Beleolvasó

Tiit Aleksejev: Az erős város


Meg vagyon írva: én megyek előtted.
Én megyek előtted, és leütöm a zárakat.
És összetöröm a kapukat.
1098 májusára beteljesedett az Ige.
Antiokheia, egész Szíria fővárosa a keresztényeké lett.
A kiválasztott népé. A mennybe tartóké.
Már rég átléptük a határt, mondta a kedvesem.
Csak kaptunk még egy kis időt. Haladékot.
Igaza volt.
Azt mondják, a szentek egyik lábukkal a mennyben vannak, másikkal a földön.
Antiokheia alatt ugyanígy állt az egész sereg.
Borotvaélen.

(…)

És ott állunk a szakadék szélén, várjuk a hitetleneket.
Az ellenség rendezi sorait, látni, ahogy az íjászok beállnak a helyükre, és hírnökök szaladgálnak a sorok között.
Erősödő dübörgés, a tántorgó világ megindul a végítélet felé.
A világ, amely majd elbukik, és már a végnapjait éli.
A semmibe zuhan, s ki tudja, mennyi időre.
Elérkezik az idő, megtorpan, majd elsiet mellettünk, homokként hull a szakadékba.
Ahová talán mi is aláhullunk nemsokára. És ott másmilyen idő veszi kezdetét, beköszöntenek a feltámadás és mennybemenetel napjai.
Ott állnak a normannok, pajzsuk csücske a földbe vágva, kardjuk élesre fenve, lándzsájuk szúrásra kész.
Vagy úgy rendeltetett, hogy elessünk, vagy úgy, hogy állva maradjunk. Együtt, három szálból sodrott kötélként.
Ragyogás fölöttünk, a tiszta égbolt alatt.

*

– A lábadat védd! – tanácsolja Léon. – A lábadat védd, és lábra sújts. Különösen, ha másznak föl a falra. A pogányok kardja szúrásra és hasításra van kitalálva. Nem vágásra, mint a miénk. És próbálnak majd hasítani a pajzs alsó széle alatt, combba vagy térdhajlatba. Így valahogy…
Felemeli a kardját, csinál egy cselt, meghajlítja a térdét, és villantja a pengét a jobb lábamnál.
– Nem kell sok – mondja bal kezébe véve a markolatot, majd homlokát törölgetve folytatja. – Elég egy ujjnyi széles vágás. A nyugati páncél jobb, de lassúak vagyunk benne.
– És az igazi védelmünk nem is ez – mutat a frissen rakott kőfalra –, hanem ez.
Megkopogtatja a pajzsát.
– Remélem, ezek az ördögfattyak nem harcoltak még nyugatiak ellen. Remélem, nem tudják, hogyan tartjuk együtt a pajzsokat, és mi mindent lehet velük művelni.
– Gondolod, hogy ez újdonság nekik?
– A görögök fosztogatása eddig könnyen ment… Fürgén be, fürgén ki. Könnyű páncél, könnyű fegyverek. De mi másmilyen háborúval kínáljuk meg őket. Amilyet eddig még nem láttak. Egy szép napon majd megtanulják, hogy boldoguljanak velünk. De az még jó időbe beletelik. Hónapokba, talán évekbe is – néz rám világoskék szemével és mosolyog. – Akár még jól is kijöhetünk ebből a hadjáratból.

*

– Jön! – ordítja Arnault lovag. – Föl a pajzsokat!
Csörömpölés hallatszik, és egy-egy kiáltás, amikor célba találnak a pogányok nyilai.
A páncélingen nem megy át a nyílvessző. Csak az arc, a nyak és a test alsó része. Ezeket kell védeni.
Kilesek a pajzs vasalt szegélye mögül.
A városfalon még senki.
És a szemközti domboldal messze van. Élet és halál határának túloldalán. Sokan, akik ezt átlépni készülnek, már most halottak. Csak még nem tudnak róla.
Szakadék előttünk, pusztulás ösvénye.
Pusztulás, ha így rendeltetett. De nem sziklasírban. És végképp nem sötétségben.
– Tartsd!
A második hullám, odaátról. Gyorsan ereszkedő, sötét felhő.
Nyílvesszők surrogása körülöttünk, reccsenések, ég az alkar.
Percről percre egyre kínzóbb szomjúság.
Istenem, a Te kertjeid… tavak, szökőkutak… nyújtózkodó víz… Emelkedik… apad… emelkedik… szembefröcsköl… Víznyomás…
– Tartsd!
És tartjuk is, szilárdan állunk, fél térdre támaszkodva, a pajzsok ferdén a fejünk fölött. Minden ismerős, már átéltük. Az ügyetlenek már meghaltak, a vakmerők szintén. A maradékot nehéz megölni.
Idővel már nincs több gyenge pontunk.

*

És aztán a hitetlenek. Vad zuhatagként, a kapukból a kőcsatornákba. Üvöltenek, és kardjukkal verik a pajzsukat; a félelmetesebbje, mind szálas, fekete képű, mint a démonok, dárdát hajigál felénk.
Jobban célba találnak és veszélyesebbek is, mint a nyílvesszők. Ráadásul most már kétfelől kell védeni magunkat: föntről és jobbról. De pogányból egyszerre nem fér föl sok a falra, úgyhogy a dárdásoknak nincs helyük, hogy lendületet vegyenek. És a támadók elejének arra is vigyázni kell, nehogy az utánuk jövők a szakadékba taszítsák őket.
És a hitetlenek fölött lebegő halál angyala még messze van tőlünk. De a városfalon lévőktől már nincs messze, őket már súrolja a kaszája. Ők már véreznek.
A halál angyala, aki bevégzi az aratást, aki a mező szélén már munkához látott.
Mert a gabona beérett, és peregnek a szemei.
Kiáltottunk az Úrhoz, hogy mennydörgést és esőt adjon.
De tiszta az ég.
És a halál angyala elégedetlen és nem bír magával és szurkálja hátulról a pogányokat és hecceli őket, mint a kopókat, akiknek orrában már ott a vér szaga.
De a kopók nem szabadulnak el, hogy széttépjék a zsákmányt. Így van ez, ha a gyilkosok csapatostul járnak.
Amikor a Szilpiosz oldalába falat emeltek a görögök, aligha sejthették előre, hogy eljön az a nap, amikor a háború így szétterül.

