BELEOLVASÓ
Én a Fehér Isten lánya vagyok, engem nem kaptok el. A Hajadon-hegy peremén síelek az életemért és a gyermekem életéért. A hajtókopók odalenn csaholnak a vízmosásban, a visszhang megzengeti üldözőim kiáltásait:
– Ott síel a szajha! Át akar szökni Ruszkiba!
Nem ismerem fel a hangot, de apám egyik alantasa az, a dicsőséges mészárosbandából, mely szórakozásból kolttákra és terhes lányokra lövöldözik.
– Irkku, hé, gyere vissza! Mit szól majd az apád?
A kiáltásokon átsejlik az ijedelem. Igen, mit szól majd a határőr-igazgatóság elöljárója, Henrik Malinen, a Fehér Tábornok, ha meghallja, hogy legkisebb gyermeke átsíelt a határon a Nagy Kaland felé?
– Magzatgyilkosok – köpök hátra, és gyorsítok.
Északon vonyít a Jeges-tenger a tavaszi gerjedelemtől, a hólepte színteret mindenütt napsütés és meredező fűzfabarkák sora aranyozza. A vesszőből hajlított lábszíjak minden rúgásomnál megnyikordulnak, a síbot kereke is kesereg. Combomon recseg a darócszoknya, ahogy a lejtőn át a Jauru jegére siklom, a sziklás meredélynél, ahol a meleg már megsötétítette a havat. Érzem, hogy áramlik a víz a jég alatt, és egy pillanatra elfog a habozás. Kerge az, aki rásíel, mikor már ilyen rossz az út. De most jó oka van. Iparkodni kell. A gerinc mögül farkas panaszos vonyítása hallatszik, távolabbról, a hegy tövéből egy egész falka felel rá. Öt kilométerre vagyunk az orosz határtól, és mindjárt besötétedik.
A kandúrok a nyomomban ijedeznek a jégre lépni. Emlékeikben ott élnek az Ánya-áramlatba fulladt gyermekek – miattuk mondják, hogy néha szenvedőtűz lobog a szorosban. Kiáltásokat hallok:
– Posztoj! Állj már meg! Nem fogunk megölni!!!
Nem fordulok hátra. Tajték kel az orrlyukamból, csillog a bundás sítalp, számban fémes ízt érzek. Mellemet a négyzet alakú lap melegíti, melyet Farkasfog küldött a réntartó kolttákkal: Milaja Irgocska! Prijezzsaj ide jobb világot teremteni! Szerzek útlevelet és vízumot. A tinta kacskaringóira gondolok, meg a keménycsontú kézre, mely papírra vetette őket. Egy kis idő még, és körém fonódnak azok a keskeny ujjak.
A távozást legtöbbször nehéz megindokolni. Ahogy azt is, hogy Irga Malinen, a Fehér Isten lánya miért síel itt a Szovjetek országába. Az egyik ok a színtiszta lázadás, a dühroham, mely elfogott, de ilyen a természetem. Egy hete, a tizenötödik születésnapomon a papocska elfelejtette odahúzni az ajtófélfára a vonalat annak jeléül, hogy mennyit nőttem egy év alatt. A nővéremnél nem ment ám ki a fejéből, alig győzte dicsérni, milyen takaros és fajtiszta leányzót sikerült létrehoznia, még úgy is, hogy az anyja a fáknak áldozók rokonságába tartozott.
– Ez a jány majd kirázza a véréből a rossz géneket, ez nem sarki fényt szül, hanem villanylámpát!
Úgy méregbe gurultam, hogy muszáj volt a szauna mögé vonulnom rénkörmöt rágcsálni és pityeregni egy sort. A nővérem, mindig csak a nővérem. A berlini olimpia óta az a sunyi rüfke volt apám kedvence és szeme fénye, azóta, hogy fondorlatosan becsempészte magát a lány tornaválogatottba, és odáig jutott, hogy magával a birodalmi kancellárral, Hitlerrel teázhatott. Még egy ilyen mesterkedőt! Azóta máson sem járt apám esze. És mindenkit azokkal a titokban bodorított selymes fürtjeivel bűvölt meg. Voltak is bőven, akik lesték.
De amikor Farkasfog eljött a hegyeken túlról, és befészkelte magát a Hete-viskóba, hogy agitációs beszédeket tartson, akkor úgy döntöttem, ez az enyém lesz. És csodák csodájára kellettem neki.
