Cupşa, Augustin: Így nőjön rajtunk a fű

Beleolvasó

És persze ismét felmerült bennem a kérdés, ki nyúlt le egy Poldert Tubibától? Csak hogy tudjam, mit gondoljak erről az egész ügyről.

Ez a nyomasztó kérdés napokig duruzsolt a fejemben, súlyosabb volt az összes többinél. Elfeledkeztem Edi iránti haragomról vagy Larisa visszatéréséről, minden oldalról körbejártam a dolgot, mégse kaptam rá választ. És a többi srác legalább olyan zaklatott volt, mint én. Az utcán legalábbis csak erről beszéltek. A cigányok lopták el – mondta anyám –, és csukott szemmel hanyatt fekve szinte láttam is magam előtt, ahogy hosszú ujjakkal párnahuzatot húznak egy áttetsző nyakú, kékesszürke szárnyú galambra, és elfutnak vele, erősen szorítják, miközben a madár vergődik és tompán vijjog. De elég gyorsan megdőlt ez az eshetőség. Ha a cigányok nyúlták volna le, az összes galambot elvitték volna, nem csak azt az egyet – vagy legalább a párját is. Ráadásul ott voltak a karmok. A mély karmolások, amiket a saját szememmel láttam, és amilyet semmilyen általam ismert állat nem hagyott volna maga után.

– Óriás kandúr – mondta Hriza néni, és egész közel hajolt hozzám a ráncos arcával, ijesztően kitátva a száját.

De az sem lehetett, a kandúrnak öt karma van, és itt négy volt: három legyezőformában széttárva elöl, egy meg hátul, mint egy erős sarkantyú. A levegőben láttam még néhány madarat, egyegy verebet, szajkót, de szinte egyetlen ragadozó madarat sem, kivéve azt a kitömött és kissé megtépázott sólymot a Szentháromság- templom melletti múzeumban, amikor ott voltunk az osztállyal. De Tubibát ismerték a piacokon, a Chiariacon, a Romăneștin, az egyes végállomásnál, a Făcăin, úgy forgolódott ott, mint egy vizsla, vásárolt néhány fiókát, szerintem semmit se értek, de ő megvette őket, és miután kifizette, berakta egy kartondobozba, azt mondta, aznapra elég, de amíg kiértünk a piacról, még megállt vagy kétszer, és begyömöszölt még kettőt a többi közé, mind hazavitte és otthon felnevelte őket, gézen keresztül tojássárgájával, tejjel, összetört gabonaszemmel, kukorica- és árpaliszttel etette, végül csak válogatott, megszámolt szemekkel, egy-egy órára kiengedte őket, tubi-tubi-tubi és tubi-tubi-tubi fel és alá, napközben bezárta őket a sötétbe, aztán megint a magvak és megint tubi-tubi-tubi, azután beköltöztette őket a galambdúcba, a drótrekeszekbe, amelyek keletre néztek, reggel és este kiengedte őket, hogy röpködjenek pár órát a ketrecek körül, lassan megtanította nekik, hogy hol van az otthonuk, aztán annyit röpüljenek, amennyit akarnak, de mindig térjenek vissza ugyanoda, és soha többé ne tudjanak megválni tőle. És minden évben néhánnyal benevezett a versenyekre, és egyik évben az egyikkel első helyezést ért el Berlinben, és a következő évben Nieuwmarktban másodikat, és azokat Bátyus azonnal felvásárolta.

Tubibá pedig botrányt csinált. Előbb csak morgott, aztán káromkodott, végül az ujjait végighúzta a diófa alacsonyabb ágain, megszagolta a pikkelyes kérget, és ahelyett, hogy megnyugodott volna, még jobban felhergelte magát. Végül is az ő galambja volt, joga volt kiborulni. És amikor látta, hogy Bátyus sem hisz neki, elkezdett ordibálni meg hadonászni.

– Ez nem karvaly, és nem is egerészölyv. Az egerészölyv puhán repül, mert könnyű és pihés. Könnyen megmarad az ágon. Ne nézz hülyének, mert nem vagyok az. A karvaly nem vacakol galambokkal. És a kánya sem. A vércse sem, mert félénk.

– És mit számít nekem, hogy ez az, vagy nem az?