*

Az emberek arcán patakokban csordogál a veríték. Levegő után kapkodnak, mint a partra vetett halak.
A szájukkal, az orrcimpájukkal, egész testükkel. Mindnyájukat világos porréteg borítja. Emlékeztetnek a malomba járókra, csakhogy most ők maguk a rovátkolt kő.
Amelyik őröl.
Olyan, mintha valaki homokkal tömte volna tele a számat. Próbálom megrágni és kiköpni, de ettől csak rosszabb lesz. Meg akarok szabadulni a sisakomtól, de Léon a fejét rázza.
– Ne csináld – mondja, és felém nyújtja a vizesedényt.
Nyelek és nyelek. Homokszemek a torkomban.
– Mi a helyzet? – érdeklődöm. – Kitartunk?
– Tőlük függ – mondja Léon, miközben figyeli, mi történik a jobbszárnyon. Világos, mire gondol. A szakadékból nehéz kimászni, és nekünk megvan a föntről lefelé kaszabolás előnye. Ha viszont áttörnének a városfal mentén, a hátunkba kapnánk az ellenséget. Ezek a hullámok maguk alá temetnének bennünket.
Tartani kell a falat.
– Íjászok, jobbszárny! – kiáltja Arnault úr megfordítva a pajzsát. Egy normann, akinek a teljes arcán végigfut egy kardvágás nyoma, fölemel egy lándzsát, melynek a végén sárga rongy, és meglengeti a feje fölött.
Pendülnek az íjhúrok. A pajzsok fedezékéből nem láthatjuk, mi röppen el a fejünk fölött. De halljuk. És az erősödő süvítés, ami az égből hulló nyílvesszőeső előtt jár, nem sok jót ígér. És a pogányok a városfalon túl szorosan vannak. Ez az egyetlen esélyük, az áradás sötét ereje: addig tolni, amíg átszakad a gát.
Tolni, nem számolva a holtakat.
A városfalon egyre erősödik a csatazaj. Tankréd vívja ott az embereivel a nap legnehezebb küzdelmét.
Nekünk csak ellen kell állnunk, hogy megkönnyítsük a dolgát. Az igazi csata máshol zajlik. Arnault lovag hozzáértőn helyezte el a normannokat. A hátunk mögött álló íjászok a kardforgató kéz felől küldik a falra a halált, és ezek ellen a nyílvesszők ellen nehéz pajzzsal védekezni. Mire a pogányok Tankrédékig jutnak, már megtört a támadásuk lendülete.
De a pogányok sokan vannak. És tudjuk: a nyílvesszők is elfogynak egyszer.
A balszárnyon, a fellegvárba vivő ösvénynél mozgást látunk.
– Ostobák! – mondom, miközben a sok találattól súlyossá vált pajzsomról vagdosom le a felesleget. – Elaprózzák az erőiket.
Léon megrázza a fejét, és előre mutat.
A túlparton sötét sáv gyűlt össze.
És egy pillanat múlva bezúdul a szakadékba.

*

Sárga köd a szemünk előtt. Minden vibrál… esik szét… Milyen homályos a nap…
Csikorgás… karistolás… kicserepesedett száj, berepedezett világ…
– Íjászok, készüljetek! – parancsol Arnault lovag. – Dárdákat előre!
Génou à terre, térdre! – kiáltja Léon frank módra.
Fölkavarodó por. A por keserű íze.
A hátunk mögött álló sor elhajítja a dárdákat, elhúznak a fejünk fölött.
A hitetlenek dühös és fájdalmas kiáltásai összekeverednek a szakadék oldalából omló kövek, kavicsok robajával.
Holt emberek másznak ott fölfelé, akik a mi halálunkat kívánják. Hogy a napsütésből az árnyak közé taszítsanak bennünket. Le a szakadékba, a hideg sírba.
A földbe akarnak taposni bennünket, hogy ott rohadjon meg a húsunk. Menedékem vagy Te, igédben van az én reménységem… Tégy engem mintegy pecsétet… a kereszt jelére, a szívre, a karra… imádkozom, szorítva a kardmarkolatot.
Ujjaim sebesek, fekélyeimből gyöngyözik a vér, de fájdalmat nem érzek. Mintha valaki más lennék.
Értem már, milyen érzés árnynak lenni az árnyak között.
Sok mindent megértek, a legfontosabbat azonban mégsem.
– Össze a pajzsokat! – kiabál Arnault lovag, és kiegyenesedik. – Készüljetek! Most!
Nekirugaszkodunk, és toljuk őket, egységes sorként. A hitetlenek, akik már fölvonszolták magukat a falra, visszazuhannak, a lentről jövők hegyébe. Nem hiszem, hogy bármelyik tudott volna akár csak egyet is suhintani a kardjával.
Vasuk, mint a pozdorja, acéljuk, mint a korhadt fa.
És kitart a páncél, a páncél maga az Úr.
Az első támadást visszavertük.

Lengyel Tóth Krisztina fordítása

Legfrissebb a blogból