Farkasfognak puha ajkai voltak, melyek közül kikandikált a bal szemfoga, és ez isteni-kegyetlen külsőt kölcsönzött neki. Abban, amit mondott, persze nem hittem. Mi otthon már az anyatejjel úgy szívtuk magunkba a ruszkiktól és a kommunizmustól való félelmet, hogy azok a vasárnapi istentisztelet idején a murmanszki rádióból sugárzott heccelések leginkább csak szórakoztattak. Mégis azon kaptam magamat, hogy nem egy vasárnapon Hetéékhez síelek, és hát miért ne tettem volna, ha senki sem figyelt rám. Meg valahogy meg is szerettem. Ülni ott réntakaróba burkolózva, réntejet kortyolgatni a csanakból, lesni Farkasfogat, és hallgatni, ahogy a vörösök a pokol legmélyebb bugyrába átkozzák apámat. Dicsőítették a Kommunizmus Csodaországát és a Munkásság Paradicsomát, akár a legnagyobb próféták. Ott, a határ túloldalán állítólag kacagnak a pótkávén, a fehérnép csípején reng a háj, selymes búzából sül az álomkalács, és a kolhoz tehene sajgó tőggyel bőg – gyere, cuppogtass meg! Valaki jégvitorlással szökött át a ruszkikhoz, és rögtön megtették a Murmanszki terület komisszárjává.
– És mégis, hogy jutott át a határ túloldalára? – merészeltem kételkedni.
– Mi sem könnyebb – mordult Hete anyó.
A koltta lappok a rénjeiket követve egyfolytában vándoroltak a határ egyik oldaláról a másikra. Mások is könnyen megtehetnék. Csak egy szénaszárító rúd kell árbocnak a szánba, úti abrakként récebutella a kabátszegély alá, és gyerünk! Az út meg aztán szinte magától telik, hiszen Szovjetország felé mindig kedvező szelek fújnak, hogy még a patakok is visszafordulnak a zsombék alatt, mert nem akarják, hogy a paradicsomon kívülre folyjon a vizük.
– Igaz ez a beszéd? – kérdeztem a gyűlés után.
Farkasfog felnevetett, és a szoknyám alá dugta meleg markát.
– Jól éreznéd te ott magad. Gyere el táncolni Moszkva falvába. Minden este máshogy megy a zörgés.
Engedelmes nővé csiklandozott, még a konfirmációm nyara előtt belém dugta a farkát Hete lábas csűrjében, és úgy döngölt, hogy nevetnem kellett. Tetszett a ziháló könyörgése, és a réntakaróba harapott jajdulása, az istenit, Irkku, a tiéd a világon a legjobb! Megígértem neki, hogy eljövök vendégeskedni, valahányszor csak dolgom engedi. Kitűnően váltunk el egymástól, a közös titok és az eljövendő izzadt ünnepnapok jegyében. De aztán reggelente jött a rosszullét. Úgy tettem, ahogy a nővérem nagyvilági nőként tanította. Árpamagra kell pisilni, és ha kicsírázik, abból tudhatja az ember lánya, hogy pórul járt. A mag kicsírázott. Elmondtam a nővéremnek, az meg rögtön a Lotta Svärd következő gyűlésén szétharsogta, hogy Irga a ruszki szajhájának állt. Apának senki nem mert szólni, de tudni lehetett, hogy előbb-utóbb kiderül, a falu bábája meg nem volt hajlandó segíteni.
– A ruszki akitárorral tereferété – jött vádaskodni Anselmi. – Most asztán rád olvassuk a bűnt!
Csúszott-mászott az az árverésen örökbe adott Anselmi is a lapp csizmám nyomában, igyekezett a szoknyám alá, és könyörgött nekem, a Fehér Tábornok lányának. Bizony emlékezett rá ő is, és látta, hogy én sem felejtettem el. A fiú arcát elöntötte a szégyen pírja, én pedig megpróbálkoztam egy taktikai lépéssel:
– Mi van, ha elárulom apámnak?
Anselmi megriadt.
– Nem foksz te beszéni, te haszontalan!
