Georg Klein: Gyermekkorunk regénye

BELEOLVASÓ

Vérzik, egyre csak vérzik. És mivel ezek a gyerekek – itt, nyaram kellős közepén! – még mindnyájan erős szemmel vannak megverve, mindaddig, míg a feltörekvő istenek, míg a szex apró rettenetei és a tévé fekete-fehérje meg nem lágyítja pillantásukat, az Idősebb Fivér látja, amint sarkáról az aszfaltra csöpög a vér, mintha lelkének lépsejtje folyna el. Még nem fáj. A sokk vákuumában még csak nem is érzi, milyen forrón égeti könyökét a szegélykő gránitja. A szurok a fugák közt a következő órákban puhább lesz, mint a medvecukor, puhább, mint a bocskorszíj, amit minden édességnél jobban szeret. A puhulás máris látható a csillogáson. Hamarosan egész könnyen ki lehet majd kaparni a fugavájatokból, és ha mezítláb lép rá az ember, igencsak tartós, fekete nyomot hagy a talp szarurétegén. Az Idősebb Fivér a szempilla két rángása között mindkettőt elképzeli: ahogy kipiszkálja, és ahogy a talpára ragad a szurok, aztán a hátára billen, sietség nélkül megbámulja az ég rikító kékjét, majd felül, hogy összességében és minden részletében is újra alaposan megvizsgálja a véres ügyet: jobb lábát, ami még mindig nem fáj, pedig a rozsdás drótok mélyen belehasítottak a húsába.

A szerencsétlenség első jeleként furcsán összerándult a hasa, egészen lent, ahol egyébként soha semmit nem érezni. De nem maradt ideje, hogy elcsodálkozzon rajta, mert kezével a foszladozó nyereg peremébe kapaszkodva már rohant is a mellette elkerekező Farkasfej után, és csak kifújta a levegőt, mielőtt felugrott a régi női bicikli csomagtartójára, hogy Farkasfejjel a másik három nyomába szegődjön. Lefelé száguldva a Kreuztöterwegen Farkasfej anyjának rozoga bringáján eleinte lovaglóülésben helyezkedett el, ujjait barátja feszes nadrágtartója alá csúsztatta, aztán félig izgatott bizsergéssel, félig kényelmetlenül lebegett. Nagy testvérünk jobb sarka csak a Geistmann dohányáruda kirakata mögött keveredett a surrogó küllők közé, ott, ahol a Vetterle élelmiszerbolt és a takarékpénztár találkozik, és ahol Farkasfej ülepe felemelkedett a nyeregből, hogy teljes testsúlyával a pedálba taposson.

Igazából Farkasfejt sem lepte meg, hogy elestek. Kora reggel mindjárt hat új söralátétet csíptetett az első és a hátsó kerék rozsdavörös acélküllői közé, mert érezte, hogy valamiféle szerencsétlenség, halálos veszély közeleg. A varázs ellenszereként, ahogy azt kell, háromszor megköpdöste mind a hat papírlemezt, és nyálát minden alkalommal négy egyenlő szárú keresztté kente széjjel. Ám mindez mit sem segített. Apja, aki a Gázműveknél dolgozik odalent a Rózsadűlőnél, este fejcsóválva veszi majd szemügyre a megrongálódott hátsó kereket, lekever még egyet Wolfgangnak, ezúttal már nem olyan nagyot, aztán kitépi a két épen maradt és az egy véres-barna papírlemezt az elgörbült küllők közül, és a kétszeres büntetéssel kellőképp tehermentesített fiával tüstént nekiáll megjavítani a járművet. Most, a déli napfényben Farkasfej, Szipogó, Amcsi Misi és Csini Sybille keresztben átvonszolják az Idősebb Fivért az Új Lakótelepen. Az erős Farkasfej a térdhajlata alatt tartja a sérültet, aki korához képest nem éppen nagynövésű, és kimondottan könnyűsúlyú. Barátainak azonban eszébe nem jutna, hogy kicsinek vagy véznának tartsák. Most, hogy csöpög belőle a vér, és valami más, valami láthatatlan sűrűség árad belé, olyan nehéz, hogy csak nyögve cipelik. Mivel azonban a pillanatnyi balszerencsét, ahogyan nyaram minden eljövendő szerencsétlenségét, bemocskolja a kegyeltek aranya, nincs már messze a cél. Minden lépéssel egy újabb erőt adó kis szakasszal közelebb kerülnek az orvosi rendelő fehér zománctáblájához.

