Beleolvasó

Június 17. Péntek

Adél aznap éjjel nyugtalanul aludt. Amikor felébredt a kaputelefon csengésére, hirtelen azt sem tudta, hol van. Teljesen összezavarodva ült fel az ágyban és nyúlt a telefonjáért. Hajnali négy óra volt. A kaputelefon folyamatosan szólt, hamar rájött, hogy akárki is az, aki nyomja, addig nem fogja abbahagyni, amíg fel nem veszi. Kibotorkált az előszobába, és álmosan beleszólt a kagylóba.

– Rendőrség – szólt bele egy ismeretlen férfihang. – Dér Adélt keressük.

– Én vagyok – válaszolt Adél csodálkozva.

– Kinyitná, kérem, a kaput? Beszélnünk kell önnel.

Adél már majdnem megnyomta a kapunyitó gombot, de aztán észbe kapott. Végül is bárki bemondhatja egy kaputelefonba, hogy rendőr.

– Egy pillanat. Várjanak egy kicsit – mondta inkább.

Nem tette le a kaputelefont, csak hagyta leesni és a csavart műanyag zsinór végén lengedezni a kagylót. A konyhába ment, félrehúzta a függönyt, és kinézett az ablakon a Királyhágó térre. Nem volt teljesen sötét. A hosszú júniusi nap már hajnalodni kezdett, de még az utcai lámpák is égtek. A ház előtt egy teljesen valódi rendőrautó állt. Adél visszament a bejárati ajtóhoz, és megnyomta a kapunyitót. Végignézett magán, mérlegelte, van-e ideje felöltözni, aztán úgy döntött, hogy ha a rendőrök az ágyából ugrasztanak ki valakit, bizonyára számítanak rá, hogy az illető hálóingben lesz. Így inkább az ajtónál várakozott, amíg meg nem hallotta a lépcsőházban közeledő lépteket. Nem várta meg, míg a rendőrök maguktól megtalálják, hová csengessenek, ajtót nyitott. Két egyenruhás állt a folyosón, egy férfi és egy nő.

– Jó reggelt – köszönt Adél. – Miben segíthetek?

Félig arra számított, hogy rossz helyen parkolt, félig meg arra, hogy a rendőrség valahogy rájött, hogy beleütötte az orrát a dolgukba Soltész Emese gyilkossági ügyében. De a hajnali négy órás ébresztő sehogy sem stimmelt. Ha netán valamiért útban lenne a robogója, a rendőrök csak felszóltak volna, hogy álljon arrébb. A másik esetben pedig munkaidőben felhívná egy nyomozó, legvalószínűbben Árpi, hogy udvariasan elbeszélgessen vele.

– Dér Adél? – kérdezte az egyik rendőr. Adél bólintott. Az egyenruhás férfi bemutatkozott, de Adél nem jegyezte meg a nevét, mert annyira ledöbbentette, amit közvetlenül a bemutatkozás után hallott. – Kérem, öltözzön fel, és hozza az iratait. Velünk kell jönnie.

– Magukkal kell mennem? – hitetlenkedett Adél. – De hát miért?

Vajon mi történhetett? Petrovics keze van a dologban? Biztos volt benne, hogy semmi törvénytelent nem követett el, mégis összeugrott a gyomra. A másik rendőr, egy nő, aki eddig még nem szólalt meg, hivatalos iratot vett elő, és átadta Adélnak. „…Pesti Központi Kerületi Bíróság… becsületsértés vádjával… felperes Varga Józsefné… elrendelem az alperes elővezetését”– próbálta Adél felfogni a hivatalos szöveget. Soha nem volt korán kelő típus. Általában ugyan gyors észjárásúnak tartotta magát, de hajnali négykor nem fogott túl jól az agya. Hogyan követhetett volna el becsületsértést? Hiszen még egy sort sem írt le Pauer Dénesről! És ha polgári peres ügyről van szó, hogyhogy rendőrök jönnek érte? Itt valami nem stimmel.

– Meg tudnák mondani, milyen becsületsértési ügyről van szó? – érdeklődött udvariasan, de a rendőrök a fejüket rázták. Ők csak annyit tudnak, ami a papíron áll: elő kell vezetniük Dér Adélt a bíróságra.

– Nem kapta meg az idézést? – kérdezte a rendőrnő.