A lépés nem jött be. Kényszerítettek, hogy csípőig hajtsam fel a szoknyát, nyomjam a nyelvemet a fagyos emelővasnak, hogy odaragadjon, aztán rám parancsoltak, induljak el négykézláb hátrafelé. Bőrövvel csaptak a combomra, miközben hátráltam, de csak nem akart kettéhasadni a húscafat. Akkor Alakunnas Jaakkima megfogta az államat, és egyetlen hussintással kettétépte a nyelvemet. Egy nagy darab levált belőle, fröcsögött a vér, de inkább méregbe gurultam tőle, mintsem hogy megijedtem volna.
– Sátán Risztusa, most meg mit csinátá! – jajdult fel Anselmi.
Kitéptem magamat, és a szilárd kérgű, jeges hómezőkön át hazaszaladtam. Valamelyik mocskos szájú még utánam kiáltott:
– Érted megyünk, te ruszki szajha!
Az estét az istállóban gubbasztottam végig, tőzegmohával borogattam bedagadt orcámat, és gondolkoztam. A fagyott kérgű hómezőn nem hagyott nyomot a csizmám. De ki fogják ezek találni, hova jöttem, reggel majd utánam síelnek. Vagy Hete kunyhóját veszik célba, még felgyújtják nekem a kalyibát. És előbb-utóbb eltalálnak ide. Tudják, hogy apám ellenőrző körúton jár Pummanki környékén, a nővérem meg az unokatestvéreinknél éjszakázik.
Nekiálltam összecsomagolni. A vörös-fekete kapca és a velúr bunda, a fritzek turizmusából itt maradt néhány birodalmi márka. A Farkasfogtól kapott lapot az alsóingem alá gyömöszöltem, a szívemhez közel. Aztán eltűnődtem a vásárfián. Apám dolgozószobájában annyi térképet tekertem fel, amennyit csak mertem, Farkasfog szereti ezeket. Maszlo-vaj és fecstejpite, egy kis butella rum. Utolsó huncutságként még felkaptam apám kézzel faragott bálnacsont sakk-készletéből a fekete huszárt. Ha más nem is, annak az eltűnése bosszantani fogja. Egy pillanatra megálltam, és elgondolkoztam. Fájt a nyelvem, a pánik elhomályosította az agyamat. Aztán fogtam az íróasztalról egy töltőtollat és a határőr-igazgatóság pecsétjével ellátott papírt, leültem a sublóthoz, és írni kezdtem. Elmondtam, hogy most a Szovjetek országába menekülök a szégyen elől, melyet okoztam. De majd minden rendben lesz, ha pedig mégsem, hazajövök. Diadalittasan néztem a levelet: Erre nem gondoltatok, ti ostoba nyelvmetszők! A Fehér Tábornok lánya tud írni. Előkerestem anyám ruhásládájából a szőttes övet. Lassan, a régi szavakat keresgélve három szélcsomót kötöttem rá, míg a reggelt vártam. Ha eljön, az üldözőimet is magával hozza majd.
Leszáll a szürkület, miközben a hosszú nap estéjén a Nagy Szovjetország és az én Farkasfogam felé hajtom magamat a bottal. Farkasfog a határon vár majd, szerez útlevelet, munkát, meg nyúltejet a gyereknek. Ha szerez. Agyam hátsó zugában mardos a félelem, hogy Farkasfog talán mégsem örül meg a hasamban hordott magzatnak, még ha a térképek és a koordináták érdekelni is fogják. De most nem alkalmas a visszafordulás! Nyelvcsonkomat furcsa állatnak érzem a számban. Feszül a hólyagom. A hasamban hancúrozik a gyerek, ételért ordít a bőröm alatt. Elérkezünk a folyó kanyarulatához, felcaplatok a sziklás dombocskára. Üldözőim alig kőhajításnyira vannak odalenn, hallom a sílécek suhanását és a tompa szitkozódást. Amott dereng a határvonal, csak néhány száz méternyire innen. Egy pillanatra elönt a vágy, hogy egyenesen odasíeljek. Csillapodj, Irga, csillapodj! Lehet, hogy apám alárendeltjei vagy szovjet szoldátok állnak ott lesben. A lélegzetvétel fájósan sípol a mellemben.
Erőnek erejével megállok, lerángatom az övet a derekamról. Remegő ujjakkal bontom ki a szélcsomót, anyám ősi isteneihez imádkozva:
– Bieggagállisz, Szélapó! Segíts rajtam!
