Tamási Orosz János: „…csak én tudtam így hallgatni, így közelíteni…”

Könyvajánló

Miközben olvastam, egyre fokozódó szorongással haladtam oldalról oldalra Balázs F. Attila itt olvasható esszéregényében. Meg-megállva, eltűnődve. Ezt az állapotot sok tényező együttes hatása váltotta ki bennem. Elsőként talán a szöveg minősége, hangulata, a visszafogottsága ellenére is annak így talán még erősebb szuggesztivitása fogott meg. S az a ritmus, amellyel a szerző okosan és tudatosan irányítja is az olvasót; a rövid, koppanó tőmondatokból csak indokolt esetben vált az egymásba fonódó tagmondatok hosszú mondatos szerkesztésébe, annak nagy levegővételt igénylő áramlásába – s ez még inkább fokozni képes a szikár narráció mögül fel- s kitörő érzelmek impulzív energiáját. Azonnal kiérezhető, hogy a szerző teljes nyíltsággal, a legnagyobb őszinteséggel és kendőzetlenséggel tárja fel, gondolja végig itt életét, önmaga előtt is, olyan aprólékossággal illesztve össze annak legapróbb mozaikjait, hogy egy pillanatra engem, mint olvasót, elfog valami ironikus bizonytalanság: kellek én ide?

Hiszen már-már magánügy az a nagyon mélyre ereszkedő önvizsgálat, az a belső számvetés, ami a szerzőt elindítja saját lelki El Caminóján – hogy megértsen, vagy még inkább megfogalmazzon valamit, olyan pontosan és kegyetlen szépen, amit eddig – meglehet – hiába is próbált volna. Sok-sok év, hosszú-hosszú évtizedek kellenek az effajta számvetéshez – és úgy tűnik, sokak számára az ilyen fokú őszinteség súlya még akár hajlott koruk ellenére is elérhetetlen-leküzdhetetlen teher.

De ne lépjek el máris a textusok irányától, lesz még idő azok hétköznapi kiterjesztésére, az áthallások pontosítására; maradva szorongásom okainál: olyan erős személyes impulzusok értek a textusokban, lényegében már a szövegfolyam első néhány oldalától, majd – szinte félelmetes precizitással – a történetiség „stációinak” szekunder eseménytükreiben, hogy – bár nagyon fontosnak éreztem – arra gondoltam, visszalépek mégis ezen előszó megírásától, merítve indokot ehhez Závada Páltól, aki írásba adta, hogy nem ír recenziót Bertók Priuszáról (Jelenkor, 1994/12. sz.), s ezt így okolta meg: „…könyve énrám elsősorban olyan példázatként hatott, melynek minden sora valóságos felszólítás, hogy vessem össze a magam ténykedésének-tévelygésének (mondhatnám akár: az életemnek) egy kiterjedésében jelentékeny, következtetéseiben annál csekélyebb szeletével, rétegével. Vagyis túl személyesen vonatkozik rám ez a szöveg ahhoz, hogy úgy tudjak tőle recenzensi távolságba kerülni, hogy azért mégis mondjak valamit róla.” E néhány mondatban szinte minden ott van, amiről magam is tűnődni kezdtem Balázs F. Attila könyve kapcsán, de leginkább azon, hogy valóban szabad-e, illő-e egy kötet elemzésébe, értékelésébe – ha nem is mint a szerző, ennyire részletesen, de – mégis belopnom abba önmagamra ismeréseimet, kisejlő árnyékaimat, mindazt, amivel már sikerült leszámolnom, s azokat, amelyeken talán e szöveg kapcsán akarok/leszek képes magam is átlépni. Még ha az a saját árnyékom is – vagy legalább beszélni tudjak arról. Valamiképp. Nos, ahogy végül Závada is megírta vallomását Bertók Priuszáról, úgy én sem fogadok némaságot – mert erre szólít A hallgatás evangéliuma. És ez bizony nem csupán megszólítja, de be is szippantja olvasóit.

