Beleolvasó
AZ ÁLTALÁNOS VILÁGHÍRADÓ
Boorman vesztére ivott aznap este, máskülönben bizonyára kiókumlált volna valami jobb megoldást, de nem volt mit tenni, már felhajtotta a keserű poharat. A kocsmából kilépve az energikus emberek szokása szerint erősen megszívta az orrát, kalapját hátratolta, hogy feje kiszellőztetésével semlegesítse a sör hatását, majd megállt, hogy egy kerítésnél elvégezze a dolgát.
– Beköltözöl hozzám – mondta Boorman –, étkezned azonban máshol kell. A manzárdszobádat holnap rendbe rakják, de már ma is maradhatsz éjszakára, csak akkor magadnak kell felráznod a dunyhát.
– Te meg mit művelsz ott, jóember? – harsant fel a háta mögött barátságtalanul egy hang.
Gazdám nem válaszolt, mert csak a forma volt kérdő, a vakkantó düh csendre intette.
– És még folytatod is, barátocskám? – kérdezte még gyorsan ugyanez a hang, mivel az embere láthatólag elkészült. Legalábbis már terpeszben, rogyasztott térdekkel állt. Amikor megfordult, két fakabáttal találtuk szembe magunkat, akik ellenségesen méregettek minket.
– Na ne, azt hiszem, hogy… úgy bizony, Boorman urat csíptük fülön! – szólalt meg egyszerre a magasabbik.
– Boorman vagy sem, mozgás! – csaholta a másik, egy tökmag, aki úgy eltűnt a sisakja alatt, mintha esernyő borulna fölé.
– Megvesztél? – dörmögte kollégájának a nyakigláb. – Előbb ismerd meg kicsit a körzetünket, és azután beszélj!
Azzal bizalmasan rámosolygott Boormanra, és szabályosan szalutált neki.
– Ha még nem készült el teljesen, igazgató úr, akkor csak tessék, ne zavartassa magát! Addig mi őrködünk. Anélkül, hogy handabandáznál, nem igaz, Lauwers?
– 116-os barátom – mondta Boorman –, igazi mintakép vagy, és velem jössz. Érezd magad meghíva egy jóféle szíverősítőre!
– És ez a gomba se maradjon ki a jóból – folytatta, a járőrre mutatva, aki nem sokkal azelőtt még birokra akart kelni vele.
Ez utóbbi még motyogott valamit az éjszakai szolgálatról és a kötelességtudásról, végül azonban igazat adott a 116-osnak, amikor az szidni kezdte a parancsnokot és az egész istenverte városvezetést.
– Azt hiszed talán, hogy kicsit is hálásak lesznek neked érte? – kérdezte megvetően a nyakigláb.
Nem, ezt Lauwers is tudta, de a rendőr akkor is rendőr.
– Na, hát akkor – zárta le a magasabbik.
Boorman háza egy kapubehajtóval hívta fel magára a figyelmet. A hatalmas réz cégtáblán a lámpa fényénél a következő felirat volt olvasható:
Pénzügyi, Kereskedelmi, Ipari, Művészeti és Tudományos
ÁLTALÁNOS VILÁGHÍRADÓ
Alapítás éve: 1864
Főigazgató: Ch. A. Boorman
– Az áldóját! – mondta letaglózva a gomba.
– Uraim, ne csapjanak nagy lármát – kérte Boorman –, mivel a cselédünk eléggé zsémbes, nem szeretném, ha felébredne… A nejemnek Gentbe kellett utaznia – folytatta –, a nővéréhez, aki gyengélkedik.
Azzal kinyitotta a kaput, beengedett minket, elfordított egy kapcsolót, mire egy széles folyosó világosodott ki előttünk, bal oldalán egész lakosztályt sejtető öt ajtóval.
– Igazgatóság – magyarázta az első számú ajtónál.
– Ügyintézés – folytatta, amikor a második számú elé értünk.
– Szerkesztőség.
– Pénztár.
Valamennyi elnevezésnek hatalmas réztábla adott súlyt, mindegyik ajtón egy.
Végül elérkeztünk az ötös számúhoz.
– A Honi és Külhoni Termények és Termékek Múzeuma – mondta Boorman, egy fényes táblára mutatva, amely megerősítette a szavait.
Megállt, hagyta, hogy mindnyájunk lelkét megejtse a szöveg, majd ajtót nyitott. Tágas helyiség volt, olyasfajta elrendezéssel, mint egy áruházban, néhány pulttal és számos üvegvitrinnel, és végestelen-végig zászlócskák díszítették, mint egy éves szakmai vásár főcsarnokát a nyitás napján. Középütt egy hosszú szakállú férfiú mellszobra állt, alatta újabb tábla a következő felirattal:
II. LIPÓT
A belgák királya
A Kereskedelem és Ipar pártfogója
– Carrarai márvány – mondta Boorman, azzal Lipótra mutatott.
