BELEOLVASÓ
Álmokról szóló könyvek – na, ez az, amit mindig nagy ívben elkerültem.
Eleve rossz polcon állnak a könyvesboltban: "Ezotéria és
spiritualitás" címszó alatt, egy sorban az auralátásról meg a testelhagyásról
szóló művekkel. A legtöbb ilyen munka álomfejtéssel
foglalkozik: álomszótárak, álomlexikonok, amelyekből megtudhatjuk,
mit "jegyez" az álomban látott kulcs, ágaskodó ló vagy kidőlt
fatörzs. Elég, ha kettőt kézbe veszünk közülük, és máris látni fogjuk,
hogy az ilyesmi merénylet a józan ész ellen: a ló egész mást
jelent az egyik könyvben, mint a másikban, arról nem is szólva,
hogy a magyarázat teljes egészében figyelmen kívül hagyja az álmodó
személyét. Mintha mindegy volna, kinek az álmában jelenik
meg a ló, egy hatéves kislányéban vagy egy hatvanéves férfiéban.
Van aztán egy másik csoportja az álmokról szóló könyveknek;
ezeket ugyan nem az ezotériánál találjuk, de engem ettől még
ugyanúgy hidegen hagynak. Amikor neurológusok vagy fiziológusok
írnak az álmokról, főleg az alvás kérdései kerülnek előtérbe.
Mindenfélét megtudhatunk a REM-szakasz és a mélyalvás különbségéről,
az EEG alfa- és béta-hullámairól, a hormonszintváltozásokról
és a motoros rendszer blokkolásáról. A tulajdonképpeni
álomról rendszerint csak röviden esik szó, és a téma elsikkad az
alvó agy, illetve test mérhető jellemzőinek tárgyalása mellett.
Ami a saját személyes áloméletemet illeti, nos, ez sem tudta
felkelteni a tudományos kíváncsiságomat. Gyakorlatilag nincs miről
beszámolnom. Az a kevés, amit álmodom, nem tartogat különösebb
izgalmakat, leszámítva talán egyetlen álmomat Annejet
van der Zijlről (lásd a vizsgaálmokról szóló fejezetet), és a legtöbb
álmomat gyorsan el is felejtem. Nem mondhatnám, hogy hemzsegnek
a szimbólumoktól – persze az is lehet, hogy csak én nem
veszem észre őket. Amikor mások mesélték el az álmaikat, az is
csak ritkán kötött le. Elbeszéléstechnikai szempontból ezer sebből
véreznek az ilyen beszámolók. Semmi felvezetés, durr, bele a közepébe,
és a történet éppen a legérdekesebb résznél marad félbe.
Csapongó történetvezetés, bizarr események sora; előbb-utóbb felbukkan
egy beszélő nyúl, és aztán ember legyen a talpán, aki még
képes odafigyelni. Ha valami úgy kezdődik, hogy "képzeld, mit
álmodtam…", és úgy ér véget, hogy "…és akkor felébredtem", akkor
az, ami a kettő között van, a legtöbbször csak megcsúfolása a
történetnek. "Tell a dream, lose a reader" – figyelmeztetett Henry
James, s bár ő írói aranyszabálynak szánta, a mondás a reggelizőasztal
etikettjére nézve is iránymutató lehet.
Ennek a nagy közömbösségnek aztán három évvel ezelőtt hirtelen
vége szakadt. Egy képzőművész barátnőm megkért, hogy
nézzek utána, mit lehet tudni a vakok álmairól. A vakon születettek
álmaiban nincsenek vizuális képek – de akkor mi történik
az álmaikban? Hangok, szagok, tapintási ingerek töltik ki a teret?
Egyáltalán, álom-e még egy képek nélküli álom? Megígértem, hogy
összeállítok neki egy dossziét, és nekifeküdtem az olvasásnak.
Soha még téma nem nyílt ki így a kezem alatt.
