BELEOLVASÓ
Legalább két órát tart majd kikeveredni ebből a dugóból. Az éjszaka lehűlt, és a hó, amit nincs aki eltakarítson, jéggé fagyott. Valaki nyilván nem fékezett, amikor kellett volna, és belement az előtte araszolóba. Még ma este is sikerült összeveszniük. Érkezik a rendőrség, hogy rendet tegyen: az egyre sűrűbben hulló hóban látom a kék villogójukat. Szerencsére vettem üzemanyagot, még mielőtt bezárták volna a kutakat, és hazaküldték volna az embereket. Amikor az ulcinji benzinkutakon kiürültek a tartályok, fölhívták a kotori központot, hogy megkérdezzék, küldik-e az új tartálykocsit. Egész reggel hiába hívogatták őket, csak dél körül jelentkezett valaki azzal, hogy úgyis mindennek vége, senkinek nem kell már semmi, különösen nem üzemanyag. Hova is mennének azzal a benzinnel, mintha bárhova elmehetnének, mondta nekik a súlyosan depressziós kotori munkatársuk. A felesége kirakta a házból, panaszolta még. Azt mondta neki, hogy takarodjon, legalább meghalni úgy szeretne, hogy nem ül ott a nyakán. Nem volt hova mennie, hát bement az irodába. Egyedül van, az egész Hellenic Petroleum irodaházban nincs egy lélek se rajta kívül. Amikor végre megértették, hogy a világvége egyben a munkahelyük megszűnését is jelenti, az alkalmazottak elosztották maguk között az aznapi bevételt. A gázpalackokon, amelyeket a jobb időkben a benzin mellett árusítottak, szintén megosztoztak, és betették őket az autóik csomagtartójába, a hátsó üléseket pedig dugig rakták édességgel, cigivel és whiskysüvegekkel. Nem is igyekeztek bezárni maguk után az ajtót. Most valószínűleg gyorsított eljárásban fogyasztják a Chivast, a gyerekeik pedig a rosszullétig zabálnak az édességekből, nehogy megmaradjon valami is. Ahogy mondani szokás: kár lenne kidobni.
A sebességmutató alatti karikában látszik, hogy van elég benzinem ahhoz, amit még ma meg kell tennem. A motor megbízhatóan brummog. Följebb kapcsolom a fűtést, és CD-t cserélek. Alleluia, énekli az Odawas, miközben mellettem hosszú fekete szakállas figurák sietnek el. A mecsetbe mennek, imaidő van. A minaretek fénye világítótoronyként villog. Most már késő van, gondolom, mindenképpen zátonyra fogunk futni. Behúzódhattok a templomi oltárok alá, vagy bemenekülhettek a minaretekbe, mint valami rakétákba, amelyek majd elvisznek benneteket egy másik világba, de úgy lesz, ahogy megígértetett: ma este senki sem bújhat el.
A mai éjszaka miatt, már ha jutna még rá idő, a szótárakba a deadline szó mellé oda kéne írni egy új, végső jelentést: mindazt, amit bárki ezen a bolygón még el szeretne intézni, azt ma éjszaka kell elintéznie. Nyomás alatt dolgozunk: megszoktam ezt. Noha a magánnyomozói állást egy olyan kicsi és nyugodt városban, mint amilyen Ulcinj, eleinte biztosnak és könnyűnek képzeltem. Megcsalt férjek, gyanakvó feleségek − ugyan ki másnak lenne szüksége az én szolgáltatásaimra, mint a boldogtalan házasságban élő boldogtalan embereknek? Így gondoltam.
Kibéreltem egy üzlethelyiséget a városközpontban. Minimalista módon rendeztem be, de, úgy tűnt, nem minden ötlet híján. A falakra régi jó filmek plakátjai kerültek: Bogart A máltai sólyomban, Nicholson a Kínai negyedben. Ezek a plakátok arra voltak hivatottak, hogy látogatóim a legjobbakhoz viszonyítsanak. Kicsit talán nagyzoló húzás volt, beismerem, de hatásos, ahogyan az később bebizonyosodott. A helyiséget egy masszív tölgyfa asztal uralta. Úgy gondoltam, a stílbútor azt a benyomást kelti majd a látogatóimban, hogy egy hagyományokkal rendelkező cégbe érkeztek − az emberek hisznek a hagyományokban, noha a hagyomány mindig becsapja az embert, már ha ő maga korábban be nem csapja a hagyományt. Az asztalra egy fekete Mercedes írógépet helyeztem: letisztult antikvitás, letisztult extravagancia. Hadd tudja minden betérő, hogy mi ennél a cégnél nem fogadjuk el a számítógéphez hasonló újításokat, hadd tudják az ügyfelek, hogy a mi módszereink kipróbáltak. A nyomozónak oldtimer-imidzsre van szüksége, ez volt a véleményem. Hadd gondolják: ez itt egy kemény, régi vágású pasas, aki oda tud hatni, ha kell, aki sokat látott már, aki kikecmergett a sárból, de nem tart a mélybe merüléstől, ha a körülmények esetleg azt kívánják. Úgy tűnt, hogy amikor megnyitottam a nyomozóirodámat, az emberek épp elkezdtek gyilkolni, rabolni és erőszakoskodni. Ami a megcsalásokat illeti: a két kezemen meg tudom számolni azokat a házasságokat, amelyek miattam mentek szét. Ezeket a munkákat jól megjegyeztem magamnak a vérrel áztatott karrierem során. A félrelépőket a szállóig követem. Kellemesen elüldögélek az autómban, legurítok egy-két korty whiskyt, épp csak annyi időt hagyva nekik, hogy levetkőzzenek és rátérjenek a tárgyra. Néhány fotó, bizonyítékként, és a dolog már meg is oldódott. A tapasztalatom ezekben az ügyekben, mondom, nem túl nagy, vagy legalábbis nem akkora, amekkorát szeretnék, de a nők sokkal jobban viselik a megcsalatást − ez az egy biztos. A nő a partnere félrelépését árulásnak tekinti, ezért dühös és sértett. De az a férfi, aki éppen megtudja, hogy a felesége megcsalja… Ő ezt megaláztatásnak veszi, megdönthetetlen bizonyítéknak férfiassága hiányáról. Amikor a megcsalt nők tudomást szereznek a félrelépésről, a nőiességük valahogy hirtelen kiélesedik, mintha lenne bennük egy nőiesség-kapcsoló, amit a férjük, megcsalva őket, működésbe hozott. A megcsalt férfi egyik pillanatról a másikra összegyűrődik, mint egy használt óvszer. A világban kevés dolog oly törékeny, mint a férfiasság, ezt a leckét jól megtanultam.
