Beleolvasó
Sokáig nem tudott a szobortól elválni, csak akkor folytatta az útját, amikor lassan elöntötte a gyűlölet, a bosszú gondolatával párosulva. Zavarodottságában visszament a parkhoz, és belépett a Giardinibe, mintha csak a bátorságát tenné próbára. Mihelyt félni kezd, gondolta magában, visszautazik a következő vaporettóval. Verdi és Wagner szobra ezúttal nem indított el a fejében semmilyen zenét, és jobban odanézve megállapította, hogy leverték az orrukat. Ez csak szította a gyűlöletét. Elővette a várostérképet, és keresztülvágott a ködbe burkolódzó Giardini Garibaldin, amelyet mindkét oldalról villák és házak szegélyeztek. Föltűnt neki, hogy az épületek nincsenek túl jó állapotban. Az olasz szabadságharcos szobra mögött balra kanyarodott, és a Calle San Domenicóhoz ért. Az 1302-es számú házon kőtáblát pillantott meg a félköríves záródású kapu fölött, amelyen azt olvasta, hogy ezen a helyen állt Giovanni Tiepolo szülőháza. Ez nem lehet jó rejtekhelynek, gondolta Aldrian. Továbbment néhány lépést, a következő épület egy málladozó vakolatú villa volt. Sárga és vörös levelek borították a földet, a fák koronája ködbe veszett. A bejárat előtti oszlopon nem szerepelt név, minden komor hangulatot árasztott. Ráadásul vörös táblán fehér betűkkel ez állt: „Vigyázat! A kutya harap!” Aldrian bemászott a drótkerítésen, amelyet részben benőtt a bozót, és leánderbokrok között találta magát. Semmi sem mozdult. A villa redőnyei részben le voltak engedve, egyetlen ablak mögül sem szűrődött ki fény. A Casanova-maszkkal még mindig a fején, határozott léptekkel közeledett a házhoz. Nyomban látta, hogy a csengőt kitépték, úgyhogy a kifakult sárgaréz kopogtatóval jelzett, de nem történt semmi. Mivel nem akart több zajt csapni, megpróbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt. Így hát szemügyre vette a zárat, és bele illő kulcsot keresett a Jakob lakásából elhozott kulcskarikán, s végül meg is találta. Óvatosan belépett a házba, megtorpant és hallgatózott, mielőtt bezárta volna maga mögött az ajtót. Mindazonáltal nem volt benne biztos, hogy helyesen tette-e, mert ha volna valaki a házban, és neki menekülnie kellene, akkor ez akadályt jelenthet majd. Az előszobában még mindig nem hallatszott semmi, és amikor Jakob és Elena nevét kiáltotta, úgy visszhangoztak a helyiségek, mintha a nagy villa üres lenne. De persze tisztában volt vele, hogy a rossz hallása miatt az apró neszeket nem hallhatja. Gyanakodva nyitott be az első ajtón, ami egy konyhába vezetett, ahol villanyrezsót, mosogatót és asztalt látott, azon üres vizes- és borosüvegeket, két poharat és hamutartót, valamint két széket. A plafonról csupasz villanykörte lógott. Újra kiáltotta a két nevet, de nem kapott választ. A padlón fekvő por összekapcsolódott Aldrian fejében az odakint uralkodó köddel. Rengeteg döglött légy hevert az ablak két üvegtáblája között. A következő, bútorozatlan helyiségben tucatszám ragadtak a légypapírra, ami figyelmeztetésként hatott Aldrianra. Végigment még néhány poros szobán, majd fölment az emeletre. Az első ajtó, amin óvatosan benyitott, egy műterembe vezetett, ahol festett díszleteket pillantott meg: kilátást ábrázoltak egy tenger felé elnyúló buja kertre. Ciprusokat látott, délszaki fenyőket és az égboltot tükröző vizeket, lepkéket és madarakat, méhkaptárakat, madármegfigyelésre szolgáló távcsöveket és az éjszakai égbolt vizsgálatára való teleszkópot. Semmi kétség, Jakob és Elena „Paradisója” volt az, amiről sosem beszéltek neki. Türelmetlenül levette a Casanova-maszkot, és letette a padlóra. A helyiség közepén fehér kartonmakettet fedezett föl, szemlátomást a „Paradicsom” épületét és területét ábrázolta. Ahogyan egy padlóra terített rajzból kiderült, egy nagy levél fonákja szolgált mintául a tervhez. „Victoria Amazonica”, az amazonasi óriás