„Az olvasónak lehetősége van felfedezni e történetben saját rezdüléseit is, a belső hangot, amely ott lappang hallgatásainkban, de egy napon, túl félelmeinken, túl az elrontott döntéseken, túl a visszafordíthatatlan dolgokon nem félünk többé meghallani azt” – írja a szerző a könyv első oldalain, s hogy mennyire így van, azt néhány sorral később magam is átélhettem, amikor saját világra jövetelének körülményeit vázolja. Szikáran, mégis érzékletesen, megértő türelemmel teszi – s a helyzet számomra nem empatikusan, hanem sokkal mélyebben, belső érzelmektől áthatva fogadható be. Mert, ahogy ő, úgy én is a nővérem elvesztését követő gyászban fogantam, s hogy ez milyen mély nyomot hagyhat, hagyott bennem, azon – talán furcsa módon – évtizedekkel később kezdtem tűnődni. Komolyabban-mélyebben akkor, már vénülő fejjel, amikor fel-feltűnt álmaimban egy gyerekkori emlék, ami nem lehetett valóságos; egy játszótársról, egy álom az álomban valakiről, aki csak helyettem lehetett ott, vagy én voltam talán, valaki más másommal, s mit olvasok most? „Sokáig azt hittem, csak egy üres helyet töltök ki. Mintha valaki más árnyékában nőnék, akinek a neve ritkán hangzott el, mégis mindig jelen volt.”

Nos, nem akarok a szerző helyébe lépve magamról beszélni, de jeleznem kell, hogy már ezen a ponton felrémlett bennem a föntebb idézett Závada-affinitás; a kétely, és nem abban, hogy tudok-e, hanem sokkal inkább abban, hogy szabad-e írnom emez esszéregényről? Szabad-e olykor-olykor el- s ráterelnem a szót önmagam szeretet-faggatására? Hogy mit jelent ez nekem s bennem, s hogy lehet-e, volt-e, ha nincs? Végül úgy döntöttem, megkockáztatom, hogy a magam érzésein s személyén keresztül is – különösen a később majd sokasodó érintkezési pontok miatt – bizonyítani próbálom e jelentős esszéregény nemzedéki, generációs lényegét, fontosságát, unikális értékét.

Kezdve s visszakanyarodva az iménti körülményre, arra, amit a kortárs szakirodalom már nagyon komolyan lekövet, kellő vizsgálati módszerekkel és szakirodalommal bástyázva körül, ám még ez is csak a felszínt érintheti. Hiszen a pszichés fejlődés szempontjából sérülékeny gyermekek szocializációjának fölismerése és megfelelő kezelése, ahogyan akár ezen elnevezés alapján rákereshetünk, képtelen az enyhébbnek tűnő élethelyzetek komplex átlátására. Balázs F. Attila regénye azonban bemutatja annak valóságát, hogy a „más helyett élés”, a másnak járó szeretet hiátusa, bizonytalansága mennyire életre szóló, ám akár észrevehetetlen és/vagy érzékelhetetlen traumát okoz. Hiszen a gyermek erős és – általában – rugalmas módon képes kezelni ezt, mit sem tud túlzott visszahúzódásról, kényszeres és kapcsolódó zavarokról, depresszióról, szorongásról; elkönyveli, hogy ilyen, s elkönyvelik, hogy ilyen, s majd sok-sok év, néhány évtized után, az életmérleg óráiban érti meg azt, amit e kötet olvasója, hogy minden, de valóban minden akkor és ott dőlt el, „…az anyaméhben, ahol a megkövesedett csend, a bénító tanácstalanság és a sírmély sötétsége uralkodott. Az a fajta csend, amely fél a múlttól, a jövőtől, a felelőtlenségtől, a tehetetlenségtől, a rosszindulattól, a tanácstalanságtól, a kiszolgáltatottságtól.”

