Beleolvasó
BEVEZETÉS
A háború tíz meglepetése
2022. február 24-én Vlagyimir Putyin világszerte megjelent a tévéképernyőkön, és bejelentette az orosz csapatok bevonulását Ukrajnába. Beszéde azonban alapvetően nem Ukrajnáról vagy a Donbasz önrendelkezési jogáról szólt, hanem a NATO-nak szóló kihívás volt. Putyin elmagyarázta, miért nem akarja, hogy Oroszországot 1941-hez hasonlóan meglepetésszerűen érje az elkerülhetetlen támadás: „Az Észak-atlanti Szövetség infrastruktúrájának folyamatos bővítése és Ukrajna területének katonai fejlesztése elfogadhatatlan számunkra.” A NATO átlépte a „vörös vonalat”, nem tűrhetjük tovább, hogy Ukrajna egyfajta oroszellenes „anti-Oroszországgá” váljon; Oroszországnak joga van az önvédelemhez.
Ez a beszéd, amely meghatározta döntésének történelmi okát és jogalapját, kíméletlen realizmussal tárta fel a számára kedvező technikai erőviszonyokat. Ha elérkezett az idő, hogy Oroszország cselekedjen, annak az az oka, hogy a hiperszonikus rakéták birtoklása stratégiai fölényt biztosít számára. Putyin beszéde, bár nem volt teljesen érzelemmentes, nagyon jól felépített és nagyon higgadt volt, és mindenképpen megérdemelte volna, hogy megvitassuk, ami nem jelenti azt, hogy el is kellene fogadnunk. Ehelyett azonban azonnal érthetetlennek kiáltották ki az álláspontját, s vele együtt az oroszokat is érthetetlennek, elnyomottnak, idiótának bélyegezték meg. Ami ezután következett, az a nyugati demokrácia szégyene volt, amit két országban: Franciaországban és az Egyesült Királyságban a vita teljes, az Egyesült Államokban szinte teljes hiánya jellemzett.
Mint a legtöbb háború, különösen a világháborúk, ez sem a tervek szerint alakult, és már eddig is sok meglepetést okozott számunkra. Az alábbiakban a tíz legfontosabbat sorolom fel.
Az első maga a háború kitörése volt Európában, egy valódi háború két állam között, ami példátlan esemény egy olyan kontinens számára, amely azt hitte, hogy örökös békére rendezkedett be.
A második a háborúban részt vevő két ellenfél: az Egyesült Államok és Oroszország. Amerika ugyanis több mint egy évtizeden át Kínát jelölte meg fő ellenségeként. Washingtonban valószínűleg a Kína-ellenesség volt az egyetlen pont, amelyben a republikánusok és a demokraták az elmúlt években egyet tudtak érteni. Most viszont az ukránok közbeékelődésével az Egyesült Államok és Oroszország konfrontációjának részesei lettünk.
A harmadik meglepetés: Ukrajna katonai ellenállása. Mindenki arra számított ugyanis, hogy gyorsan leverik. A démoni Putyin gyermeki és eltúlzott képét kialakító sok nyugati ember nem volt hajlandó belátni, hogy Oroszország mindössze 100 000–120 000 katonát küldött Ukrajnába, ebbe a 603 700 km2 területű országba. Összehasonlításképpen, 1968-ban, a 127 900 km2 területű Csehszlovákia lerohanásakor a Szovjetunió és szövetségesei, a Varsói Szerződés tagállamai 500 000 katonát küldtek oda.
Legjobban azonban maguk az oroszok voltak meglepődve. A legtöbb tájékozott nyugati emberhez hasonlóan ők is úgy gondolták ugyanis – ami tulajdonképpen igaz is volt –, hogy Ukrajna egy bukott állam, vagy ahogy technikailag nevezik, failed state. 1991-es függetlenné válása óta a kivándorlás és a csökkenő termékenységi ráta miatt mintegy 11 millió lakost veszített. Az oligarchák uralták, a korrupció páratlan mértéket öltött, az ország és az emberek is eladónak tűntek. A háború előestéjén Ukrajna az ígéret földjévé vált az olcsó béranyaság intézménye szempontjából.
A NATO felszerelte ugyan Javelin páncéltörő rakétákkal, és a háború kezdetétől amerikai megfigyelő- és irányítórendszereket bocsátott a rendelkezésére, de az az ádáz ellenállás, amit ez a bomlófélben lévő ország tanúsít, mégis történelmi talányt jelent. Mert senki sem láthatta előre, hogy pont a háborúban találja meg létezése értelmét és létjogosultságát.