tündérrózsa latin neve állt mellette. Első pillantásra zöld pókhálóra emlékeztetett a növényi képződmény, csak sokkal erősebb volt, és szálak helyett erek alkották a vázát. A középpontból induló főereket kisebb haránterek osztották rombusz és négyszög formájú sejtekre. Ahol a főerek középen összefutottak, és az óriás tündérrózsa szára a levélhez csatlakozott, ott állt a teraszos, régi villa, amely a tervezett hozzáépítésekkel később – a levélhez hasonlóan – ellipszis formáját öltötte volna. Az aszimmetrikus parcellák többségét vízzel tervezték kitölteni, hogy az égboltot tükrözzék, vagy, miként Aldrian megállapította, tündérrózsákkal telepítették volna be. A szimmetrikus részre méhkaptárokat, fákat és bokrokat terveztek telepíteni, narancs-, citrom- és olajfaligeteket meg kis búzaföldeket… A két bemetszés a levél formájú terület két átellenes oldalán az egész komplexumnak olyan alakot kölcsönzött, mintha valami óriási madár két szárnya volna. Aldrian fölemelte a fejét, és kinézett az ablakon át a ködbe. Minthogy semmi gyanúsat nem észlelt, kinyitotta a következő ajtót, és egy dolgozószobába jutott, ami tele volt festékesdobozokkal, vegyszerekkel, terpentinnel, üvegekkel, tubusokkal, tégelyekkel, spatulákkal, nagyítókkal, ecsetekkel, egy rajzasztallal és grafit- meg színes ceruzákkal és egy festőállvánnyal. Az asztalon művészeti albumokból kivágott lapok, különböző festők műveinek nagy formátumú képei hevertek: William Turner Farnley Hallban készített madárvázlatai és velencei akvarelljei, Maria Sibylla Merian növény- és rovarképei, illetve Georg Flegel akvarelljei, rajtuk tulipánok, liliomok, szegfűk, rózsák, kerti haranglábak, trombitás nárciszok, mocsári gólyahírek, gyöngyvirágok, violák, szellőrózsák és ciklámenek, ribizlifürtök, borsóhüvelyek, diók, makkok, eprek és almák, másokon jégmadár, széncinege, papagáj, légy, garnélák, kagylók, selyemhernyó a különböző fejlődési szakaszaiban és egy szarvasbogár. Csendélet-ábrázolások – varázslatos szépségű akvarellek – éppúgy voltak ott, mint Rembrandt márványos kúpos csigáról készített rézkarcának másolatai, Arcimboldo fehérkarmú vércséjének vázlata, valamint Paul Klee néhány akvarellje. Aldrian újra körülnézett, majd kinyitott egy tolóajtós fehér szekrényt. Ahogy félretolta az ajtót, egy kis kupac képet látott meg, alighanem Jakob saját műveit. Kivette a festett lapokat a szekrényből, s ugyanakkor megérezte a hideget a lábán. A legszívesebben elfutott volna, mindent úgy hagyva, ahogy van, ám a kíváncsisága erősebb volt, mint a rossz érzése. A szekrények átvizsgálásakor régi vásznakat is talált, régi papírfajtákat tekercsben, és régi festékek előállítására alkalmas vegyszereket. Jakob képeit az asztalra és a padlóra fektette, kikereste hozzájuk az eredetiket a kitépett lapokon, és látta, hogy nem otromba másolatokról van szó, hanem ügyesen variált ábrázolásokról. Nyilvánvalóan az volt a cél, hogy úgy nézzen ki, mintha a másolt művész bizonyos motívumokból egy-két változatot készített volna, illetve eddig ismeretlen akvarelleket és festményeket hagyott volna hátra. Sok órát, sok éjszakát áldozhatott minderre Jakob. Vajon miért nem beszélt neki róla soha? Aztán meg azon tanakodott, vajon hogyan zajlott az egész. Hamis pénzre utaló nyomokat nem talált – ez azonban nem jelent semmit. Lehetett egy másik műhelye, másik műterme is… Mindenesetre Elena volt az, aki megszerezte a vegyszereket a régi festékekhez, a régi papírt és a régi vásznakat, Jakob pedig valószínűleg hosszasan tanulmányozta a múzeumokban azokat a képeket, amelyeket később hamisított. Aldrian most már tisztában volt vele, hogy még akkor sem fogja a bátyját és a feleségét viszontlátni, ha csak elmenekültek… Ha pedig meggyilkolták őket, annak nyilván oka lehetett. És miközben a bátyja hamisítványaival telerakott helyiségben