Az idézet második mondata akár a kötet elé illesztett önálló mottóként is szerepelhetne, mert összefoglalja s megnevezi mindazt, amit a szerző narratív gyónása tár fel életküzdelmeiről. Abból a szinte megvívhatatlan harcból, ami a teljes szabadságélmény hiányából fakadó élet s a szeretet utáni makacs vágy által a „szeretném, ha szeretnének” félreértett kényszerpályáira szorítja, szinte észrevétlenül. Mindezt rövidebben – egyetlen szóval akár – is ki tudnánk fejezni, ám az újabb magyarázatot igényelne, vonzana be e textusba. Ez a szó: identitáshiány. Amit a kisközösségi lét kereteiben másként látnak: kilóg a sorból, nem illeszkedik be, álmodozó, stb. …; folytatnom sem kell, hiszen épp ez a magatartás az, amit – mint föntebb említettem – az érzékelhető pszichés eltérések esetében már elemzés alá vont a tudomány, ám az egyéniségekre nem felkészült társadalom – mondjuk úgy – más, intoleránsabb véleményen van. S ugyanígy maga az érintett, aki – mint én magam is – számos rossz vagy érthetetlen döntést hoz életében, mígnem végül – sok-sok mozaikdarab helyre illesztése vagy akár csak azok pontos helyének keresése közben – eljut önmaga és a szeretet viszonyának tisztázásához. Elherdált-e abból valamit, vagy meg sem kapta? Azt kapta-e, amit annak mondtak, vagy elfogadott valamit, ami mindkét fél szempontjából egy fel nem ismert hamis berögzülés volt; mert az általuk átadott szeretetben nem volt sem hit, sem remény, és végképp nem volt szeretet. Viszont türelmetlen volt, haragos, igaztalan.

Így indul tehát útjára az esszéregény írója. Aki kamaszként még épp csak érzékeli a falakat, amit a gyakran elviselhetetlen otthoni légkör vagy egy rossz pedagógus és más élethelyzetek emelnek elé; s talán mindez összegződik benne akkor, amikor a teológiára jelentkezik. Hiszen azt már érzékelte, s tágabb perspektíváiban is fölfogta, hogy az őt körülvevő világ szellemi és fizikai röghöz kötöttséget, merev szabályokat, (le)zárt horizontokat kínál; s ez mindenképp kevesebb, mint amit a lélek – bár céljában még meghatározhatatlanul – keresne. S bár az ő esetében ez a döntés, a szakralitás iránti elköteleződés, figyelembe véve a családi vallási kisközössége erejét, majdnem evidencia, ám ezt a lépést is teljes joggal tekinthetjük a lineáris nemzedéki regényfolyam következő állomásának. Mert hát épp ez az a nemzedék, amely kora ifjúságában szinte mohón, de mindenképp kíváncsiságnál több óhajjal, nyitottsággal fordult az addig az ő környezetében vagy erősen tiltott, vagy épp formális, amolyan „népfrontosodottan működő” egyházi tanítások felé. De vagy csalódott, vagy épp az egyház földi intrikái, s annak a liturgiát gyakorlók által is könnyen megszegett szertartásai ellenében erősödött meg belső hitében. Újra a magam példáját emelem ide, noha illetlen ez, tudom, de el kell mesélnem: pár éve felelnem kellett arra a kérdésre, hogy levenném-e a keresztet hivatali szobám faláról? Bár könnyű volt a válasz az elméleti és erősen, célirányosan teoretikus – mert leginkább politikai szempont szerint motivált – kérdésre, hisz nincs hivatali szobám, de eltűnődhettem s talán először megfogalmazhattam magamnak is azt, amin addig ennyire tudatosan talán nem is gondolkodtam – hogy bennem s nekem nem a kereszt a jel, hanem a test. A corpus. Az s ahogy, amit olykor, nagyon ritkán, templomokban is láttam: az oltár fölött kitárt karral lebeg szelíden a test; nem szenvedést, hanem megbékélést, szeretetet, a „gyertek hozzám” erejét mutatva. Ennél is szakrálisabb irányba indulva azt mondanám: a keresztfa az igék üzenetébe rejtve talán mi magunk vagyunk, s a corpust magunkon hordozzuk, viseljük, ám nem nyakba akasztott ékszerként, hanem szívünkre feszül az a bűnök útján – azon, ahol senki sem marad bűntelen. Ám a teológiai „egyetem fura urai” nem ezt mutatták regényünk hősének – ahogyan nekem sem, megismerve a hit pártosodó képviselőit.