Egy német orvos már 1838-ban közreadta, amit intézetben élő vakoktól
hallott az álmokkal kapcsolatos tapasztalataikról. Napjainkban
laboratóriumba hívják a vakokat, MRI-szkenneres vizsgálatokra.
A kutatások kezdete óta eltelt bô másfél évtized alatt egy sor izgalmas
kérdésre választ kaptunk. A képek hiánya vajon többlethelyet
biztosít más érzékeknek? Gyakrabban álmodnak a vakok mondjuk
zenéről vagy beszélgetésről? Mi a helyzet az agyuk vizuális területeivel,
kihasználatlanul maradnak, vagy birtokba veszik őket más
érzékszervek? És ha valaki idősebb korban vakul meg, annak az álmaiból
lassanként szintén eltűnnek a képek? Egy ideig még látóként
álmodnak magukról, mint ahogy az amputáción átesett emberek is
még évekig álmodhatják, hogy ép a testük? Álmodhatja-e egy vak,
hogy lát? Vagy álmodhat-e képekben a vakságáról?
Az egyik érzék bezárulása ablakot nyitott másutt. A vakok álmai
olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek hol a kísérleti kutatásokhoz,
hol a vakok introspekciójához kapcsolódtak. De ezek a kérdések
azt is szépen megingatták bennem, amit addig olyan magától értetődőnek
vettem a saját álmaimmal kapcsolatban. Ha látóként úgy
akarunk fogalmat alkotni magunknak a vakok áloméletéről, hogy
egy gondolatkísérlet erejéig megpróbálunk minden vizuális elemet
elhagyni az álmainkból, többnyire nem vetünk számot azzal a körülménnyel,
hogy a vizuális képzetek hiánya még nem jelenti azt,
hogy valakinek térbeli képzetei se lennének. Vagyis tévedésből túl
sok mindent elhagyunk. Egy széknek egy vak ember álmában nincsen
színe, formája viszont van.
Közelebbről szemügyre véve az alváslaborok élettani megfigyeléseinek
is érdekes konzekvenciái voltak az álmokra nézve.
A REM-alvás alatt a szemek vadul mocorognak a szemhéj alatt, ez
az a bizonyos "rapid eye movement", amelyről a szóban forgó alvási
szakasz a nevét kapta. Korábban azt gondolták, hogy az alvó
ilyenkor szemével követi az álom eseményeit. A vakon születettek
vizsgálata azonban fontos eredménnyel szolgált, amely ellene vethető
ennek a hipotézisnek: kiderült ugyanis, hogy a gyors szemmozgás
náluk is éppúgy megtalálható, mint a látó embereknél.
Minderről szépen be is számoltam a barátnőmnek, és megköszöntem
a kérését, amelyről álmomban sem hittem volna, hogy
ilyen inspiratívnak bizonyul. De a dolog nem hagyott nyugodni:
ki tudja még, mi minden mellett mentem el ugyanilyen hanyagul
és figyelmetlenül? Ettől kezdve mintha minden kérdés egy újabbat
rántott volna színpadra a kulisszák mögül. Ha az álmok képeit
csakugyan úgy érzékeljük, mint "valamiféle filmet", mi az oka annak,
hogy sok ember nem igazán tudja megmondani, színesben álmodik-
e, vagy fekete-fehérben? Elvégre filmek esetében nem szoktunk
zavarba jönni egy ilyen kérdéstől. Ha valaki biztosan tudja,
hogy színesben álmodik, akkor vajon természetes színekben látja
a jeleneteket, vagy vannak olyan finom eltérések, amikből rájön,
hogy amit lát, csak álom? Tudatában lehetünk-e annak, hogy álmodunk?