töprengett, rájött, hogy Jakob alighanem meg akart válni attól a szervezettől, amelyiknek dolgozott. „Valószínűleg – gondolta Aldrian – saját maga akarta eladni a hamisítványokat…” Most már bizonyos volt, hogy Jakob mindent hátrahagyva Görögországba akart költözni. És azzal is tisztában volt, hogy a szervezet nem derítette ki, hogy hol van a műterme. Talán Fibonacci vállalta el az eladást Jakobnak, de legalábbis a pultja alatt rejtegette Jakob hamisítványait. Aldrian hosszan bámulta a képeket. Közben mintha egy ingaóra két ütését hallotta volna az alsó szintről. Visszafojtotta a lélegzetét, és várt, de semmi más nem hallatszott. Kell lennie a városban vagy a környéken valakinek, gondolta aztán, aki elrabolta Elenát és Jakobot, mert nem voltak hajlandóak többé együttműködni, aki fogva tartotta és valószínűleg meg is ölte őket. Már csak annyit tehet, hogy eltünteti Jakob és Elena másik életének a nyomait, gondolta, a képeket éppúgy, mint a festékeket, a régi vásznakat és papírtekercseket, a díszleteket és az édenkert makettjét. Ehhez az egész műtermet föl kell gyújtania, s ahogy erre gondolt, nem bánta, mert különben fennáll a veszély, hogy ő is belekeveredik a bűnténybe. Ekkor észrevette a fémszekrényt a sarokban. Rögtön tudta, hogy ez a Jakob-féle „Noé bárkája”. Amikor kihúzta a fiókokat, és meglátta az állatokról és növényekről készített színezett rézmetszeteket, kényszerítette magát, hogy másra gondoljon, miközben halomba hányta őket. A hamisítványokat, a papírfajtákat, a vásznakat, a művészeti könyvekből való lapokat és az éghető tárgyakat is mind oda dobta. Közben megint elfogta a harag a titkos szervezetre gondolva, de a bátyja iránt is. Maga előtt látta Jakob és Elena arcát, a gyász és a düh könnyeivel küzdött, miközben ráöntötte a halomra a lakkot, a terpentint és az etanolt, ami a festékek között volt, majd meggyújtotta, és a szomszéd szobába menekült. A háta mögött felhangzó robbanáskor minden lángra kapott. Becsukta az ajtót, és előkészületeket tett, hogy felgyújtsa a műtermet, amikor ijedten fölkapta a fejét egy neszre. Egészen halk volt, épphogy csak hallható. Gyorsan a pisztolyáért nyúlt, kibiztosította, és várt. Közben füst és bűz szivárgott át a szomszéd szobából. Valóban kinyitotta valaki a ház ajtaját, majd pedig becsukta. A sietős léptek előbb az előszobából hallatszottak, azután följött valaki a lépcsőn az emeletre, Aldrian pedig hamarjában bebújt az egyik díszlet mögé. Galamb ült az ablakpárkányon, és sárga szemével őt nézte. Aldrian a léptekre koncentrált, amelyek már a közvetlen közelből hallatszottak, majd kinyílt az ajtó, és amikor kilesett a díszlet mögül, egy izgatottan körülnéző férfit vett észre, aki lehajolt a földre a Casanova-maszkért, és fölemelte. Egy röpke pillanatig, mielőtt a férfi föltette volna a maszkot, felvillant Aldrian előtt a búvár Sergio Celi arca, aki a mit sem sejtőt játszotta neki. De nem volt ideje elgondolkodni ezen, mert Celi hangtompítós pisztolyt tartott a kezében, és rugdosni kezdte a díszleteket. Hirtelen abbahagyta, és az égő dolgozószoba felé nézett. Amikor villámgyorsan megfordult, őrültként kezdett lövöldözni a díszletekre. Aldrian azonnal a földre vetette magát, és közben meglökte a díszletet, ami mögött fedezéket keresett. Miközben az hangtalanul ledőlt, meglátta, hogy a Casanova-maszkos Celi ráirányítja a fegyvert. Mielőtt Aldrian lenyomhatta volna a ravaszt, újabb dörrenés hallatszott, és észrevette, hogy Celi maszkján a homloka alatt lyuk tátong, amiből vér folyik. E pillanatban Celi elveszítette az egyensúlyát, és élettelenül a földre zuhant. Eltartott egy pillanatig, amíg Aldrian fölfogta, hogy ő volt az, aki lőtt. Lehúzta a maszkot a búvár arcáról, meglátta a lőtt sebet az egyik szemén, és megbizonyosodott róla, hogy halott. Mi van, ha Celi csak félelmében célzott rá? Lehet, hogy együttműködött Jakobbal? Talán az övé volt a ház is?