Balázs F. Attila élettraumája itt teljesedik ki, hiszen látnia kell, hogy a hit prédikálása mellett milyen nyíltan, a formákra is alig adva, férnek meg a hitgyakorló szertartások és a gyarló hétköznapok, az élvezetek, a mindennapi árulások a papok vagy még épp csak az alkalmazkodó szeminaristák életében; nem is beszélve a hívek parancsolat-szegéseiről; de ekkor érik el őt is az életkorral együtt járó testi vágyak, amit a cölibátus vállalásával el kell utasítania magától, le kell győznie; ám ez a vágy a szeretet teljessége utáni vágy kielégítésének kísértése is – s ezt a lelki folyamatot nagyon pontosan ábrázolja, kíséri végig a szerző önvizsgálata. Akit majd – hogy egy újabb, az ebben az életszakaszban amúgy is sűrűsödve érkező stációról is beszéljünk – katonának soroznak be, ahol megtapasztalja – amit nemzedékéből (nemzedékünkből) mindenki, aki nem tudta elkerülni a sorkatonai szolgálatot – a kiszolgáltatottság durva, esztelen s békeidőben mindenképp indokolatlan életmeglopását. S bár eddig is tudtuk, de itt válik nagyon erőssé annak megjelenése, hogy hősünk egy erdélyi kisebbségi magyar teológushallgató fiatalember a romániai kommunista diktatúra idejéből, aki így halmozottan kénytelen átélni az értelmetlen erőszak hatalomfitogtatását. „A tisztek között volt, aki szórakoztató játéknak tekintette, másoknak szinte ünnepélyes kötelességnek tűnt, hogy megmutassák nekünk ‒ azoknak, akik az istenről beszélnek, hozzá imádkoznak, az ő parancsait követik ‒, milyen az, amikor nem az ég parancsol, hanem ők. És mi, akik addig hittük, hogy a test szenvedése csupán átmeneti, most megtapasztaltuk, hogy a léleké sokkal lassúbb, sokkal alattomosabb és tartósabb kín. Mintha valami groteszk példázat elevenedne meg arról, hogyan lesz minden hit egyformán jelentéktelen ott, ahol a hatalom akarata a mindenható.”

A szellem és az értelem természetesen lázad, a költő – mert ekkor szerzőnk már verseket publikáló pályakezdő író – poémát ír a zsarnokságról, nem számítva arra, hogy a levél (amelyben ezt elküldi barátjának) elkobzásra s felbontásra kerül. És alapos indokká válik ahhoz, hogy megfenyegessék, megfélemlítsék s végül – beszervezzék. „Súlya volt a tollnak. És amikor aláírtam, nem éreztem megkönnyebbülést. Csak valami lassú, sötét hullámot, amely végigvonult a mellkasomban, mintha valami bennem végleg átlépett volna egy határt. Azt hittem, ezzel vége lesz. Azt hittem, a börtönt kerülöm el. Nem tudtam, hogy egy másik börtön kezdődik el: csendesebb, alattomosabb. Olyan, amely nem a testet tartja fogva, hanem a lelket. Később rájöttem: a rendszer nem felejt. A nyilvántartás, benne te, a neveddel, időzített bomba marad.”