És ha igen, ettől irányítható lesz-e az álmunk? Miért vesszük olyan magától értetődőnek álmunkban a bizarr történéseket
és ellentmondásokat, amikor álmunkat elmesélve rögtön belátjuk,
hogy teli van lehetetlenségekkel? Újabb és újabb részletek bukkantak
fel, amelyek addig soha nem ejtettek gondolkodóba, most
viszont magyarázat után kiáltottak. Feszültebb időszakában sok
embernek vannak vizsgaálmai. Meg kell ismételniük valamilyen
vizsgát, többnyire az érettségit, és ezen az álombeli vizsgán semmi
nem akar összejönni. Csakhogy, mint azt a kutatások kimutatták,
mindig olyan vizsgáról van szó, amelyen egyébként annak idején
átmentek. Miért van ez így? Ha a vizsgaálmoknak a napközben
felgyülemlett stressz az okozójuk, vajon miért nem inkább egy sikertelen
vizsga, egy bukás emlékét hívja elő a feszültség?
Ahány álomfajtáról csak olvastam vagy gondolkodtam, mindegyikkel
úgy jártam, mint a vakok álmaival. Lett légyen az a vizsgaálom
vagy a meztelenségálom, az erotikus álom vagy a rémálom,
a lucidus álom vagy a repüléses álom, mintha mindig csak
bontogattam volna valamit, mintha a rejtélyességük éppen akkor
mutatkozott volna meg, amikor az ember egy kicsit fellibbentette
róluk a fátylat. Pár hónap elteltével úgy éreztem, most már lehetetlen
nem írnom az álmokról.
Könyvem legtöbb fejezetének a kíváncsiságom szabott irányt. Vajon
az erotikus álmaink a legmélyebb szexuális vágyak kifejeződései?
Összhangban állnak a szexuális fantáziáinkkal, vagy az álmoknak
is megvan a saját repertoárjuk? Miért kapcsolódik össze a
rémálmainkban érzett félelem azzal az érzéssel, hogy nem tudunk
mozogni? Miért érezzük mindig olyan kellemesnek a repüléses álmokat?
Repülünk, lebegünk, de hogyhogy nem félünk a leeséstől?
Van, hogy álmodunk, és közben tudjuk, hogy álmodunk – hogyan
jön létre ez a sajátos kettősség? És persze ott a legnehezebb kérdés:
jelentenek-e egyáltalán valamit az álmok? Mondanak-e valamit az
álmodóról? Vagy az álomelbeszélés csak suta kísérlet arra – tudattalanunk
vagy agyunk egy részének próbálkozása –, hogy mintát
szőjön a valójában összevissza tüzelő agysejtek káoszába?
Eldöntöttem, hogy a számadatok mellé odahelyezem az álmokat,
és fordítva, az álmokat a számadatokhoz kötöm. Az álmokra vonatkozó
tudományos publikációk zömében, és különösen a legújabbakban,
alig fordulnak elő álmok. Megszámlálják és osztályozzák őket,
összefüggésbe hozzák őket személyiséggel, életkorral, nemmel,
kreativitással, kultúrával, alvási szakasszal, gyógyszerhasználattal,
agytevékenységgel, hormonokkal és még tucatnyi más tényezővel,
de az álmok maguk szép lassan eltűntek a közleményekből. Bármilyen
furcsán hangzik, az erotikus álmokról szóló áttekintő cikkekben
nem szerepelnek erotikus álmok, a rémálmokról szóló monográfiákban
nem fordulnak elő rémálmok. A szakirodalom arra jó,
hogy magyarázatot adjon a különböző fajta rémálmok fellépése és
az álom fázisai vagy az erotikus álmok és a genitális izgalom fiziológiája
között. Hogy konkrétan mit álmodnak az emberek, és ezek az
álmok mit jelentenek a számukra, arról nem esik szó.
Az olyan álomgyűjteményekre, amilyenek naplókban vagy
álomnaplókban találhatók, ennek a fordítottja igaz. Maguk az álmok
megvannak, de nem társul hozzájuk elemzés, nem ágyazódnak
semmilyen összefüggésbe. Számos kifogás érheti Freudot a
modern álomkutatás szemszögéből, ám tény, hogy 1900-ban megjelent
Álomfejtésével bátor kísérletet tett a két irány szintézisére:
munkája egyszerre foglalkozik az álmokkal és azok vizsgálatával.
