Saygın Ersin: Az Ízek Szultánja

Beleolvasó

A Szakácsmester elkezdte a töltött almák fedeleit lezárni, és szép sorban a tálcára rendezte őket. A keze dolgozott, de gondolatai még mindig a sötét szoba ajtaja előtt időztek, oda figyelt. Még nyitott szemmel is csak a lány utolsó pillantásai lebegtek a szeme előtt. Azóta is azon gondolkodik, hogy telt el az a nap. Ahogy oda-vissza járkált a két konyha között, valahányszor elhaladt az ajtó előtt, lelassította a lépteit, és hegyezte a fülét, de hiába. Egy hangot, egy lélegzetvételt sem hallott, még a legkisebb zörej sem szűrődött ki odabentről.

Végül leszállt az éj, és a Gyönyörök Kastélya ismét átadta magát a villákból felhangzó vidám kacagásnak és kéjes kiáltásoknak. A Szakácsmester gondolatai még mindig a lány körül jártak. Megborzongott, amikor arra gondolt, milyen hideg és sötét volt az a szoba, a lánnyal együttérezve ő is fázott és félt. Aztán egy aprócska kis ötlet szikrázott fel az agyában. Hogy ne ébresszen fel senkit, még a sarujába sem bújt bele, lábujjhegyen lépkedve hagyta el a hálót, és elindult a nagykonyha irányába. A magas ablakokon beszűrődő holdfény segítségével, de leginkább tapogatózva megtalálta az egyik zsákot, amelynek alján még maradt néhány csicseriborsó, kiürítette a tartalmát egy zugba, megvárta, amíg a földön csörgedező csicseriborsószemek zörgése abbamarad, majd lábujjhegyen újra elindult a sötét ajtó felé.

A zsákkal a kezében a Szakácsmester egy darabig hallgatózott. Amikor nem hallott semmi hangot, az ajtóhoz tapasztotta a fülét, de a legcsekélyebb neszt sem érzékelte odabentről. Megijedt… Már korábban is volt, hogy félt, sőt, hogy rettegett, de ezúttal ez valami egészen másfajta borzongás volt. Egy remegő hang belülről azt súgta, mi van, ha történt valami? Be akart kopogni az ajtón, de tartott a zajtól, ezért inkább nem tette. Kétségbeesetten elkezdte a zsákot az ajtó alá csúsztatni. Olyan csend volt, hogy még a fadeszkákon súrlódó durva szövésű vászon zizegése is fülsértő volt.

Hirtelen az ajtó mögül ijedt kiáltás hallatszott, amit néhány apró zörej követett. A Szakácsmester nem tudta, mit tegyen, megpróbálta visszahúzni a zsákot, aztán feladta, behajolt az ajtó alá, és azt suttogta:

– Ne félj, csak én vagyok az.

Az ajtó mögött ismét csend lett. A Szakácsmester a padlóhoz szorította az arcát, és megpróbált benézni a kis résen. Először persze csak koromsötétet látott, de egy idő után előbb egy árnyék mozdult meg, majd az ajtó alól suttogás ütötte meg a fülét:

– Te ki vagy?

A Szakácsmester akaratlanul elmosolyodott.

– Én vagyok az – mondta, száját kicsit közelebb húzva az ajtó alá –, ma találkoztunk a konyhán…

A lány nem válaszolt, de a Szakácsmester folytatta:

– Fogd ezt, tekerd magadra… hideg van odabenn…

A lány megint nem válaszolt, és a Szakácsmester tapasztalatlan szívében a csalódottság apró jeleit kezdte érezni. De egy idő után a zsák lassan megmozdult. A lány húzta befelé az ajtó alatt. A Szakácsmester azonnal odahajolt, és segített. Nem tartott sokáig. A zsák bent volt, és minden újra elcsendesedett.

A Szakácsmester ott maradt, térden állva az ajtó előtt. Kicsit nehezményezte, hogy nem kap választ, de boldogtalannak sem érezte magát. Tudta, hogy a feladata itt véget ért, és hogy bármikor jöhet valaki, de mégsem akarta otthagyni az ajtót. Úgy gondolta, hogy még egy ürügyre szüksége van, hogy maradhasson, és azonnal ki is találta.

Újra behajolt az ajtó alá, és megkérdezte:

– Éhes vagy? – várta a választ, és amikor nem jött, kicsit hangosabban próbált suttogni.

Ekkor az ajtó mögül egy makacs hang válaszolt, nyilvánvalóan nem az igazat mondva:

– Nem.

A Szakácsmester újra önkéntelenül elmosolyodott, és elindult a konyha felé úgy, hogy a lánynak lehetőleg ne tűnjön fel, hogy magára hagyta. Nem sok ötlete volt, hogy mit tegyen. Tudta, hogy nem gyújthat fényt, és ha mégis, akkor sem tudna neszezés nélkül főzni. Miközben gondolkodott, hirtelen ráeszmélt az illatra, ami egyfolytában az orrában volt: az alma illatára… A lába már oda is vitte a pulthoz. Előrenyújtotta a kezét, mintha világosság lenne, és felkapott két kis almát, amit Âdem mester hagyott a pulton.