Holnap, a nagy szünet másnapján Szipogó hetykén hencegve közli, hogy az Idősebb Fivér szándékosan csak a takarékpénztár előtt fűzte be lábát a bicikliküllők közé, mert az öreg Junghanns doktor, a lakótelep egyetlen orvosa a közvetkező sarkon praktizál. A tréfa kedvéért magára ölti lehető legidétlenebb vigyorát, és kivételesen jól megszívja az orrát, ami után máskülönben egy félig szikkadt, gyöngyházszerűen csillogó csepp marad bal orrlyuka alatt. Aztán, az álommalom kerekei közt eltöltött egyetlen éjszaka után folytatódik a barátok víg élete. Egyelőre azonban Szipogó karja a vérző fiú bal hónalja alatt feszül. Nem jut eszébe semmi vicces beköpés, ahogy Amcsi Misinek sem, aki barátját a másik oldaláról tartja: nagy fivérünk játszótársainak fülében még mindig ott cseng a fémes csörömpölés és a csikorgó csúszás; először is ennek ádáz felhangjait, egy másodpercre felsikító gazságát kellene elfelejteni.

Miközben Ernst Junghanns általános orvos ezen a rendelési délelőttön harmadszor mos kezet, az elülső rendelőszoba ablakán át látja, amint három fiú és egy lány egy tíz év körüli fiút vonszol a rendelő ajtaja felé. Mint dobozból a rugós ördög, ugrik elő emlékezetében egy másik nyári nap képe. Egy hasonlóan izzó, hasonlóan tiszta, nyári fényben ragyogó, párizsi augusztusi vasárnap csúnyán megsérült alakot cipeltek át keresztben az udvaron Junghanns katonaorvos kitárt ajtaja felé. Előtte az utca felől inkább tompa pufogás, mintsem ropogás hallatszott. A francia bombát, egy silány, dilettáns módon összetákolt szerkezetet, motorkerékpárról hajították a kapuőrség felé. A sérült sokkos állapotba került, egyetlen hang sem jött ki a száján, csak görcsösen rángatózott. Egyik bajtársa tartotta a fejét, körülbelül úgy, ahogy most odakint a lány csúsztatta kezét a fiú tarkója alá, akinek csak a bal lábán volt szandál.

Az egymást idéző jelenetek, a történelmi transzparencia a fájdalom fojtogató érzését keltik az idős orvosban. Ez a háború, második és vélhetőleg utolsó háborúja, a fővárosok fővárosában eltöltött három év élete mézeskalácsának édesnemes, marcipános szeletje volt. Egy pillanatra feldereng benne, hogy ideje volna felhagyni a praktizálással. De már el is hessegette ezt a gondolatot érzelgősségével együtt, inkább azon tűnődik, hogy is hívják a fiúkat vagy legalábbis a lányt, aki épp benyit a ház ajtaján. Hisz mindegyiket ismeri. Ő az Új Lakótelep doktor bácsija, mindegyiknek beleszúrt már a karjába vagy a farizmába, meghallgatta sípoló légcsövüket, összevarrta, bekötözte vagy sebtapasszal leragasztotta sebeiket. Ám amikor kipirult arccal állnak előtte, miközben buzgón dicséri őket, amiért derekasan viselkedtek, nagyszerű bajtársainak hívja őket, és szavai láthatóan enyhítik a gyerekek rossz lelkiismeretét, félelmét a várható szülői megrovástól, egyetlen név sem jut eszébe. Azt ismeri a legjobban, akinek egy takonycsepp csillog az orra alatt; korábban, ha találkoztak, sokszor figyelmeztette, hogy fújja ki az orrát. És mindig elképedt, mert a szutyokmatyi készségesen azonnal előrántott egy patyolattiszta, világoskék zsebkendőt. Junghanns emlékszik az anyag kék színére, ami azonban nem idézi fel a kölyök nevét. De hogy azt hogy hívták, akinek a húsából a sebesült igéző mormogása közepette csipeszével egymás után távolította el a francia bádogrepeszeket, arra még ma, jó két évtizeddel később is megesküdne, ha kell, bármely bíróság előtt.