Ugyanezt az érdemet nem tagadhatjuk meg Freud holland kollégájától,
a pszichiáter-író Frederik van Eedentől sem. Van Eeden nem
csak a "lucidus álom" elnevezést hagyta ránk – így hívjuk az olyan
álmokat, amelyekben tudjuk, hogy álmodunk –: 1875-től, tizenöt
éves korától kezdve naplókban, álomnaplókban jegyezte fel az álmait,
és ezzel a szokásával csak 1927-ben, öt évvel a halála előtt
hagyott fel. Feljegyzett álmainak száma mintegy ezerre rúg. Az idő
tájt, hogy Freud összegyűjtötte és Álomfejtésében közreadta az általa
"tipikus álmoknak" nevezett álmokat, vagyis amelyekről azt
gondolta, hogy szinte mindenki átéli őket – ilyen például a meztelenségálom,
a repüléses álom vagy a vizsgaálom –, Van Eeden már
negyedszázada rendszeresen lejegyezte az efféle álmait, és arról is
számot adott, hogyan függnek össze a személyes életével. Legtöbbünkhöz
hasonlóan Van Eeden sem volt fenomenális emlékezőtehetség,
ébredéskor mindjárt fel kellett jegyeznie az álmait, amikor
pedig visszaolvasta füzeteit, olykor már két hét után sem ismert rá
az álmaira – ennek ellenére azt gondolom, némelyik álma könnyen
bevésődik az olvasó emlékezetébe. Van Eeden történeteit szívesen
elhallgatnánk a reggelizőasztalnál. Könyvemben Freud mellett ő
lesz a leggyakrabban idézett szerző.
S ha már szóba került Freud – neki és az álommal foglalkozó
más múlt századi pszichoanalitikusoknak e helyütt kettős szerep
jut. Miközben jogos fenntartásaink vannak a pszichoanalitikus
álomelmélet tudományos érvényével és igazolhatóságával szemben,
több fejezetben is kalapot kell emelnem a pszichoanalitikusok
teljesítménye előtt. Olyan időszakban gondolkodtak és írtak az álmokról,
amikor a pszichológia túlságosan illékonynak és szubjektívnak
tartotta őket ahhoz, hogy foglalkozzon velük. 1953-ig kellett
várni, mire a tudomány valami mérhetőt fedezett fel az álmokban,
és ismét a komoly kutatási témák közé sorolta őket. Hosszú ideig
tehát a pszichoanalitikusok voltak "a láng őrzői". Ráadásul amit
az álomról írtak, üdítően nyílt volt, és kendőzetlen – olyannyira
az, hogy saját orgánumaikon kívül nem is juthattak el vele más fórumokra.
Azok a folyóiratok, amelyekben a pszichológiai kutatás
fősodra publikálta az eredményeit, egyszerűen túl prűdek voltak az
éjszakai életünket bemutató cikkek közléséhez.
(…)
Elizabeth Bishop írja Sleeping Standing Up című versében, hogy
amikor lefekszünk aludni, negyedfordulatot tesz a világ, elbillen
"kilencven sötétlő fokkal", s ilyenkor a nappal még szépen egymáson
fekvő gondolatok egyszerre úgy merednek föl, mint fatörzsek
egy sűrű vadonban. Ilyen áthatolhatatlanul sűrű az álmok kutatása
is, s vele együtt az az irodalom, amiben lecsapódik. Örökös félhomály,
utakat alig találni, és a csapásokat, amelyeket mások vágtak,
csakhamar megint benövi a televény. Egy ilyen erdő titokzatos erővel
vonzza az embert. De aki visszatér belőle, és szabad eget lát a
feje felett, fel is lélegzik, hogy nem nyelte el a rengeteg.
Fenyves Miklós fordítása
