Robert Perišić: Hajó Isszára

Beleolvasó

Széllelbélelt

A szél… lélegzete, fuvallata. Hallasz engem itt, a szemét tövében? A délutáni tikkadtság csöndjébe dobom ezeket a szavaimat, az áthaladó járművek közti szünetekbe, a középfüledbe és a lélegzeted gyűrűibe, úgy dobom, mint egy láthatatlan kosárlabdázó, mint egy szélszellem, aki idetévedt erre a szigetre néhány ezer évvel ezelőtt. Jó, mondhatnám ennél pontosabban is, de nem mehetek bele rögtön a részletekbe.

Én nem közönséges szellem vagyok, amilyeneket elképzelnek az emberek – mint egy személy szelleme vagy ehhez hasonló –, hanem a szeles szellemek családjából való szellem, akit az atmoszféra felsőbb rétegeiből bizonyos meredek események indítottak el, mert otthon tarthatatlanná vált a helyzetem, olyannyira, hogy elüldöztek, hogy új közegre találjak: sokan voltunk a családban, a rokonságról már nem is szólva, nem jutott szél mindenkinek, így van ez.

Na jó, az igazat megvallva, az is benne lehetett a dologban, hogy túlságosan, hogy is mondták?, túlságosan élő vagyok, mármint sajátos módon élő – mivel ez nálunk kissé másképp van. Talán nem tartottam be a közlekedés szabályait, mert elmerengtem, akkor még nem tudtam egy helyben állva gondolkozni. Mindenesetre jellemző volt rám, hogy annyira a nyomába tudtam szegődni egy elképzelésnek, hogy a többiek ezt már keményfejűségnek látták, egyszer pedig annyira messzire mentem, hogy azt is mondhatnánk, saját magamat fújtam el – nem kizárt, hogy a testvéreim is rásegítettek, de ezt nem állíthatom, mert egyáltalán nem néztem hátra –, ráadásul még a gravitáció is vonzott, le az ismeretlen szavannák felé, ahol fekete-fehér állatok kószálnak, és ez, ahogy később tapasztaltam, többé-kevésbé az egyetlen fekete-fehér a földön.

Máig kedvelem a zebrákat. Akkori magányomban arra emlékeztettek, hogy létezem, ami nem volt számomra magától értetődő, mert a nyomás százszorosan összezsugorított (a családom számára attól kezdve csak egy buta pontocska lettem). A vízpára pedig, ez a nedvesség a levegőben, amelyhez nem voltam hozzászokva, kezdetben, mondjuk így, megszédített. Habár a hozzátartozóim nem voltak borzasztó magasan, talán ha tíz kilométerre, így, ezzel a nedvességgel megterhelve ezután már sosem tudtam feljebb emelkedni a felszíni troposzféránál, vagyis az egykori szülőhelyem egyharmadáig. Azt hiszem, ezekkel a próbálkozásaimmal elvesztegettem néhány száz évet, és ennyi – lassan beláttam, hogy nem megy, így megpróbáltam itt elfoglalni magam valamivel.

Látod, rögtön messzire ragadtattam magam, pedig mondtam, hogy nem lehet mindent egyszerre elmondani.

Rendben, ugorjunk át néhány időnyalábot, azért vagyok itt, mert egyszer behúzódtam egy zsákba, végül egy hajóra, követve egy furcsa pereputtyot, amely Szirakúzából indult el; besegítettem nekik egy kicsit a szélbe – mert nincsenek rendkívüli képességeim, csak valamicske a szeleket illetően –, és ide jöttem velük, láttam, hogy itt nincs különösebb konkurencia, úgyhogy itt töltöm a napokat meg az ezredéveket kisvállalkozóként: vállalkozom, váltogatok, átirányítgatok. Aztán jöttek mások is, de ez már egy másik történet. Nem köszönnek nekem, mintha nem is lennék, de ez már csak így van a szellemeknél, mindenki a maga dolgában ügyködik. Őszintén szólva, én sem látom őket, csak hallom, ahogy emlegetik őket az emberek. Régen a görög szellemet emlegették, aztán a rómait, aztán voltak még mindenfélék. Engem sohasem emlegettek. Talán csak valami régimódi, buta klímaberendezés vagyok számukra. Nem foglalkoztatott ez különösebben, mert valójában meglehetősen műszaki alkat vagyok. Idővel még helyben gondolkodni is megtanultam. Mondhatnánk úgy is, hogy megnyugodtam.

