Könyvajánló
A különlegesen szép cím különlegesen szép történetet takar: egy élet krónikáját. Miképp lehet különleges, ami emberi? Ez esetben három vonás összjátékának köszönhetően. Az egyik a gondolati igényesség, a reflexív tudatosság. A másik az önelemzés illúziótlan bátorsága, a gyónásig fölérő emlékidézés lelkigyakorlata. A harmadik – ami irodalmi műalkotás esetében perdöntő – a nyelvi-poétikai állag kivételesen magas színvonala.
Az eddig leginkább költőként-műfordítóként (és kiadóvezetőként) ismert Balázs F. Attila könyve regénynek mondja magát, de pontosabb, ha lírai memoárnak címkézzük. Még helyesebb, ha kordokumentumként – és egyúttal nemzedéki regényként – is komolyan vesszük. Az igazsághoz pedig talán akkor járunk a legközelebb, ha a vallomás, a konfesszió ágostoni műfajának remekmívű kortárs megvalósulását látjuk a szövegben.
A rövid mondatok fájdalmat ismerő fegyelme (megtoldva a körmondatos kiáradások zeneiségével), a cizelláltan tárgyilagos stílus (esszéisztikus bölcseleti futamokkal); a kevés párbeszéddel élő, a monológokat bölcsességbe futtató, bátran személyes hangvétel: mind annak érdekében működik közre, hogy a Ceaușescu-korszakból végre kiszabadulva, évtizedek múltán a nagyvilág kulturális fórumaiig juthasson el valaki – aki önmagára időről időre mint idegenre ismer rá, és mintha egész élete során hiányokból-hiányérzetekből összemozaikolt önarcképéhez keresné az ideális tükröt. (Vele örülünk, hogy megtalálta. Amit az efféle gyönyörű mondatok is tanúsítanak: „A lélek nem veszít el semmit, csak megváltozik.”)
Jellegzetesen kelet-közép-európai sorstörténésbe avat be ez az emlékező próza. Mintha egy esendő Odüsszeusz kalandjait követnénk egy kafkai – vagy legalábbis Bodor Ádám-i – világban. Az elbeszélő a személyes identitás és a létbeli otthon esélyeit – illetve, végső soron az ezen esélyek felé vezető, érvényes szavakat – keresi a várakozás és a bizonytalanság el nem illó valóságában, a kiszolgáltatottság és a fenyegetettség diktatórikus dimenzióiban, a hallgatás és elhallgattatás zónáiban – „a félelem kultúrájában”. Transzgenerációs traumákat hordozva – s egy korszak légkörétől is mérgezve. („Így lett az önkeresésből sokfelé ágazó út, amelynek minden állomása ugyanarra a kérdésre felelt: ki vagyok, ha már nem ott vagyok, ahonnan elindultam? […] Mert én magam soha nem találtam igazán haza.”)
Család, gyerekkor, iskola – katonaság, teológiai tanulmányok, irodalmi kezdetek – bábszínház, gyár, könyvtár – tüdőszanatórium, Kriterion, Securitate – műtétek, házasságok, válások – bűntudat, újrakezdés, gyász – földrengés, rendszerváltás, irodalmi élet – újságírás, kiadóalapítás, nyugdíj – Románia, Pozsony, Budapest… Így váltják egymást egy élet szakaszai, miközben nemcsak az elfojtások lélektanáról, de a zsarnokság napi működésmódjáról is értesülést szerezhetünk; ráadásképpen vízszintes történelmi és függélyes teológiai távlatok is megnyílnak a narratíva során.
Vágy és hivatás, test és szellem, Isten és a világ, bűn és szégyen, szenvedély és szabadság pólusai közt érlelődik egy szuverén, szabad személyiség; míg az érzékeny kamasz érzékenyen tudatos felnőtté válik. A testi vágyak liturgiája indítja el a papnövendékben azt a lelki-szellemi fejlődéstörténetet, mely előbb a szabadság hozta szerelem (és felelősség), majd az írásban meglelt önazonosság tájékaira vezeti az életutazót.
A legnagyobb bátorság alighanem a korai beszervezés (és a kései lelepleződés) eseményrendjének fölelevenítéséhez kellett. Ismerünk példát jelentős alkotói pályaívre (például Kántor Zsoltét, Tar Sándorét), melyet megroppantott a hasonló helyzetbe kerülés. Balázs F. Attila újraépítette magát és munkásságát – s talán egy ítélkezésmentes kor már érteni sem fogja, miért volt erre szükség.
Néhány részt muszáj még idéznem, hogy érzékeltessem, mennyire erőteljes önvizsgálati ethosz hatja át a művet – és a szerző-elbeszélő gondolkodásmódját, lelkialkatát. Egyik irányban a személyiség benső világának a külsőnél igazabb és örökebb voltára derül érdemi fény: „Mert a totalitarizmus nem kívül van. Belül kezdődik. És ott is ér véget. A polip szíve bennünk dobogott.” – „…a hit nem a vitákban dől el. Nem az érvek fényében, nem a szalonok intellektuális párbajaiban. Hanem azokban a magányos pillanatokban, amikor az ember saját törékenységével találkozik – és mégis a világosság felé próbál fordulni.” A másik vonatkozás az írói identitás, az irodalmi létmód – sokunkat érintő és érdeklő – sajátosságát keretezi újszerűen. Bámulatos látni, ahogy az önanalízis ars poeticává emelkedik: „Az írás akkor vált kényszerré, amikor először jöttem rá, hogy amit nem mondok ki, az nem tűnik el, hanem bennem marad, felgyűl, súlyt kap, és ha nincs módja arra, hogy valamilyen alakot öltsön, akkor előbb-utóbb engem kezd el alakítani.” – „Később rájöttem, hogy nem azért írok, mert van mondanivalóm, hanem mert ha nem írok, akkor mindaz, amit nem lehet elmondani, elkezd más módon utat törni magának, álmokban, dühben, indokolatlan szorongásban, makacs hallgatásokban, és az írás lett az egyetlen hely, ahol ezek a dolgok nem uralkodtak rajtam, hanem kénytelenek voltak engedelmeskedni egy ideiglenes, de mégiscsak létező rendnek.”
Az önéletírás, az autofikció és az oral history korszakában kétségtelen időszerűsége van Balázs F. Attila művének. De a műfaji mintázat önmagában nem garantálná, hogy jelentős alkotásként tekinthessünk rá. Esztétikai fölépítményként és lelki konstrukcióként éri el azt a minőséget, melynek révén olyan, a közösségi önismeret szempontjából is kiemelkedő művek körébe sorolhatjuk, mint Bertók László Priusza vagy Visky Andrástól a Kitelepítés.
Az elbeszélő a modern magyar regényirodalom egyik legszebb, legmegindítóbb zárójelenetével búcsúzik tőlünk. („Mert minden történet végén nem a megértés vár, nem a feloldozás, hanem csak a csend, amelybe a szív lassan belesimul, mint egy tóba ejtett kavics az utolsó hullám után.”) Mi még ne tegyük. Maradjon velünk sokáig A hallgatás evangéliuma. Van mondandója, több életre is elég.
Tudván tudva: „Az utolsó szót mindig Isten mondja ki.”
Könyvajánló
Könyvajánló
Könyvajánló
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Beleolvasó
Recenzió