És ekkor Adélnak végre beugrott valami. Az ajánlott levél! Amiről a gyilkossági ügybe való belekeveredése miatt teljesen elfelejtkezett. Pillantása a fogason lógó táskájára esett. Ha minden igaz, a boríték azóta is annak az alján lapul. Beletúrt a táskába, és azonnal meg is találta. Sietve felbontotta, közben a közönyösen álldogáló rendőröknek magyarázta, hogy mi történhetett. A bírósági idézés szerint éppen egy héttel ezelőtt kellett volna megjelennie a Markó utcában. De nem jelent meg, és most rendőrök jöttek érte, hogy elővezessék.

Az idézés szerint egy januárban megjelent cikke miatt perelték be, amelynek címe „Az oligarchia kicsit sem diszkrét bája” volt. Adélnak még ebben a valószínűtlen pillanatban is átsuhant az agyán a bosszúság, amiért annak idején Szalai Csaba ezt a modoros címet adta az írásának. Magára a cikkre is jól emlékezett, az egyik legjobban sikerült munkájának tartotta. Hosszú és alapos tényfeltárás volt az állami olajvállalat vezérigazgatója, Gyulavári Ferenc fiáról, akit pártszimpátiától függően sikeres ifjú üzletemberként vagy kurzuslovagként tartott számon a közvélemény. Az ifjabb Gyulavári látványosan költekező életmódot folytatott. Sokmilliós órái, magánrepülője, a Baleárokon hasonszőrű barátokkal tartott bulijai hálás cikktémát jelentettek. Adélnak azonban arról fogalma sem volt, ki a szent lehet a felperes, az a bizonyos Varga Józsefné, akinek becsületét a vád szerint ő megsértette.

Legszívesebben most azonnal előkereste volna a cikket a telefonján, hogy megtudja, de nem volt rá ideje, készülődnie kellett. Fogat mosott, felöltözött. A rendőrök udvariasan visszautasították a javaslatát, hogy főz egy kávét mindhármuknak.

– Még feltennék egy kis sminket – kérte Adél. – Mégiscsak egy bírósági tárgyalásra megyek!

A rendőrnő szájának rándulását akár mosolyként is lehetett értelmezni.

– Indulnunk kell, hölgyem. Ne hozzon sok mindent – javasolta jóindulatúan. – A zárkába úgysem viheti be a holmiját.

Adél, aki kezében a sminkkészletével a táskája felé tartott, megtorpant.

– Zárkába?! – bámult döbbenten a rendőrnőre. Az bólintott.

– Ez az eljárás, ha a bíróság elővezettet valakit.

Adél sóhajtott, de nem látta értelmét vitatkozni.

– Ha ez, hát ez. Végül is, akár meg is bilincselhetnének – próbált viccelődni. A két egyenruhás azonban mosoly helyett kissé feszengő pillantást váltott egymással.

– Neee, komolyan? – Adél annyira abszurdnak találta a helyzetet, hogy felnevetett. – Most rögtön?

– Majd csak a bíróságra menet – válaszolta némileg vigasztalóan a rendőrnő, aki viszonylag fiatal volt, és kollégájával ellentétben még nem tűnt teljesen fásultnak. – Előbb a kapitányságra megyünk.

Adél nem igazán akarta egy hajnali telefonnal megijeszteni Tamást, aki úgysem tehetett volna érte semmit Grazból, vagy ahol van éppen a zenekarral. Szalai Csabát viszont sajnos muszáj volt felébresztenie, így úton a kapitányságra felhívta a rendőrautó hátsó üléséről. Sűrűn elnézést kért az álmos főszerkesztőtől, amiért felveri.

– Kilenc órára kell nekem egy ügyvéd a Markó utcába, beperelt valaki becsületsértésért.

– Rendben, odaküldöm Nórát – ásított Szalai. – De mi a fenének kellett ezért hajnali fél ötkor felhívnod?

Adél elmagyarázta, hogy jelenleg éppen rendőrautóval viszik a kerületi kapitányságra, ahol valószínűleg el fogják venni a telefonját, mert a zárkában semmi nem lehet nála. Amikor a főszerkesztő meghallotta, hogy Adélt megbilincselve fogják a tárgyalásra vezetni, kiment a szeméből az álom.