Természetesen megtanultam az emberi nyelvet is, éppenséggel volt rá időm. Sőt több nyelvet is; akarva-akaratlanul megülnek a fülemben. De eddig soha nem beszéltem. Most is csak azért, mert kissé feszültebbek lettek a viszonyok, legalábbis az én munkámban, és kitanultam, hogyan beszéljek egy gépen keresztül, amely mindent kihallgat, de amit nem teregethetek ki, mert illegálisan használom a hálózatot.

Mentségemre szolgáljon, hogy kezdő vagyok a mesélésben. Remélem, hogy a szellemem nem zavar túlságosan. Valamikor régen ez a szellem még mindezt versekben mondta volna el, de mit tehetünk – az időnek nem lehet mindenestül ellenállni, már csak azért sem, hogy hallhatók legyünk.

Engem egyébként nem hallanak, és ezért különféleképpen kell mesterkednem.

Csakhogy, mihelyt beszélni kezdtem, jöttek vele a gondok. Mondjuk, ez az én.

Úgy tűnik, hogy a láthatatlanságom egyáltalán nem akadálya a beszédnek, másrészről viszont, meg kell hagyni, még a magam számára is gyanús ez az én, aki megjelenik a beszédemben. Hiszen ha azt mondom, hogy én, rögtön úgy érzem, mintha azt hazudnám, hogy testileg vagyok. Szívesebben beszélnék az én kimondása nélkül, de nem tudom, hogy beszélhetnék e nélkül a pótlék nélkül: mintha erről a lehetőségről nem gondoskodtak volna előzetesen; én egyébként szívesebben beszélnék azként vagy őkként… Mert az, aki én vagyok valójában, az a dolgok között van, mint valami összeg, többszörös, sőt valami felsőbb matematika, meg némi fizika és kémia. Nyomás, egyensúly, körforgás. És a nyugalom ezek között – mindennek megvan az eredménye.

Nem könnyű mindezt nyelvbe foglalni. Mondjuk: ahol a szellem találkozik a széllel, ott az én valami viszonylagos dolog, mint a lehelet. Végletesen pontatlan leírás ez, mivel a nyelv nem az én számomra készült, hanem az emberek számára, és nincs más lehetőségem, mint hogy én legyek: mert az embereknek szokatlan, hogy valaki beszéljen, és ne legyen én; látom, hogy nem erre vannak beprogramozva. Tehát, gyakorlatias fazon lévén, csupán technikai okokból mondok ént, de kérem, vegyék figyelembe, hogy meglehetősen másmilyen vagyok, ha nem épp ellentétes, mint az emberi én.

Ráadásul a szélben van a memóriám, amely meglehetősen rosszul elrendezett. Próbáld csak meg a levegőben összerakni a dolgokat, és majd meglátod – egy kicsit szanaszéjjel állnak a dolgaim, sőt összekeveredve a hangokkal, amelyekre emlékszem, és olyan is van, ami kiszellőzött, ami könnyen megtörténik a szélben, így igencsak koncentrálnom kell: ezért van, hogy a nyári tikkadtság idején a legjobb beszélnem, amikor szinte semmit sem csinálok, az egyik falon ejtőzöm, a szemét közelében, így ha véletlenül úgy alakul, hogy többször is visszatérek ugyanarra a dologra, ez azért van, mert a memóriámban örvényszerűen rakódnak le a dolgok. Igaz, most már az emberek is elkezdték az adataikat felhőkben őrizni, így ez ma már valamelyest elképzelhető. Majd meglátjuk néhány ezer év múlva, ha majd emlékezniük kell rá, mit hová tettek. Csak azért mondom, nehogy valaki azt gondolja, hogy rendetlen vagyok. Ha mindent figyelembe veszünk, szokatlanul rendszerető és szisztematikus vagyok, hiszen a memóriámban lévő egyetlen szörnyű lyukat kivéve, amikor valószínűleg beleestem a tengerbe, minden más végül valahogy csak az eszembe jut.