A negyedik meglepetés Oroszország gazdasági életképessége volt. Nekünk ugyanis azt mondták, hogy a szankciók, különösen az orosz bankok kizárása a SWIFT bankközi pénzügyi rendszerből, térdre kényszeríti majd az országot. Ha azonban akadt volna politikusaink és újságíróink között olyan, aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa David Teurtrie Russie. Le retour de la puissance (Oroszország. A hatalom visszatérése) című könyvét, amely pár hónappal a háború kitörése előtt jelent meg, rájöttünk volna, milyen nevetséges is pénzügyi mindenhatóságunkba vetett hitünk.1 Teurtrie szerint az oroszok alkalmazkodtak a 2014-ben bevezetett szankciókhoz, és felkészültek rá, hogy informatikai és banki területen autonómok legyenek. Ebben a könyvben egy modern Oroszországot fedezhetünk fel, amely távol áll attól a merev, neosztálinista autokráciától, amellyel a sajtó nap mint nap riogat, és amely nagy technikai, gazdasági és társadalmi rugalmasságra képes – egyszóval olyan ellenfél, akit komolyan kell venni.
Ötödik meglepetés: az európai akarat teljes összeomlása. Kezdetben Európa a francia–német párost jelentette, amely a 2007–2008-as válság óta minden bizonnyal egy patriarchális házasság benyomását keltette, melyben Németország volt a mindent eldöntő férj, aki rá se hederít többé arra, amit a felesége mond. De azért Európa még a német hegemónia alatt is megőrzött bizonyos autonómiát. Később azonban, a német fél kezdeti vonakodása ellenére, ideértve Scholz kancellár tétovázását is, az Európai Unió nagyon gyorsan feladta saját érdekeinek védelmét; szakított orosz energetikai és (szélesebb értelemben) kereskedelmi partnerével, egyre súlyosabban szankcionálva saját magát. Németország szemrebbenés nélkül elfogadta az energiaellátását jórészt biztosító Északi Áramlat gázvezetékeinek szabotálását, amely Oroszország mellett ellene is irányult, és amelyet amerikai „védelmezője” követett el, aki ebből az alkalomból Norvégiával társult, egy olyan országgal, amely nem tartozik az Unióhoz. Németország még Seymour Hersh kiváló oknyomozását is figyelmen kívül hagyta erről a megdöbbentő eseményről, azt a nyomozást, amely pont azt az államot hozta gyanúba, amely a nemzetközi rend nélkülözhetetlen letéteményesének tartja magát. Láttuk azt is, hogyan tűnt el Emmanuel Macron Franciaországa a nemzetközi színtéren, miközben Lengyelország lett Washington legfőbb ügynöke az Európai Unióban, felváltva ebben a szerepben az Egyesült Királyságot, amely a Brexitnek köszönhetően az Unión kívülre került. A Párizs–Berlin tengelyt a kontinens egészén egy Washingtonból irányított London–Varsó–Kijev tengely váltotta fel. Európa önálló geopolitikai szereplőként való háttérbe szorulása különösen meglepő, ha arra gondolunk, hogy alig húsz évvel ezelőtt Németország és Franciaország együttes ellenállása az iraki háborúval szemben Schröder kancellár, Chirac elnök és Putyin elnök közös sajtótájékoztatójához vezetett.
A háború hatodik meglepetése az volt, hogy az Egyesült Királyság oroszellenes csahos kutyává vált, és a NATO-n belül úgy viselkedik, mint a La Fontaine meséjében szereplő légy, amely a kocsi rúdján ülve fontoskodik és ösztökéli azt gyorsabb haladásra. Védelmi minisztériuma (MoD) – amelynek az álláspontját a nyugati sajtó is átvette – azonnal a konfliktus egyik legvehemensebb kommentátoraként lépett fel, olyannyira, hogy az amerikai neokonzervatívok langyos militaristáknak tűntek mellette. Az Egyesült Királyság elsőként akart nagy hatótávolságú rakétákat és nehézpáncélosokat küldeni Ukrajnának.
Furcsa módon ez a háborús uszítás Skandináviát is megfertőzte, amely pedig sokáig békés volt, és inkább hajlott a semlegességre, mint a harcra. Pont ez jelenti a hetedik meglepetést, hogy a szintén protestáns Észak-Európa is csatlakozott a britek lázas háborúpártiságához. Norvégia és Dánia az Egyesült Államok fő katonai csatlósai, míg Finnország és Svédország a NATO-hoz való csatlakozásukkal szintén érdeklődést mutatnak a háború iránt, amely, mint látni fogjuk, már az ukrajnai orosz inváziót megelőzően is létezett.
A legnagyobb megdöbbenést azonban a nyolcadik meglepetés váltotta ki, amelyet az Egyesült Államok, a domináns katonai hatalom okozott. A lassan kiszivárgó információk után 2023 júniusában láttak napvilágot számos jelentésben és újságcikkben hivatalosan is azok a Pentagontól származó aggasztó hírek, melyek szerint az USA hadiipara kapacitáshiánnyal küszködik; a világ szuperhatalma képtelen biztosítani ukrán pártfogoltja lőszer- és egyéb hadianyag-ellátását. Ez egészen rendkívüli jelenség, ha figyelembe vesszük, hogy a háború előestéjén Oroszország és Fehéroroszország együttes bruttó hazai terméke (GDP) a nyugati GDP (Egyesült Államok, Kanada, Európa, Japán, Korea) mindössze 3,3%-át tette ki. Ez a 3,3%, amely több fegyvert képes előállítani, mint az egész nyugati világ, kettős problémát jelent: egyrészt az ukrán hadsereg számára, amely anyagi erőforrások híján elveszíti a háborút; másrészt a nyugaton a tudományok királynőjének tekintett politikai gazdaságtan számára, amelynek – merjük kimondani – kamu jellege így a világ számára is nyilvánvalóvá válik. A bruttó hazai termék fogalma érvényét vesztette, ami arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk a neoliberális politikai gazdaságtan és a valóság közötti kapcsolaton.