Amikor úgy ítélte, hogy kigyönyörködtük magunkat, balra fordult, és megérintett egy hangversenyzongorát, amely az uralkodó közelében foglalt helyet.
– Steinway. Tömör ébenfa.
A zongora előtt egy bunda hevert kitátott pofával, és üveges szemekkel meredt ránk.
– Királytigris. Külhoni – magyarázta Boorman.
Rövid szünetet tartott, majd egy gép elé lépett.
– Tíz lóerős dízelmotor.
– Viselkedj, vagy halálos áramot vezetnek beléd! – mondta a 116-os Lauwersnek.
Lauwers megvetően hátat fordított a gépezetnek.
– Szerintem túl kevés szó esik a jóféle itókáról – vélekedett a töpörtyű.
A motort még három angol ágy, két kerékpár, hat fűnyíró, négy klubfotel, két amerikai íróasztal, három gázkályha, egy mosógép, egy nagy méretű mángorló, egy gépzongora, egész sor fényképezőgép, rengeteg evőeszköz és edény, két varrógép, egy halom különböző szövet, fűző és esernyő, valamint egy komplett fürdőszobai berendezés követte, legalább harminc pár cipő, számos nagy és kicsi koffer és kézitáska, vadászfegyver, zöldség- és húskonzerv, hat írógép és még sok más különféle tárgy társaságában, melyek rendeltetése egyelőre ismeretlen volt számomra, valamennyi a gyártó nevét feltüntető kártyával vagy a forgalmazó boltoséval.
– Minden eladó, kivéve szeretett királyunk szobrát – mondta Boorman, miközben körbejártatta a szemét.
Dacára a múzeum ajtaján díszelgő táblának, messze a honi áruk voltak túlsúlyban, mivel a tigrisbőrön kívül külhoni termékekből egyedül egy krisz,[*] egy idevalósinak is nézhető ósdi mordály, egy kongói hajítólándzsa, egy halom kókuszdió, egy kifújt strucctojás, egy apró bálvány és egy darabka nyersgumi volt készleten, melyek az uralkodó orra alatt, külön asztalon nyertek elhelyezést.
– De Mattos úr, menjen, kérem, és válasszon egy üveggel! – kérte Boorman, mire utat vágtam magamnak a kerékpárok és fűnyírók között egy tálalóig, melyen a legkülönfélébb színű és formájú üvegek és palackok sorakoztak.
Levettem egy üveget, és megvizsgáltam a keresztbe futó címkét.
– Ez igazából egy izé… – kezdte Boorman.
– Kummel – jelentette ki határozottan Lauwers, jóllehet távolabb állt.
– Az bizony meglehet – ismerte el Boorman.
– Az pedig ott egy Chartreuse – szólalt meg újra a gomba, egy rokonszenves üvegre mutatva, amely félig megbújt egy palack old clear gin mögött.
– Mit innának inkább az urak, Kummelt vagy Chartreuse-t? – kérdezte a vendéglátónk. – Szabad a választás.
– Nekünk mindegy, igazgató úr. Mindent szeretünk, nem igaz, Lauwers? – mondta a 116-os.
Lauwers felháborodott pillantást lövellt a kollégája felé.
– Szórakozol? Méghogy mindent szeretünk! Persze, mindent szeretünk. Ha azonban az úr ránk hagyja a választást, akkor inkább a Chartreuse-t mondanám, mert a Chartreuse felette áll a Kummelnek, ez így van a világ minden sarkában. Ha azonban neked mégis egyre megy, akkor kérj inkább vizet.
– Micsoda bólogató János vagy! – fejezte be, már kicsit lejjebb véve a hangját.
A fickóból olyan szakértelem sugárzott, amely menten el is döntötte a vitát, mivel Boorman négy jókora borospoharat vett elő az „evőeszközök és edények” részlegből, és a pénztáron, szerkesztőségen és ügyintézésen keresztül elindult előttünk az igazgatói szoba felé.
Ez volt a ház lüktető központja: házi telefon kapcsolótáblával, nyomógombok, egy gramofon a levelek diktálásához, valamint egy kartotékrendszer, egek, mintha csak a londoni anyakönyvi hivatalban lettünk volna! Hogy Boorman aranyban mérte az idejét, arról különböző mondások tanúskodtak a falon, ekként:
Ha itt van dolgod, hát kopogj,
de az Istenért, mindent rövidre fogj.
