen, ismeretlen, fuldokló. Még a fülemben zúgott a dobszó, az európai hangszórók lázas ordibálása, az újságok bőszítő háborús csaholása, de már alámerültem az érthetetlen beszédbe és ama távoli életbe. Micsoda fantasztikus pillanat. Csönd, mint az erdőben, a légy zümmögését is hallani, az utóbbi évek robaja után rendkívül különös muzsika ‒ és ebben a mindent elárasztó és betöltő csöndben egyszerre meghallom azt a két szót, mely kivételes, egyedülálló számomra: Witold Gombrowicz, Witold Gombrowicz. Én véletlenül mentem Argentínába, eredetileg két hétre, és ha a sors szeszélye folytán nem tör ki ez alatt a két hét alatt a háború, hazatértem volna Lengyelországba ‒ de nem tagadom, hogy amikor bezárult az ajtó, és nem volt többé visszaút Argentínából, az olyan volt, mintha végül meghallottam volna magamat.

Kivontam magam a történelemből huszonnégy évre. Buenos Aires egy hatmilliós tábor, szálláshely, tele bevándorlókkal a földgolyó minden tájáról, olaszok, spanyolok, lengyelek, németek, japánok, magyarok, összekeveredve, átmenetileg, napról napra… A született argentinok meg lazán kimondják, que porquería de pais („disznó egy ország”), és felszabadítóan hangzott a lazaságuk a nacionalizmusok fullasztó őrjöngése után. Micsoda gyönyörűség volt ezekben az első években, hogy nem tudtam semmit Argentínáról, nem ismertem a pártokat, a programokat, a vezetőket, nem értettem az újságokat, úgy éltem, mint egy turista. Ha nem némított el teljesen ez a turistalét, az annak köszönhető, hogy tollforgató emberként szerencsére hozzászoktam a forma használatához, s ebből az új pozícióból, ebben az új helyzetben is vállalkozhattam a személyem alakítására… de nem volt-e már a végzetem Argentína, amikor Lengyelországban, még gyerekként, megtettem mindent, amit csak tehettem, hogy ne kelljen egy ütemre masíroznom másokkal a felvonuláson?

A végtelen, hatalmas, mindig háborgó víztömeg áldása, hogy elszakított az európai történelemtől! És most egyszer csak… visszatérek ide, átjövök Európába, méghozzá arra a pontjára, amelyet annyi vérrel mocskolt be a történelem, a legfájdalmasabb helyszínre. Sejtettem már, tudtam, hogy nem megy ez simán, ez az egész európai út az első perctől sokkal veszélyesebbnek bizonyult, mint azt feltételezhettem, amikor Buenos Airesben lezártam a bőröndjeimet. Valami kétségbeejtő keveredett ebbe az utazásba. De ki sejthette, hogy a halál tör rám a Tiergartenben. Humbug? Frázis? Persze, humbug és frázis, de az a fajta, ami nem ereszt… ha egyszer elkap…

Pályi András fordítása