S e ponton álljunk meg, noha még mindig nem ez a regény csúcspontja (bár mindenképp fordulópontja), de lépjünk ismét távolabb annak sodrásától. Beszéljünk arról a lassan szépkorúvá váló nemzedékről, amely eljutott egykor a maga rendszerváltásáig – sok-sok keserves küzdelem, kompromisszum, kényszerpálya során. Miközben „Hányan rohadtak el húsz és harminc között”. Amit egy új történelmet írni akaró mai generáció a maga sajátos rendszerváltás-kísérlete során nem akar és nem tud (noha ennek az ellenkezőjét állítva) megfelelően értelmezni. Mert mintha valóban nem értené, hogy a hallgatás evangéliumát átélők már születésük pillanatában egy mély, hideg, hallgatag verembe érkeztek. Nem, természetesen nem mindenki valaki más helyébe, s egy családi gyász zaklatott, tragikus pillanatában fogant, ám nagyon sokan próbáltak kapaszkodót, identitást találni egy szétesett, bezárkózott, félelmekkel teli világban; ahol még valóságos képként kísértettek a múlt háborúi, s ahol egy torz, hamis ideológia szabta át a történelmet, s írta elő a hétköznapi kommunikáció szabályait. Ahonnan s amelytől elmenekülni számukra ez nem legfeljebb egzisztenciális kérdés volt, hanem minden túlzás nélkül kimondva – konkrét életveszély. Fizikai, hiszen csak illegálisan juthatott át valaki a határokon, élete kockáztatásával, és lelki-erkölcsi is, mert az anyanyelvhaza nélkül nehezen vagy egyáltalán nem válhatsz íróvá. Akkor és ott a félelem teljessége szabta meg a lehetséges identitás manipulált kereteit.

És „amikor az ember fél, kevésbé mérlegel” – idézem itt nem a szerzőt, hanem egy olyan volt politikus mostanában kelt vallomását, aki felnőve már maga is gyakorolta a manipulálás művészetét. – „Inkább kapaszkodni akar valamibe. A hatalom ezt nagyon jól tudja. Először megmutatja, hogy baj van. Aztán megmondja, kitől kell félni. A végén pedig azt mondja: én védelek meg. És ha az ember már eléggé fél, sok mindent elfogad, amit nyugodtabb állapotban talán nem fogadna el. (…) Tudom, milyen, ha ellenséggé tesznek. Az ellenség egyszerűvé teszi a világot. Ha van valaki, aki miatt minden rossz, akkor nem kell bonyolult magyarázatokat keresni. Nem kell azon gondolkodni, mit rontottunk el mi, mit nem értettünk meg, miért nehéz egy helyzet. Elég azt mondani: ők tehetnek róla.” Nem idézem tovább azt a politikust, aki e nemzedék gyerekkorából meríthette talán azt az ismeretet, amellyel majd később maga is tömegeket manipulált, bűnös módon, s ahogy ezt tette politikai ellenfele is, még bűnösebb elvakultsággal, és már szinte végeláthatatlannak látszik ez a folyamat; bár aláhúzom: egy fortélyos félelem uralta világban nagyon nehéz egyensúlyt találni – talán nem is lehet. Még – vagy már – akkor sem, amikor egy kollektívnek gondolt jóakarat csap össze egy kollektívnek mondott bűnösséggel. Ez az út éppannyira veszélyes – „mert sokan rohadnak el húsz és harminc között”. De vissza – a regényhez. Balázs F. Attila nagyon pontos, részletes képet ad arról a világról, amelyben mindent behálózott a félelem, s ahol/amelyben – mint minden diktatúrában – nem volt könnyű akár csak gondolni a szabadság levegőjére. Mert minél érzékenyebbé vált/válik valaki, minél szeretethiányosabbá, minél kiszolgáltatottabbá, annál könnyebben megakadt rajta a mindenhonnan mindenkit figyelő elemzők tekintete. S a veszélyessége mértékétől függően ejtik csapdába; vagy elengedik abból, vagy nem, de akkor már mindegy. Mert talán nem is az aláírás volt a cél, hanem annak lelkiismereti válsága, az elszemélytelenítés, a talán még meg sem talált, ki sem alakult személyiség egy részétől való megfosztása az áldozatnak.
Mert, és ez a lényeg, egy áldozatról beszélünk. Aki nem akkor, az aláírás pillanatában, hanem jóval később érti meg, hogy „…amit akkor aláírtam, az nem a büntetés elől való megmenekülést jelentette, hanem éppen a büntetést magát, egy sokkal lassabb, alattomosabb büntetést, amely nem a testet töri össze, hanem a lelket, s évtizedek múltán is ott marad az emberben, mint valami jeges, sötét lyuk, amely napról napra egyre nagyobbra tágul, és amelyből nincs kiút, mert aki egyszer belenézett, annak a tekintete örökre ott marad benne”.