Az üzletben célratörés
biztosan nem istenverés.
Munkában senkit fel ne tarts,
legyen főnök vagy írnok-arc.
Lorsque vous aurez tout dit,
Levez-vous et partez d’ici.
Ne consacrez à chaque affaire
Que le temps strictement nécessaire.[†]
Néhány másik arról tanúskodott, hogy a feddhetetlenség szószólója:
Atyáink nem jutottak szolgasorba,
becsületüket sosem érte csorba.
Ha eredben üzleti vér folyik,
maradj, mint őseink, korrekt halálodig.
Ne változtass a tiszta üzleten,
ha egyszer már elhangzott az „igen”.
Őszintén elismerte azt is, hogy a készpénzes fizetést részesíti
előnyben:
Az Ön szava igaz.
A pénze is készpénz. Biz az!
Payez comptant,
Soyez content.[‡]
Mialatt a nyakigláb közrendőr érdeklődést mutatva a feliratokat olvasta, Lauwers makacsul az üvegre meredt, melyet Boorman egyetlen intésére megpróbáltam kinyitni, zsebkésemmel apránként szedegetve ki a nyakából a dugót, mivel dugóhúzónk, az nem volt.
Miután kalapomat biztonságba helyeztem az íróasztalon, két combom közé szorítottam az üveget, és rettenetesen igyekeztem, mert szerettem volna jó benyomást tenni Boormanra ezzel az első házi feladattal. Ekkor még nem tudtam, hogy Boormanban nyoma sincs a kicsinyességnek.
Végül azonban Lauwers megelégelte, mert miután egy ideig fejével követte a mozgásomat, kivette az üveget a combjaim közül, a térdére rakta, és jókora revolvert húzott elő az övéből.
– Csak semmi őrültség! – indítványozta Boorman.
A gomba az üveg nyakába tolta fegyvere csövét, és egy mozdulattal benyomta a dugó maradékát. Ezután Boorman megtöltötte a poharakat.
– Nekünk mindegy, mindent szeretünk – gúnyolódott Lauwers, amikor látta, hogy a 116-os hosszan öblögeti a száját, mielőtt lenyelné a Chartreuse-t.
Először a jövedéki adókról és az alkoholizmusról folyt a társalgás, illetve az alkohol kérdéskörével kapcsolatba hozható üzemekről, úgymint szeszfőzdék és italkimérések, majd egy ponton Lauwers érdeklődve megkérdezte, hogy mégis mennyi előfizetője van az Általános Világhíradónak.
Boorman nem felelt rögtön. Láttam, hogy az üvegről a rendőrökre néz, majd vissza az üvegre, aztán kihúzott egy fiókot, és egy szivarosdobozt helyezett a poharak mellé.
– Az Általános Világhíradó abonenseire kíváncsi? – ismételte el lassan. – Nos, hogy is mondjam?
Mindamellett nem mondott semmit, de azzal a tekintettel nézett Lauwersre, amellyel nálam a kocsmában csaknem elérte, hogy felemelkedjek a padról.
A gombának viszont vastag volt a bőre, mert semmit sem érzett ebből, s miután még egyet nyalt a likőrjéből, megismételte előbbi kérdését, mintha attól tartott volna, hogy nem értették tisztán a szavait.
Úgy tűnt, Boormant végre elégedettséggel tölti el Lauwers személye.
– Nemde az olvasók számára kíváncsi? – kérdezte. És valami mosolyféle csillant fel az arcán.
– No hát – vakkantotta Lauwers –, akkor legyenek olvasók. Olvasók vagy előfizetők, az egy és ugyanaz, vagy tévednék, igazgató úr?
Kezdett érdekelni a kérdés, mert éreztem, köze van ahhoz a szerződéshez, amely megváltott a sok jövőbeli „megkülönböztetett üdvözlettel”-től.
– Nem – rázta meg a fejét Boorman, újabb tűnődés után. – Nem ugyanaz, igazgató úr. Az előfizetők száma zérus.
– Hogy mennyi? – kérdezte halkan Lauwers, és közben rám nézett.
– Nincsenek előfizetőim – szólalt meg újra Boorman. – Nem akarok előfizetőket. Egy árva előfizetőt sem. Az előfizetés kevés pénzt jelent, viszont sok gondot és még több szájjártatást. Ebből, köszönöm, nem kérek. De olvasók, olvasók talán mégis lehetnek. Amennyit csak akarsz. Úgy ám, ezek az én ügyfeleim! Néha akár százezer is. – Egyszer még kétszázötvenezer is volt. Kétszázötvenezer, de Mattos úr!
Érdeklődve bólintottam.