Egy dolgot gyorsan megértettem: akár komoly bűntényeket oldok meg, például gyilkosságot, akár szív elleni bűncselekményeket, ahogyan a megcsalást egyik romantikára és − nagy örömömre − promiszkuitásra hajlamos ügyfelem nevezte, a legfontosabb az, hogy megértsük, mit szeretne az ügyfél. Azok, akik azt várják tőlem, hogy utánajárjak, vajon megcsalja-e őket a párjuk, elég masszívan azt szeretnék, ha a gyanújuk beigazolódna. Természetes: ha a feleség megcsalja a férjét, akkor a nő egy disznó. Ha nem csalja meg, akkor a férj a disznó, mert gyanakodott rá. A feleségéről alkotott rossz vélemény és az önmagáról alkotott rossz vélemény közül ő az előbbit választja. Nyilván mindannyian nagyfokú disznópotenciállal rendelkezünk, az pedig, hogy ez a potenciál megvalósul-e, és milyen formában, pusztán technikai kérdés. Ezért én mindig bizonyítottam a megcsalás tényét − egy kis fotómontázs csodákra képes −, függetlenül attól, megtörtént-e, vagy sem. Ha nem történt meg, akkor is megtörténhetett volna – én tulajdonképpen a mélyebb igazságot tártam föl. Végtére is: első az ügyfél. Ha ő elégedett, akkor az én elégedettségem magától értetődő.
Gyilkosságok esetében bonyolultabb az ügy. Némi általánosítással azt mondhatnám, kétféle megrendelő létezik gyilkosság esetén: aki azt szeretné megtudni, ki tette, és aki azt, miért. A másodikkal könnyű: elbeszélget vele az ember, amikor betér megkérdezni, hol tart a nyomozás. Ilyenkor meg kell hívni egy italra a közeli kocsmába… Egy ital mellett mindenki ellazul. Előbb vagy utóbb sejteni enged majd valamit a gyanújából. És ezzel az ügy gyakorlatilag meg is oldódott. A továbbiakban csak meg kell őt erősíteni az elméletében. Közölni kell vele, hogy már karnyújtásnyira van a megoldás, de engedni kell, hogy még egy kicsit főjön a saját levében. Az emberek valami miatt azt gondolják, hogy az, amit igazságnak nevezünk, keserves munka eredménye. Az igazságot meg kell szülni, hallottam már többször.
Azok, akik tudni szeretnék, ki a gyilkos − na, azok macerásak. Az ilyenek általában bosszút akarnak állni. Ezért nem lehet az első járókelőre rámutatni. Megpróbálom megoldani az esetet, de általában nem járok sikerrel. Végül szerződést bontok, és csak a költségeimet számlázom ki.
A nyomozó kezére játszik az emberek gondolkodásmódja. Bármilyen megoldást is kínál föl az ember, fölcsillan majd a szemük: Tudtam! Bármit is vessen elébük az ember, bármilyen ósdi és üresen kongó sztorit ad is elő, ők azt mondják majd: Logikus! Már mindenre van bizonyíték, csak a történet hiányzik, amelybe azok a bizonyítékok beleillenek. Mondok egy példát. Focivébé-döntő van éppen. A győztesről a büntetőrúgások döntenek. Utolsónak a bolygó legjobb focistája áll a kapuval szemben. Akár betalál, akár mellélő, az emberek azt fogják mondani: Tudtam! Mert logikus, hogy a világ legjobb focistája betaláljon, amikor a legnehezebb, mint ahogy az is logikus, hogy a legjobb játékos a döntő pillanatban elhibázza, mert a sors, ugye, gyakran kegyetlen játékot játszik az emberekkel.
Azt akarom mondani, hogy a nyomozó munkája nem annyira az igazság fölkutatásából áll, mint inkább annak a történetnek a megtalálásából, amelyet az emberek elfogadnak igazságként. Nem az igazság föltárásáról van itt szó: hanem annak a megkereséséről, ami azoknak az embereknek az igazságot jelenti. Az igazság mindig fikcióként jelenik meg, mindig történet formáját ölti. Én történeteket mesélek.
Rajsli Emese fordítása