És ez az a súly, amit szinte lehetetlen hordozni. „A [hatalom] úgy létezett, hogy közben minden körülötte élőt belülről emésztett: előbb a bizalmat, azután a reményt, végül az ember önazonosságának utolsó foszlányait.” Csak egyet lehet: elviselni. S élni, létezni, szolgálni, a kézért, „…amely a sajátomba simult, és megmutatta, hogy az életnek van egy olyan oldala is, amely nem követel semmit, nem akar semmit, csak létezik velem. És ezt hívják szeretetnek”.

Ám e kézig, a szerző kezébe simuló gyermek kezéig még hosszú évek telnek el, félelemben, kiüresedő, hamis párkapcsolatokban, s a szinte állandósuló szorongásban, járva a morális, lelki El Camino állomásait. Hordozva a lelkiismeret terhét, s nem feloldozást, csak a hasznos szolgálat megnyugvását keresve. S bár divat, sőt, kurzusról kurzusra felbukkanó politikai követelés a különböző listák mérlegelés nélküli nyilvánosságra hozásának igénye, ám ez hamis megoldás. Az egykori hatalomgyakorlók felelősségének és elszámoltatásának újabb elkenése, amennyiben az eljárás nem párosul a megfelelő szankciókat tartalmazó lusztrációs törvénnyel. Különösen akkor az, ha valaki – mint könyvünk szerzője is – évtizedek munkájával tette hitelessé erkölcsi és etikai mércéjének, morális hűségének félreérthetetlenségét. Ennek ellenére változatlanul ott munkált benne a szorongás; „Tudtam, hogy egyszer valaki megbolygatja azt a múltat, amelyet nem is próbáltam elfelejteni, amely sokféleképpen értelmezhető, elítélhető akkor is, ha tiszta a lelkiismeretem. Mert egy kívülálló, főleg, ha rosszindulat van benne, nem fog mérlegelni, csak az együttműködés tényét lobogtatni. És ez a sejtésem később beigazolódott” – írja. És amikor ez épp így történik meg, akkor egyik napról a másikra elfordulnak tőled az addig barátokként viselkedő emberek, valami sötét titokra gyanakodva, miközben sok-sok évvel korábban még nem is ismertek téged, sőt, olyan életkorban járók törnek pálcát életed és munkád fölött, akik azt az életvalóságot, amelyben neked dönteni kellett – elképzelni sem tudják. Szerencsére.

Mert hiszen a puha diktatúra valóságához képest egy jóval enyhébb s csak lassan szorongatóvá váló autokratizmus ellen is fel tudtak és fel akartak lázadni, ám abba bele sem gondolnak, hogy ennek győzelmi ünnepét (a forradalmuk sikerét) – az önmaga tehetetlenségi erejéből és mohóságából fakadó keretei miatt – maga az autokratizmus és a parlamentáris demokrácia egymással összeegyeztethetetlen, inkoherens határai tették lehetővé. Ezt kell fölismerni, s ezt kell – mindig – szem előtt tartani. S a lelkiismeret, hogy a regény fordulópontjához térjek vissza, egyébként sem oldozható fel nyilvános gyónás által – ezt egy nem csak erős belső hittel, de teológiai alapvetésekkel is rendelkező ember maga is tudja, legyen az e kötet szerzője, avagy olvasója. Mert a belső megtisztulás nem valami jogi esemény, hanem valódi emberi és kegyelmi folyamat – ismerhetjük meg ezt a keresztény alapvetésekből. Az ember csak fokozatosan telhet el személyiségének minden síkján Isten előtti engedelmességgel és szeretettel. Akkor, amikor már képes megérezni önmagában azt – akár mintha Isten nélkül tenné, Isten helyett akár. Feloldani, elhelyezni próbálva tudatküszöbén a „veled Uram, de nélküled-sejtést”, ami amúgy szintén nemzedéki élmény – az a mai napig megfejthetetlennek tűnő rejtélyes négy szó, ami persze nem több, mint ama súly fölismerése és elfogadása, hogy a belső megtisztulás útját nem Isten, hanem a lelkiismeret mérlegeli. S a lelkiismeret akkor tisztul meg (mert, igen, a mérlegelés hamis ködében képes elhomályosodni az is), ha képessé válik arra, amit soha nem kapott meg, vagy valamikor lemondott arról – a szeretetre.  