– Mindenesetre a példányszám kétszázötvenezer volt… – magyarázta ábrándosan. – Vagyis kétszázötvenezer címzett, már amennyiben a Lipton az összeset szétküldte, amit azért kétlek. De nem lehetetlen, ezek az angolok mindenre képesek. Egész pontosan kétszázötvenezer-huszonöt példány, se több, se kevesebb, amiből huszonöt az én saját használatomra.
Erre már a nyakigláb rendőr is csodálattal bólintott, Lauwers viszont ravaszul összehúzta a szemét, és minden pórusán érezni lehetett, hogy szeretné megérteni.
– Kétszázötvenezer-huszonöt példány, de egyetlen előfizető sem… Vagyis a Világhíradót az utcán árulják, mint egy újságot – fontolgatta a koma.
– Nem – mondta Boorman –, legalábbis nem hinném. A Lipton, a Singer, a Cockerill, a Kwatta vagy pityipalkó természetesen azt csinál a készletével, amit akar. Nem az én dolgom. De még sohasem hallottam olyanról, hogy valaki akár csak egyetlen példányt is vásárolt volna. Ahogyan arról sem, hogy bárhol is áruba bocsátották volna. Na, ne hagyjátok elpárologni az italotokat!
– De az a Lipton vagy Kwatta – erősködött Lauwers –, azoknak csak kellett… Vagyis nincsenek előfizetők, vagy hogy is mondta? És a Világhíradót nem az utcán árulják… Az igazat megvallva, nem fér a fejembe. – Azzal nyurga kartársára nézett, mintha azt akarná mondani: ha te esetleg érted,
akkor ne fogd vissza magad!
– Nem is kell, Lauwers. Ezzel nem lennél kisegítve. Egy kupica tömény viszont még biztos beléd fér – vigasztalta Boorman.
– Barátaim – folytatta –, sose feledjétek, hogy az Általános Világhíradónak nincsenek előfizetői. Maga az igazgató közölte veletek hivatalosan, nem igaz? Vagyis nem csinál belőle titkot. Épp ellenkezőleg, mivel a barátság nevében, amelyet ma este Chartreuse-zel pecsételtünk meg, arra kér mindkettőtöket, kürtöljétek szét a világban, hogy hallani sem akar előfizetőkről. Amikor a világot emlegetem, csupán a kollégáitokat értem rajta, semmiképp sem az üzletembereket. És ha egyszer netalán törvény elé idézne benneteket egy bíró, hogy tanúskodjatok erről, akkor emeljetek fel eltökélten kettőt a hivatalnokujjaitok közül, citáljátok oda a Megváltót, és esküdjetek, amíg ki nem szalad a szín az arcából a kereszten… Megértettétek?
Hangja egyre öblösebbé vált, és amikor azt mondta: „Megértettétek?”, először tapasztaltam, hogy vastag bőr ide vagy oda, Lauwers is valóban megrendül, mert az utolsó szavak erejébe beleremegett a teste.
– Ha megint kedvetek szottyanna egy Chartreuse-re vagy egy Kummelre – folytatta csendesebben Boorman –, vagy elszívnátok egy finom szivart, ne zavartassátok magatokat, nyugodtan csöngessetek be. Ha nem lennék itthon, akkor Kato-t feldöntve vegyétek egyenesen a Honi és Külhoni Termények és Termékek Múzeuma felé az irányt, és válasszatok magatoknak egy kedvetekre való üveggel. Gondja lesz rá, nemde, Teixeira de Mattos úr? Az urak csakis a legjobbat szeretik mindenből.
– Hogy is hívnak, 116-os barátom? – kérdezte. – Csak hogy figyelmeztessem Kato-t. Akkor megspóroljuk a feldöntést.
– Lodewijk Hendrickxnek – mondta a nyakigláb.
– A keresztnévtől eltekinthetünk. Vagyis Hendrickx és Lauwers – ismételte el Boorman.
Azzal két sárga lapot húzott ki egy kötegből, az egyikre felírta: Hendrickx és Lauwers (116-os és 204-es számú közrendőr), a másikra: Lauwers és Hendrickx (204-es számú és 116-os számú közrendőr), alá pedig: „Előfizető-kérdés, tanúk”, majd az egyiket a H, a másikat az L betű alatt iktatta a kartotékrendszerében.
[…]
(Részlet a Kenegetés című kisregényből. Fordította Balogh Tamás)
[*] Vagy keris, indonéz tőrfajta. (A ford.)
[†] „Mikor mindent elrendeztél,
Kelj fel, és távozz innét.”
„Minden ügyre annyi időt szánj,
amennyit okvetlenül muszáj.”
[‡] „Ki készpénzzel fizet,
elégedett lehet.”