A kilencedik meglepetés a Nyugat ideológiai magánya és tudatlansága saját elszigeteltségéről. Miután a Nyugat megszokta, hogy ő diktálja azokat az értékeket, amelyeket a világnak el kell fogadnia, most őszintén és ostobán azt várta, hogy az egész bolygó osztozni fog az Oroszországgal szembeni felháborodásában. De csalódnia kellett. Miután a háború kezdeti sokkja elmúlt, szinte mindenütt a világon egyre nyilvánvalóbbá vált Oroszország támogatása. Várható volt, hogy Kína, mint az amerikaiak soron következő ellenfele, nem fogja támogatni a NATO-t. Meg kell azonban jegyezni, hogy az Atlanti-óceán mindkét partján az ideológiai nárcizmusuk által elvakított kommentátorok több mint egy éven át komolyan elképzelhetőnek tartották, hogy Kína esetleg nem támogatja Oroszországot. India elutasító magatartása még nagyobb csalódást okozott, kétségtelenül azért, mert India a világ legnagyobb demokratikus országa, és így ez némi zavart kelt a „liberális demokráciák” táborában. Azzal nyugtattuk meg magunkat, hogy ez azért van, mert az indiai haditechnikai eszközök nagyrészt szovjet eredetűek. Irán esetében, amely gyorsan kisegítette Oroszországot drónokkal, a kommentátorok nem mérték fel ennek a közeledésnek a jelentőségét. A két országot a gonosz erőiként egy kalap alá vevő amatőr geopolitikusok a médiában és másutt elfelejtették, hogy szövetségük mennyire nem magától értetődő. Történelmileg Iránnak ugyanis két ellensége volt: Anglia, amelyet a Brit Birodalom bukása után az Egyesült Államok váltott fel, és... Oroszország. Ennek a fordulatnak rá kellett volna ébreszteni őket a folyamatban lévő geopolitikai átalakulás mértékére. A NATO-tag Törökország, úgy tűnik, egyre szorosabb kapcsolatba kerül Putyin Oroszországával, és ebben a kapcsolatban a Fekete-tenger körüli rivalizálás mellett egyre több kérdésben van közöttük egyetértés. Nyugatról nézve ennek a viszonynak az egyetlen értelmezése az lehet, hogy e két diktátor nyilvánvalóan közös törekvésekkel rendelkezik. De mióta Erdogant 2023 májusában demokratikusan újraválasztották, ez az álláspont már nehezen tartható. Valójában másfél év háború után úgy tűnik, hogy az egész muszlim világ inkább partnert, mint ellenfelet lát Oroszországban. Egyre világosabbá válik, hogy Szaúd-Arábia és Oroszország inkább gazdasági partnerként, mint ideológiai ellenfélként tekint egymásra, amikor az olajkitermelésről és az árpolitikáról van szó. Általánosságban elmondható, hogy a háború gazdasági dinamikája napról napra növeli a nyugatellenességet a fejlődő világban, amely szenved a szankciók miatt.
A tizedik és egyben utolsó meglepetés bekövetkezése most van folyamatban. Ez pedig nem más, mint a Nyugat veresége. Ez a kijelentés talán meglepőnek tűnhet, hiszen a háborúnak még nincs vége. De a vereség bekövetkezése bizonyos, ami nem Oroszország támadása, hanem a Nyugat önpusztítása miatt fog megtörténni.
Nézzük meg tágabb perspektívából a helyzetet, és tegyük félre egy pillanatra a háborús erőszak által jogosan kiváltott érzelmeket. A beteljesült globalizáció korát éljük, a szó mindkét értelmében: teljes körű és befejezett… Ha megpróbáljuk geopolitikai szempontból szemlélni a helyzetet, akkor láthatjuk, hogy valójában nem Oroszország a fő probléma. Túl hatalmas területe van egy fogyatkozó népességhez, képtelen lenne átvenni az irányítást a bolygó felett, és nem is vágyik rá; ez egy normális hatalom, amelynek a fejlődésében nincs semmi rejtélyes. Semmiféle orosz válság sem destabilizálhatja a globális egyensúlyt. A bolygó egyensúlyát a Nyugat, pontosabban Amerika válsága veszélyezteti. Ennek legperiférikusabb hullámai most egy klasszikus, konzervatív nemzetállam, Oroszország ellenállásának hullámtörőjébe ütköztek.
Erdei Ilona fordítása