Mert valójában talán ez a kapcsolat az esszéregény valódi leitmotivja. Ennek meg sem talált elvesztése, örökös hiánya, hiábavaló kutatása, s a hiányából születő útkeresések, kudarcos kitörési kísérletek krónikája. „Vannak történetek, amelyek azért fájnak, mert túl sok szeretet tört meg bennük egyszerre. És ha ezt el tudjuk mondani, akkor már nemcsak túléljük, hanem végre lakni is tudunk a saját történetünkben.”  Mert nemcsak élni, de lakni is kell valahol. Ahogy lehet. Ez a történet, Balázs F. Attila esszéregénye az utóbbiról szól. Az ahogy lehet fáradt rezignáltságáról – amin mégis átüt a szeretet halvány fénye. Az ablak megtisztíthatatlan, bár kristálytisztán ragyog, a madár sem veszi észre, amikor erre jár, bárha erre a madár sem. Erre a mesterkéletlen, egyszerű, szikár, lassan pergő őszinte eső mosta tájra. Ahol „…a múlt nem akkor tisztul ki, amikor értelmezzük és magyarázzuk, hanem amikor valaki, akit szeretünk, úgy néz ránk, mintha a világon semmi nem volna természetesebb annál: az ember néha elbukik.”

A könyv olvasása közben mindvégig motoszkált bennem valami emlékrezdülés, egy furcsa párhuzam, hogy valamire a szokottnál jobban hasonlít ez a kötet, ha nem is cselekményében, ha nem is történetvezetésében, ha nem is na de miben is, hessegettem el magamtól a félig tudat alatti visszhangot, ami ellen tiltakoztam, ambivalens módon kezeltem, hiszen – hiába erősödött bennem egyre inkább a párhuzam – azért ez mégis egy nagyon erős tartalmat hordozó masszív, súlyos élettörténet. Megszületik egy ember, világra jön világ árvaságára, bár családban nő fel, akár át is élhetné annak erős, szeretetteli kötelékét, iskolába is beíratták, talán kék volt a füzet fedele, hogy egy nemzedékes verset idézzek, az irodalomtól kamaszkora horgerantalai sem tudták elvenni a kedvét, rálelt Istenre, s attól nem tudták megfosztani a képmutatók, majd megtörték életerejét a lélek orgyilkosai, de végül legyőzte a szellem bacilusait, s ezernyi csalódáson túl, de rátalált a szeretet halk, csöndességében diadalmas himnuszára. S eljut a végső konklúzióig: „Az ember nem vetkőzi le saját múltját, csak megtanulja hordani, mint a bőrt, amelyet megcserzett a hideg. És most, már nem kérdezem, mi volt jó és mi rossz, mi volt helyes és mi bűn, mi volt döntés és mi kényszer, mert a szavak túl merevek, túl szűkek ahhoz, hogy elférjen bennük egy élet. Az élet áramlás. Egy folyó, amely hol sáros, hol tiszta, hol sebes, hol állóvizű, hol hideg, hol meleg, de mindig ugyanaz marad, ami. Mert minden történet végén nem a megértés vár, nem a feloldozás, hanem csak a csend, amelybe a szív lassan belesimul, mint egy tóba ejtett kavics…”