Az árnyak lassan felém kúsznak. Dermedt ujjakkal kicsipkedem a második csomót is, megismétlem az imát, fülelek. A harmadik csomót véres körmökkel tépem szét. Az égre emelem az arcomat, és felkiáltok:
– Bieggagállisz, Örökkévaló! Segíts rajtam!
És ekkor csoda történik. Észak felől csípős szélroham támad, porhavat kap fel a hómezőről, és fehér falat kavar belőle közém és az üldözőim közé. Hallom, ahogy megtörik a jég, a vadászkopó ijedt nyüszítését, a hajszolóim ordítását, míg végül a metsző szél süvítő énekétől bedugul a fülem. Nem várom meg, míg a sűrűség szertefoszlik.
Farkasfog elmondásából emlékszem, hogy nemsokára balra kell fordulni. Arra vezet a rénszarvasok ősöreg vándorútja, melyen nincs fogása az emberi államhatároknak. Ha a kötés most belesüpped a latyakba. Ha most összerogyok.
De nem bukom én el. A csípős szél elhallgat, amint az erdő széléhez érek. A néhány tucat méteres tűzifasort, melyet a határőrök a törpenyíresbe vágtak, már belepi a sötétség, ahogy dermedt tagjaimmal átbicegek a túloldalra. Közben megállok, és a nagy medvefészeksziklát meg a tetején sínylődő satnya erdeifenyőt kémlelem. Azt mondják, mellette állt valaha a számik szejtája. Közelebb síelek, és örömömben felkiáltok: a fenyő törzséhez erősítve ott vár a megbeszélt nyúltappancs. Ott van. Meglepetés és hitetlenkedés önt el. Disszidáltam. Igaz lehet ez? Üldözőim és a kutyák hangja elhalkult. Zihálva rogyok az alacsony nyíresbe. Az éjcsendes lélek kékesvörösbe burkolja a tarhegyet, félhomályos függönyt vonva a folyó csendes vizű kiöblösödése fölé, melynek védelmében nyugodtan meg lehet pihenni. A hómezőkre leszáll a sötétség, kihuny a láthatár.
Fülelek. Hátulról már nem hallatszik a sítalpak suhanása. Levetem a lécemet, és a medvesziklának támasztom. A mocsár peremén szenvedőtűz lobog.
Csupasz arccal tapogatom a sötét, fagyos levegőt, és azon tűnődöm, vajon a Kommunizmusban tényleg egy hajszálnyival melegebb van-e. A nyugtalanság és a kényelmetlenség lassacskán magamhoz térít. Hol marad Farkasfog? Abban a pillanatban tudatosul bennem a kínzó érzés, hogy pisilnem kell. Nagy nehezen feltápászkodom, és letolom az asszonyalsót, melyet a nővérem konfirmácós ajándéknak szánt – a női alsót, mely rendesen azt jelzi, hogy a leány készen áll a házasságra. Én, a feslett, nem bírtam kivárni, szökik ki a torkomból a fáradtság és az utólagos félelem kiváltotta kuncogás. Ahogy a meleg patakocska a hóba vájja magát, azt suttogom magamban:
– Ég veled, Fasiszta-Finnország.
Dolgom végeztén újból a földre rogyok. A kócos bozótból hallatszó suttogás rezzent fel:
– Zdravsztvujtye, Finljandija!
A sötétségben hunyorogva látni vélem, ahogy ismerős velúr bunda villan a nádasban. Kiáltásra nyitom a számat, de rá kell döbbennem, hogy a saját nevemet sem tudom megmondani. Csonka nyelvem gyámoltalanul túrja a levegőt, torkomból egy riadt állat nyivákolása szökik elő. Négykézlábra tápászkodom, és előreszegezem a kést. Mi van, ha egy ismeretlen kommunista vagy apám ismerős határőre az? Valamiért a Fehér Tábornok sakktáblájáról ellopott fekete figura jut az eszembe. Ez lett volna életem utolsó és egyben legnagyobb hibája? Rossz lépésekkel játszottam, és most vége az életemnek, még mielőtt elkezdődött volna. Az alak gyorsan, hosszú léptekkel közeledik, érzem a gyanta és a házi szesz illatát. Némán suttogok meg nem született gyermekemnek, meggyőződésem ellenére. – Ne félj! Boldogulunk majd.
Bába Laura fordítása