Talált egy kést, majd halkan, hámozás nélkül vékony szeletekre vágta az almákat, aztán azon kezdett gondolkodni, hogyan vihetné oda őket. Talált néhány tányért, amit zaj nélkül el tudott volna vinni, de túl nagyok voltak, és nem fértek volna be az ajtó alá. Bárcsak lenne valahol egy zsebkendő, egy rongydarab, suttogta magában. Aztán újabb ötlet villant az agyába. Kezébe vette a kést, levágott egy darabot a hálóinge szegélyéből, és óvatosan ráhelyezte az almaszeleteket.

Már éppen visszament volna az ajtóhoz, amikor egyszer csak megtorpant. Hirtelen egyfajta megmagyarázhatatlan hiányérzete támadt. Az ösztönei, amelyek főzés közben megsúgták neki, hogy mi a helyes és a helytelen, mi felesleges és mi hiányzik egy ételből, most azt sugallták, hogy az alma önmagában nem elég. Azt mondták neki, hogy az almának szüksége van még egy kis ízre, egy másik illatra, hogy teljesen kifejezze azt, amit belül érez. Legyen egyrészt keserű, égesse a torkot, másrészt viszont békét és boldogságot illatozzon, mint a tavaszi napsugár…

Az összes illatot, amit addig a napig megismert, villámgyorsan átfuttatta az agyán. Milyen nehéz volt az ember érzéseit lefordítani egy másik nyelvre! Egyik sem tudta teljes egészében kifejezni a mondanivalóját. Vagy kevés volt, vagy túl sok. De a Szakácsmester végre megtalálta. Az egyik illat, ami folyton átfutott az agyán, mintha megfelelt volna az érzéseinek.

Megkockáztatva a zajkeltést, a polcokon álló fűszertartókhoz nyúlt, és az ujjbegyeivel felcsippentett néhány szegfűszeget. A ruhadarabra helyezte, majd a kése nyelével összezúzta őket. Miután a tört szegfűszeget az almára szórta, beleszippantott egyet: a savanykás alma illatával perzselő, de mégis frissítő szegfűszeg… Így már rendben volt…

Gyorsan megfordult, a kis rongycsomót az ajtó alá tolta, és várt. Először nem volt semmi moccanás. Kis idő múlva azonban halk zörgést hallott odabentről, mire azonnal a padlóra borult, és hallgatózni kezdett. Igen, nem tévedett, apró roppanások hallatszottak odabentről, ráadásul egyre gyorsabban és gyorsabban. A Szakácsmester észre sem vette, hogy ismét széles mosoly ült ki az arcára. Mintha a születése óta így mosolygott volna egyfolytában.

– Hogy hívnak? – kérdezte boldogan, súgva.

A ropogás hirtelen abbamaradt, a lány nyelt egy aprócskát, és válaszolt:

– Mi közöd hozzá?

Ez a halk hang átsuhant az ajtó alatt, és kemény pofonként csattant a Szakácsmester arcán, lehervasztva a mosolyát. Úgy hevert leborulva az ajtó előtt, hogy ha valaki meglátja, bizonyosan nem tud rá magyarázatot adni. Aztán egy újabb suttogás foszlányai szűrődtek ki az ajtórésen, ezúttal közelebbről és melegebb hangszínnel. A hang előbb lágyan megsimogatta az arcát, és csak azután jutott el a füléig. A Szakácsmester csak lehunyta a szemét, és hallgatta. Azt kívánta, hogy bárcsak soha ne némulna el ennek a csilingelő hangnak a visszhangja:

– Kamer…

 Csak akkor tért magához, amikor egy újabb suttogást jutott el a fülébe. A hang kissé durva volt. A lány nyilvánvalóan már másodjára kérdezte: – Téged hogy hívnak?

A Szakácsmester zavarba jött, és elgondolkodott. Nem tudta, melyik nevet mondhatná. Âdem mester új nevet adott neki, és azt kérte tőle, hogy felejtse el azt a nevet, amit az anyjától kapott. Könnyű volt ezt mondani, de megszokni nehéz. Lehet, hogy évek teltek el, de minden alkalommal, amikor az új nevén szólították, meg kellett állnia, és el kellett gondolkodnia, még ha csak egy nagyon rövid pillanatra is: „Engem szólítanak vajon?”

Egy névvel nem szabadna ilyennek történnie. Amint egy ember meghallja a nevét, a szeméből előbb a lelkének kell visszapillantania. Tízezrek, százezrek is ugyanazt a nevet viselik a földkerekségen, és bár neveik ugyanazokból a hangokból állnak, mégis minden név más, minden név egyedi, mindegyik lélekkel van felruházva, így ha valaki elveszíti a nevét, a lelkét is elveszíti.

Az ajtó alatti résen keresztül suttogta el a nevét. Az új nevét, amit mindenki ismert, bár ő még mindig nem volt hozzászokva. Rövid idő múlva az ajtó alatt a lány hangján szállt vissza hozzá a név. A Szakácsmester meghallotta, és talán ez volt az első alkalom ennyi év után, hogy tényleg meghallotta az új nevét. Ahogy elhangzott a lány ajkairól, a neve az ő hangjával egyesülve és az ő hangjaként immár valódi jelentést kapott.

Schmidt Szonja Emese fordítása