– Már hogyne számítana, te cigány? Ez biztosan postagalamb, és ha tényleg az, amire én gondolok, akkor ez egy vérbeli bajnok – egy- vagy legfeljebb kétéves, pimasz, erős madár, és ha most elkapod, simán el lehet adni másfél ezerért, vagy még többért, akár kétezerért is. Majd megmondom, kivel beszélj Hollandiában vagy Angliában.

Sokatmondóan ránézett, aztán kifordította a tenyerét, mint egy kártyalapot.

– Ezek mind elpusztították a madarakat.

Bátyus két lépést hátrált, kissé lehajolt, és megvakarta a fülét.

– Maga a saját szemével látta?

– Miért, látnom kellett volna, vagy az ölembe vennem? Ha az ölembe vettem volna, kitekertem volna a nyakát, ezt csináltam volna.

Bátyus visszavágott.

– Rosszul tette volna, mert döglötten semmit se adnék érte.

– Jól van, jól van – Tubibá ijedten visszakozott, és legyintett.

Bátyusnak semmi kedve nem volt elhúzni vele a vitát, nem azért jött, hogy Tubibá meséit hallgassa. Már korábban is az agyára ment, és ez most eszébe jutott.

– Már egyszer hülyét csinált belőlem, nem felejtettem el.

Beleköpött a porba és indulni akart, de az öreg eléje perdült, gyorsabban, mint ahogy kinéztem belőle, és az útját állta.

– Tudom, miről beszélek, és te is tudod. Ó, te cigány, mennyi verést kaptam én az apámtól a madarakért, nem kívánom neked…

– Igen, tudom, miről beszél – mondta Bátyus bosszúsan.

Elhúzott mellette egyenesen a kapuhoz, Tubibá is, szorosan mögötte, kiment vele az utcára.

– Nincs kedvem szarakodni, mint régen – lökte el Bátyus. – Nem mászkálok összevissza, mert már nem vagyok tizennégy éves…

– Te nem is mászkáltál akkor, bemenekültél a házba, és hagytad a többieket menni, te a járdát koptattad, és parittyával lövöldöztél a varjakra.

Bátyus bosszúsan feléje fordult, nem tudom, hogyan is tudta addig türtőztetni magát. Rágyújtott egy cigarettára, és a szemébe fújta a füstöt.

– De igen, én is ott voltam akkor, és pont egy varjút fogtam.

– Az egy kánya volt.

– Az egy szar volt.

Elindult az autó felé, felverve a sarat. Tubibá habozott, és megragadta az ingét, megint nem akarta elengedni. Bátyus sarkon fordult, és ahelyett, hogy ellökte volna, megragadta a csuklóját. Mi, akik akkor az utcán voltunk, szorosan a kocsi mögé álltunk, hogy lássuk, mi sül ki ebből, bár nem sokat várhattunk, mert Bátyus nem ütötte volna meg az öreget. A környéken mindenki járt Tubibáék udvarán vagy a teremben, még az a gyáva apám is, és amikor ránk került a sor, mi is megtanultuk tőle, hogy kell elhelyezni egy rejtett horgot, hogyan állj meg a lábadon, hogyan cselezz, összpontosíts a májra vagy húzzál be egy uppercutot az állra, az ilyesmi nem törlődik ki az emberből, úgyhogy Bátyus inkább békén hagyta, és minden mérgét ránk zúdította.

– Mit akartok, hékás? Tépjem le a jegyeteket? Gyerünk, nem a cirkuszban vagyunk!

Szétszéledtünk erre-arra, és Bátyus beszállt a kocsiba, beindította a motort, de az ablakot nem húzta fel, és hátramenetben kihajtott az utcára.

– A galambjaim! A kurva anyádat ma is, holnap is! – kiáltott utána Tubibá ökölbe szorított kézzel. – Hé, Jan Polder, te nieuwmarkti bajnok, mit tudsz te? Mind elengedem őket, vagy eladom bagóért a piacon, de te semmit se kapsz tőlem.

Bátyus az ablakból intett neki, hogy túl nagy a pofája, elfordította a kormányt, gázt adott, és elhúzott. Tubibá az utcán maradt, és magában káromkodott, reszketett mérgében, alig bírt járni, láttam, hogy vonszolja magát, amikor visszament a házba, egyik kezét előre tartva, mintha az utat tapogatná, elfeketedett a haragtól, azt hittem, kipurcan mérgében.

Koszta Gabriella fordítása