– Te, biztos nem a Petrovics szívózik velünk? – kérdezte gyanakodva.

– Nem tudom, de úgy tűnik, nem. Korábbi ügy – nyugtatta meg Adél. – Az idézés az oligarchás cikkemre hivatkozik. A felperes Varga Józsefné, mond ez neked valamit?

– Égegyadta világon semmit. Valószínűleg több száz ilyen nevű ember él Magyarországon.

– És valamelyik úgy érzi, megsértettem a becsületét – sóhajtott Adél. – Na mindegy, majd a bíróságon kiderül, miről van szó. Csak küldd Nórát.

– Még az is lehet, hogy én is odamegyek, csak hogy lássalak bilincsben – röhögött a szerkesztő. – Te társadalomra veszélyes elem.

A kerületi kapitányság így hajnalban leginkább egy orvosi ügyeletre emlékeztette Adélt. A szokásos, enyhe közhivatali lepukkantság érződött az épületben, a személyzet fáradt és unott volt. A különböző űrlapok kitöltése és aláírása után Adéltól tényleg elvették mindenét, és a fogdára kísérték.

Adél először érdeklődve nézelődött, mégiscsak először járt hasonló helyen, de az üres zárkában az égvilágon semmi érdekes nem volt. Neonvilágítás, a fehér falak mentén két, szélesebb sörpadra emlékeztető priccs. Az ablakon rács, a mennyezet sarkában térfigyelő kamera. Unalmas lesz itt reggelig, gondolta Adél a kényelmetlen priccsen üldögélve. Viszont legalább volt ideje ezen a furcsa ügyön gondolkodni. A helyzet úgy állt, hogy a Pendulum nagyon odafigyelt a sajtóetikára. Tényfeltárásaik alapelve volt, hogy nem tesznek bizonyíthatatlan állításokat, így aztán szinte alig fordult elő, hogy helyreigazítást kellett volna közölniük. Kérdéses ügyekben pedig az újságírók inkább elküldték megjelenés előtt a cikküket a sajtójogásznak. Ebben az adott esetben is így történt, Keszei Nóra mondott áment Adél cikkére. Telefon híján most fejből próbálta felidézni a hónapokkal azelőtti sztorit, amelyben nemcsak az ifjabb Gyulavárinak, hanem a fiatalember baráti körének viselt dolgait is taglalta. Az elit társasághoz a hathatós állami segítséggel megvagyonosított fiatal vállalkozókon kívül egy sztárséf és egy popénekes is tartozott. Gyulavárinak és barátainak cégügyei bonyolultak voltak, a vagyonuk sokba került az adófizetőknek, a magánrepülőjüket gyakran látták Ibizán, de a harminc körüli fiatalemberek pletykaszinten sokat emlegetett kokainos partizásairól Adél például nem írt, hiszen a „Pesten azt beszélik”-en kívül mással nemigen tudta volna alátámasztani. Azon gondolkodott, milyen nők szerepeltek a cikkében. Ifjabb Gyulavárinak Adél tudomása szerint nem volt aktuálisan ismert párkapcsolata. Még akár az is lehet, hogy meleg, csak titkolja. Barátai körül viszont rendszeresen felbukkantak a celebvilág női szereplői. Az üzlettársa, Radnai tavaly együtt járt egy ismert kereskedelmi tévés műsorvezetőnővel. A francia származású sztárséf, Pierre Allard élettársa (valamilyen Edina vagy talán Regina) állítólag a miniszterelnök menyének legjobb barátnője. A szintén a baráti körhöz tartozó énekes, bizonyos Németh Eduárd pedig színpadi és egyben magánéleti partnere (egyesek szerint kitartottja) a jelenleg már eléggé öregecskedő diszkódívának, Barbie babának. Vajon Varga Józsefné ezek közül a nők közül lehet valamelyik? Az internet segítségével valószínűleg hamar ki tudná deríteni, de a telefonja nélkül hiába törte a fejét.

Lassan és kényelmetlenül telt az idő a fogdán, de végül csak eljött a reggel és vele a hivatali órák. Adélt kiengedték a zárkából, a táskáját is visszakapta. Felbukkant a két, már ismerős egyenruhás, és Adél csuklóján egy előzetes figyelmeztetés után kattant a bilincs.