… Automatikusan eltávolította a kis címkét a maszk belsejéről, amely Diego Sarciára utalt, és a maketthez meg a feldőlt díszletekhez dobta. Utána átkutatta Celi zsebeit. Magához vette a mobilját, és noha már menekült volna, kivette belőle a SIM-kártyát, és zsebre dugta, a mobilt meg a kabátjába. Celinél gázöngyújtó volt, a pénztárcájában pedig egy köteg százeurós, ami a hamis pénzre emlékeztette Aldriant. Ezenkívül igazolványokat talált és egy női fényképet. A jogosítványon kívül mindent magához vett. Letörölte az iratokról és a pénztárcáról az esetleg rájuk került ujjlenyomatait, majd azon az ablakon keresztül, amelyik előtt a galambot látta, ledobta őket a kertbe. A vértócsa Sergio Celi feje alatt közben terebélyesebb lett. Épp meggyújtotta Celi öngyújtójával a díszleteket, a Szkála Kalonísz-i ház makettjét és minden éghetőt, amikor világosan újabb zajokat hallott az előszobából. Újra kézbe vette a pisztolyt, és mozdulatlanul várt. Bármennyire is igyekezett, nem hallott semmit. Óvatosan a nyitott ajtó mögé állt. Valahol lent, a földszinten ütni kezdett az ingaóra, amit nyilván nem vett észre, amikor ott körülnézett. A következő pillanatban berontott a helyiségbe az a fekete hajú fiatalember, akit Fibonaccinál kérdőre vont, és aki az állította magáról, hogy rendőr; megértette, mi történt, és fegyverrel a kezében megfordult. Mielőtt azonban lenyomhatta volna a ravaszt, Aldrian mellbe lőtte. Ellenfele elejtette a fegyverét, és miután Aldrian még kétszer tüzelt, a földre hanyatlott. Ismét csönd lett, és Aldrian hallgatózott, nincs-e más mozgás. Közben észrevette, hogy a lángok a szomszéd szoba felől már átterjedtek a műteremre. Gondolkodás nélkül magához vette a fiatalember fegyverét, és a sajátját nyomta a kezébe. Azután átkutatta, de nem talált nála mobilt, helyette viszont kulcsokat és egy igazolványt, amely Rocco Scarlatti névre szólt. Névjegyeket is fölfedezett még a levéltárcájában, amelyeken ugyanez a név állt, valamint egy Fondamente Nouvén lévő antikvárium címe telefonszámmal. Az igazolvány és a névjegyek kivételével mindent visszatett a halott zakójába. A füst még sűrűbb lett, hallotta a tűz ropogását, és kimenekült a műteremből, lefutott a lépcsőn, és kinyitotta a ház ajtaját. Olyan sűrű volt a köd, hogy csak homályosan látta, hol van. Miután átmászott a kerítésen, föltette a szemmaszkot és a fekete gyapjúsapkát, majd kifutott a Calle San Domenicón a Garibaldi- szobor irányába, onnét pedig egy hídon keresztül a Giardini megállóhoz. A rohanástól kifulladva megállt. Fájt a torka, és még mindig fázott. A hirtelen rátörő pániktól vezérelve a San Marco-csatornába dobta a fekete hajú Rocco Scarlatti pisztolyát és Sergio Celi telefonját, majd széttépte Scarlatti igazolványát – a névjegyeit azonban nem –, és csak utólag vette észre, hogy nem ellenőrizte: vajon nem figyeli-e valaki. Miközben ezt pótolta, a papírcafatokat a vízbe szórta, és levette a villa bejárati kulcsát a bátyja kulcscsomójáról, majd teljes erőből a csatornát megülő ködbe hajította. Most nem szabad fölszállni a vaporettóra, gondolta magában. Automatikusan a Szent Márk tér felé vette az irányt, és minden lépéssel távolabb kerültek tőle a történtek, az őrület valamilyen messzi helyére. Addig hajtogatta magában, hogy nem bolondult meg, míg már maga is elhitte.
Blaschtik Éva fordítása
Beleolvasó
Beleolvasó
Recenzió
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Kora májusi látogatás a biciklik és a kiadók városában
A Litera könyvheti netnaplójának első darabjában a Gondolat szerkesztőjének beszámolója olvasható
A Perem szerzőjével a belga Humo magazin újságírója beszélgetett a regényről
A féltestvér című regény szerzőjével Patat Bence műfordító készített exkluzív interjút
Tiit Aleksejev: Az erős város