Látom, hogy egyébként is kissé bonyolult lesz az egész, úgyhogy tartani fogom magam a szokásokhoz, és használni fogom az ént, ha pedig véletlenül elragadtatom magam, és teszem azt, nemet váltok, miközben az énről beszélek, akkor ezt írják az időváltozás számlájára, és ne gondoljanak nemváltoztatásra, hiszen egyébként sincs nemem.

Az okoz még némi gondot, hogy az én felettébb különleges szó, amely nagyra tud nőni. Ez azért aggaszt, mert láttam az embereknél, de nem tudtam megérteni, hogy a nyelvvel függ-e össze, vagy kell hozzá még valami: az, hogy az én valamilyen módon felszívja, de az is előfordul, hogy felfújja magát. Láttam olyat, hogy az én annyira felfújta magát, hogy a beszélő összezavarodott tőle, ami mindig nevetséges volt számomra, néha pedig egészen borzasztóan vette ki magát.

Ez azért aggaszt, mivel eddig nem beszéltem, és így nem tudom, hogy a testtől van-e mindez – amivel nekem nincs semmi gondom –, vagy az eszközből indul ki, mert ha a nyelvből származik, akkor ez további gondokat okozhat. Tegyük most félre a történetmesélést, inkább gondoljunk arra, hogy ez klímaváltozáshoz vezethet, hiszen nekem végképp nem szabad felfújnom magam. A klíma az utóbbi időben egyébként is kibillent, még csak az kellene, hogy én is felfújjam magam.

Amint látják, tele vagyok gonddal, és ezek közé tartozik az is, hogy jövök én egyáltalán ahhoz, hogy meséljek.

Arra is gondoltam, hogy ez esetleg az eltűnéssel lehet összefüggésben, mert ahogy elnéztem: bárki, aki eddig mesélt, végül mind eltűnt.

Valóban, az utóbbi időben többször is eltűnődtem – vajon nekem is lejár egyszer a szavatosságom? Lehet, hogy ez a késztetés, hogy beszéljek, a vég előjele, annak az előérzete, hogy el fogok távozni innen? Lehet, hogy hatalmasabb erők szétszednek vagy elkergetnek innen. Mert valami történik, készülődik a távolban, és jön felülről is, alulról is. Megjelennek valami lyukak, sokszor érzem az üresség vonzását. Talán ezért is kezdtem el beszélni.

Jönnek olyan hosszabb időszakok, amelyek elálmosítanak, hónapok hosszú sora, amikor nem téved erre egyetlen esőfelhő sem, hogy oldalba bökjem, a talaj pedig összetömörödik, és pusztul belülről.

Aztán pedig hirtelen olyan fergeteg kerekedik, amilyeneket régről nem ismerek, alattomosan, miközben én álmos vagyok.

Már majd’ két és fél ezer éve dolgozom ezen a munkahelyen, és soha nem volt ilyen. Úgy látom, hogy valaki nem végzi rendesen a munkáját, valaki továbbáll északra; azt hiszem, hogy fent már azt se tudják, hogy hol áll a fejük. Igaz, én könnyen beszélek, mert az én szigetem nem olvad, mint ahogy olvadnak a sarkvidékek. Jól van, jól van, tudom, túl sokat fecsegek a munkáról. Ez senkit nem érdekel. Mindenkinek megvan a maga baja.

Ladányi István fordítása