Azért ez súlyos történet, kivilágló tanulságokat hordoz egy korról – s mindezt olyan egyszerűen meséli el, olyan nyelvezettel, lakonikus, szikár kontúrokkal; azt csak néha ellenpontozva (de akkor erős) érzelmi töltésekkel; másképp szép ez, de mégis – mintha, eszméltem rá hirtelen, úgy van, mintha a Stonert olvasnám. S valóban. Újra belelapoztam John Williams regényébe, hogy aztán le se tegyem, vagy tíz év után újraolvassam, a napi penzumaimat is félretéve, mert ez egy ilyen könyv, csak szólok, aki most kap kedvet, hogy ez az a könyv, amit nem lehet letenni; s erősen hiszem azt – Balázs F. Attila regénye sem kevésbé ehhez hasonlóan erős csapda. Ellenben világirodalmi közkincs. Tudom, a Stoner történetét sokan eleve egy nem túl izgalmas élet leírásaként definiálják, ami abban megjelenik, csupán szokványos krónikatöredéke egy eleve töredékesnek gondolt életnek, hiszen akiről szól, az gyerekkorát a röghöz kötöttség fegyelmében, szegénységében s a kiválás reménytelenségében töltötte, s ezt hajlandó is lett volna elfogadni. Majd egyetemre kerül, mondhatni véletlen pályamódosítás után rátalál élete értelmére – s minden, ami ez után jön, egy rossz házasság, egy teljesnek tűnő, de valamiért mégsem elég erős szerelem; nem sorolom, csak felvillantom annak párhuzamos tartalmát eme – A hallgatás evangéliuma – regénnyel, mindkettőből kihallani vélve az életegyenlegek közös nevezőjét: „A megbocsátás elsősorban önmagunknak szól, az ember saját lelkének, amelyet az élet végéhez közeledve felkészítünk az utolsó útra. Az utolsó szót mindig Isten mondja ki” – írja Balázs F. Attila, s abban már Stoner erősít meg bennünket, őt hallgatva, hogy az utolsó úton haladva gondolataink a szeretet hiányából vagy eltékozlásából fakadó veszteségek körül forognak. „Élete minden pillanatának adta a legkülönfélébb formákban, s talán akkor a leginkább, amikor nem is volt tudatában. Nem a szellem, nem a test szenvedélye volt ez; olyan erő volt, amely mindkettőt magában foglalta, mintha csupán a szeretetnek volnának anyagai, sajátos szubsztanciái. Egy nőnek, egy versnek mondta egyszerűen: nézz rám! Élek” – vonja meg életmérlegét Stoner, eljutva, bár más úton, más kihívásokkal megküzdve, mint Balázs F., de ugyanott áll végül, s szinte ugyanúgy mondják ki mindketten a végső szót, mielőtt „hír s szerelem semmivé omlik össze”.

De az első szót itt és most – A hallgatás evangéliuma kapcsán – az olvasónak kell kimondania. Mert a Stonerre ötven évvel megjelenése után figyelt fel az olvasó és a kritika. Stonerre talán azóta sem. Hiszen „Sorsa az ember totális jelentéktelenségét, az életút banalitását mutatja meg. (…) A Stoneréhez hasonló tehetetlenség képes agyon nyomni bármelyikünk napjait” – írja a kötetről annak egyik elemzője, hát miért is vennék észre őt? S innen nézve, így olvasva válik – vált – bennem világossá s érthetővé a két regény párhuzamos valósága. Pontosabban – időnként Stonerre is fölfigyelnek. Kiváltképp a kelet-közép-európai földközeliség állapotában. S ne legyenek kétségeink – ez a közeliség a göröngyök alulnézetét jelenti. Felfigyelnek rá, ha valamiért kilóg a sorból, ha veszélyesnek ítélik, akkor vagy valamikor a jövőben, vagy csak elintézik, hogy lehetőleg soha ne válhasson veszélyessé. Örökölt sors ez errefelé – temetőföld s posztumusz humusz őrzi a léptek nyomát. S erről csak így, mint Balázs F. Attila vagy John Williams, csak ilyen szépen megfogalmazott egyszerűséggel lehet beszélni. A világirodalom klasszikus nyelvén szólni. Arról, hogy eljön az a nap, amikor minden eltörpül.

Addig? Taníts. Tanítsd.

„Hogy szeresd azt, aki maholnap elmegy.”