(…)

A ház nagy és hideg. Úgy sugározza a kertbe a hideget és a nagyságot, mintha csak a nevét akarná átírni egy másik nyelvre. A nagyság és a hideg a gyerekeknek az épület korát jelenti. Még az Idősebb Fivér sem volna képes számnévbe igézni, hány éves lehet a Bärenkeller, pedig egész kis gyűjteménnyel rendelkezik, ami bármikor lehívható; kapásból meg tudná mondani például, mikor ért véget az utolsó háború. A hátsó ajtó zárva van. Farkasfej elszántan rángatja a kilincset. A zárnyelvnek van némi játéka, az ajtólap a keretnek ütődik. Fölülről nagy adag kosz zuhog a kezére és lába elé a széles tölgyfa küszöbre. Az Idősebb Fivér jobb mankója hegyes végével az ajtó felső sarkára mutat, melyet sűrű pókháló borít; úgy szakadna ketté, mint a pecsét, ha kinyílna az ajtó. Ezért inkább az ablakkal próbálkoznak. Csak a meg nem harapott iker marad le egy kicsit, és beszél a Jóistenhez. Arra kéri az öregurat, akiről azt hiszi, többé-kevésbé jól ismeri a testvérével alaposan begyakorolt viccekből, hogy Sybille húgát lehetőleg ne ebben a sötét, hideg kócerájban tartsák fogva. Aztán lehajol, és kezével teljes erőből megdörzsöli a térdét, hogy felmelegítse egy kicsit, mielőtt nekilódulna, és csatlakozna a többiekhez.

A Bärenkeller vendéglő ablakai, melyek kőpárkányainak most Sybille mint a legnagyobb gyerek feszíti sárkánymintás ruhája nyakkivágását, egytől egyig zárva vannak. A gyerekek egyik kukucskálót dörzsölik a másik után az üvegek koszrétegén, de minduntalan rá kell jönniük, hogy az éjszakai kertből a belső helyiségekbe szivárgó halovány fénysugár túlságosan gyenge ahhoz, hogy bármit is felismerhessenek odabent. Amikor végül a ház hosszanti falához érnek, fölöslegessé válik a leskelődés, mert mindnyájan látják a fényesen megvilágított rámpát. De hisz az ott a Bärenkeller torka! Csalogatóan hívogat a mélybe. Szipogónak azonnal feltűnik, hogy a betonlejáróba vájt vápák elég messze vannak egymástól. A közöttük lévő távolság nagyobb annak a járműnek a fesztávjánál, melynek szorosan egymás mellett lévő dülledt szemei némán sugározzák a fényt fölfelé. Szipogó elárulhatná a többieknek, hogy ez nem tarthat sokáig. Az apja magyarázta el, aki örökösen bosszankodik motorbiciklije villamos berendezése miatt, hogyan keletkezik egy gépjárművön a szükséges fény. Ennek az autócskának biztosan csak egy nyamvadt motorkerékpár-akkumulátora van, ami jó, ha fél óráig ad áramot, ha kétütemű hengerében megáll a dugattyú. Ám Szipogó tartja a száját, érzi, nem érdemes aggódniuk e fényforrás jövője miatt.

Amint Sybille elsőként elhalad a rokkantautó hátsó kereke mellett, észreveszi, mire jók ezek a tojásszerűen kidudorodó, puccos kis lámpák. A bal oldali világítás padlóra vetett piros fényfoltjában hever az egyik fehér szandál. Miután hugicája elvesztette új lakk szandiját, a nyár hátralévő részére rásózták Sybille régi fehér szandálját. A kislány akut némaságában zokszó nélkül beletörődött, pedig a talprésze tovább ért a lábujjainál, amiért a Fröhlich testvérek mindjárt ki is gúnyolták. Sybille lehajol hajdani cipőjéért. Ebben a pillanatban végtelenül régnek tűnik, mégis, még mindig tökéletesen emlékszik, hogy futás, még inkább rohanás közben mennyire szorította lábát az elülső csat, pedig utólag még egy plusz lyukat is fúrtak rá, és estére két piros csík húzódott végig a lábujjain. A szandált végül Farkasfej veszi fel, odaadná Sybillének, de ő csak legyint, mire Farkasfej a nyitott bokaszíjat átdugja egyik nadrágtartópántja alatt, és, mint egy elejtett vadat, éjszakai vadászatuk első zsákmányát, hozzácsatolja a lábbelit.

Horváth Géza fordítása

Legfrissebb a blogból