Beleolvasó
Megkezdték a vacsorát a vendégek. Dása megtöltötte a talpas poharakat.
– Meg akartam osztani veletek egy egészen friss történetet – mondta Protopopov, miközben jó étvággyal rágta az ételt. – Paradox, ez ellensúlyozza a frissességét, és fordítva. És fordítva! Tudjátok, hogy a frontpróza helyett, melynek uralma enyhén szólva eléggé, mondjuk ki nyíltan… hát… ööö… elhúzódott, nem?, végre eljött a posztfrontpróza, vagy ahogy már elnevezték egyes előrébb járó entellektüelek, a milklit ideje, előtérbe kerül az éhes hátországiak prózája.
Egyesek hümmögtek a vacsorázó társaságban – volt, aki ironikusan, volt, aki bosszúsan.
– Szóval a kiadómhoz, Narimanhoz is beállított az egyik ilyen éhes. Jobban mondva a felesége és a fia vezette oda karon fogva. Vak fiatalember. Kisfiú volt, amikor atomcsapást mértek Kanszkra. És nézte a robbanást. Egyébként a vak tizenkilenc éves. Hozta a regényét. A kiadóm, mint tudjátok, toleráns. „Jó, hajlandó vagyok belenézni.” Asztalhoz ültették a regényírót, elé tett a fia egy tálat, a felesége pedig öntött bele a kaniszterben hozott tejből. Köpülni, majd mintázni kezdett. Aztán szeletelt. És tizennyolc óra múlva ilyen történetet tapasztott össze a szeletekből: Nyikolaj Gogol fölriad a sírban letargikus álmából. Tényleg rémülten ébredt, összeszarta, összehugyozta magát, elvesztette az eszméletét. Megint magához tért. És a totális rémülettől, fulladástól haldokolva kezdte kitalálni az Élő lelkek című új regényét.
Csalódott sóhajokkal és ironikus hümmögéssel fogadták a vendégek.
– Igen, igen – az Élő lelkeket. A síri sötétségben haldokolva és fuldokolva kezdett Gogol agyalni ezen a regényen, hogy bocsánatot könyörögjön ki magának Isten világáról írt szatírájáért, és egyúttal kompenzálja azt a kierkegaardi egzisztenciális rettegést, a semmibe való ugrást, a nemléttől való félelmet és reszketést, hogy is hangzik ez pontosan, Rolan?
– Azt hiszem, Angest, Ványa. Egyébként pedig… nem dán vagyok, hanem német!
Mindenki elnevette magát.
– Németül ez egyszerűen die Heidenangst.
– Genau! Köszönöm, mein lieber Rolan. Ez az. És ilyen történetet köpült és mintázott ez a vak csávó. Hogy tetszik az ötlet?
– Nem jut mélyebbre a felszínnél. A legkevésbé sem – felelte Lurje, miközben nyugodtan rágta az ételt.
Felsóhajtott Ligyija:
– Tetszett volna Viktornak, aki elhagyta a társaságunkat.
Tyelepnyov fáradtan, elégedetlenül fújta ki a levegőt, amitől kigömbölyödött az arca:
– Nézd, Ványa… ez… humoreszk. Teljesen jó novellát lehet kihozni belőle a Szibéria molokója karácsonyi számába. Túrós pite. Nem jön ki belőle nagyregény. Meg regény sem.
– Én is úgy gondoltam, hogy túrós pite. Elbeszélés. Milyen regény? Bár vak a csávó, el tud mélyülni a munkában, bocsáss meg nekem, Amituofo, háborús áldozat, fiatal kora ellenére profi módon szeletel, hatujjú meg ilyesmi… Na de! Megmutatta nekem a túróját Nariman.
– Megetted? – kérdezte Tyelepnyov.
– Természetesen nem az egészet. Csak néhány szeletet.
– És?
Vállat vont a csontos Protopopov, ismerős módon húzva el vékony ajkát:
– Tudjátok, mit mondok én nektek? Ez egyáltalán nem rossz. És mondok nektek még valamit, tejtestvéreim: ez új.
Elhallgattak az asztalnál ülők, csak rágtak és kortyoltak.
– És mit csinált, hosszasan nézte a villanást? – kérdezte Gleb.
– Alighanem – bólogatott Protopopov. – Kisfiú volt még, nem nagy lumen.
– Hülyegyerek – mondta Gleb, dühösen biggyesztve az ajkát. – A szüleinek sincs eszük, ha nem mondtak neki semmit az atomkáról.
– Lehet, hogy megijedt? – kérdezte Vera, és a fia vállára tette a kezét.
– Ha megijed, rögtön elrejtőzik – ellenkezett Gleb.
– Te talán rögtön elrejtőztél Belokurihában?
– Hát… nem rögtön. De már ötéves koromban tudtam, mi az atomvillanás!
– Nálunk akkor nem lehetett látni a villanást. Megmentettek minket a hegyek. De Kanszkban, kedves fiacskám, nem voltak hegyek – mondta Tyelepnyov. – Ványa, mit jelent neked az, hogy új?
– Gyúrást, csakis gyúrást.
– Világos, minden művészetben a hogyan a lényeg, nem pedig a mi. Szóval jól köpül a csávó?
– Nem csak jól. Másképp köpül. A vaj új szemcsésségét láttam. Más sűrűségű túrót készít. A savó pedig – mint a könny.
Összenézett Lurje és Tyelepnyov. Kirsgarten zavartalanul evett tovább.
– Más szemcsésség – szólt hozzá óvatosan Ligyija. – Ez úgy hangzik, mint… a más világ!
– Ivan, a frontharcosoknál nem volt más szemcsésség – vette át a szót az egyre ingerültebb Tyelepnyov. – Ugyanúgy köpültek, mint mi. Nem voltak formai felfedezéseik. Ott egyszerűen másképp rakódtak egymásra a szeletek. Ők másképp szeleteltek, nem volt semmi több! De a túrómassza tömege a régi maradt!
– Maradt a régi – helyeselt Protopopov.
– Ezért bírták csak négy évig – jegyezte meg Lurje. – Változott a divat! Jóllaktak az olvasók.
– Mindannyian telezabáltuk magunkat frontirodalommal – sóhajtott fel Olga. – Csömörig.
– Új szemcsésség… – csóválta a fejét Ligyija. – Hihetetlen…
– Új szemcsésség – bólogatott Protopopov, és néhány rákfarkat vett a tányérjára.
– Ez az! Új szemcsésség! – mondta Tyelepnyov, és az asztalára dobta a kisvillát. – Honnan van ez a hátországiakban, ha nem volt meg a frontharcosokban?
– Nem tudom! – mondta Protopopov felsóhajtva.
– Nem túlzol?
– Pjotr, kedvesem, Narimannál, a hűtőben láthattam a vaj más szemcsésségét. Mást, ezzel a két szememmel!
Tyelepnyov Kirsgartenre emelte dühös tekintetét a gondolataiba merülő Lurjéről.
– Rolan, te hiszel ebben?
– Hiszek – mondta Kirsgarten, és nyugodtan kortyolt a kvászból.
Tyelepnyov mogorván, értetlenül meredt rá.
– Megettem az Élő lelkeket.
Pálfalvi Lajos fordítása
