Douwe Draaisma: Az álomszövő

BELEOLVASÓ

Álmokról szóló könyvek – na, ez az, amit mindig nagy ívben elkerültem. Eleve rossz polcon állnak a könyvesboltban: "Ezotéria és spiritualitás" címszó alatt, egy sorban az auralátásról meg a testelhagyásról szóló művekkel. A legtöbb ilyen munka álomfejtéssel foglalkozik: álomszótárak, álomlexikonok, amelyekből megtudhatjuk, mit "jegyez" az álomban látott kulcs, ágaskodó ló vagy kidőlt fatörzs. Elég, ha kettőt kézbe veszünk közülük, és máris látni fogjuk, hogy az ilyesmi merénylet a józan ész ellen: a ló egész mást jelent az egyik könyvben, mint a másikban, arról nem is szólva, hogy a magyarázat teljes egészében figyelmen kívül hagyja az álmodó személyét. Mintha mindegy volna, kinek az álmában jelenik meg a ló, egy hatéves kislányéban vagy egy hatvanéves férfiéban.

Van aztán egy másik csoportja az álmokról szóló könyveknek; ezeket ugyan nem az ezotériánál találjuk, de engem ettől még ugyanúgy hidegen hagynak. Amikor neurológusok vagy fiziológusok írnak az álmokról, főleg az alvás kérdései kerülnek előtérbe. Mindenfélét megtudhatunk a REM-szakasz és a mélyalvás különbségéről, az EEG alfa- és béta-hullámairól, a hormonszintváltozásokról és a motoros rendszer blokkolásáról. A tulajdonképpeni álomról rendszerint csak röviden esik szó, és a téma elsikkad az alvó agy, illetve test mérhető jellemzőinek tárgyalása mellett.

Ami a saját személyes áloméletemet illeti, nos, ez sem tudta felkelteni a tudományos kíváncsiságomat. Gyakorlatilag nincs miről beszámolnom. Az a kevés, amit álmodom, nem tartogat különösebb izgalmakat, leszámítva talán egyetlen álmomat Annejet van der Zijlről (lásd a vizsgaálmokról szóló fejezetet), és a legtöbb álmomat gyorsan el is felejtem. Nem mondhatnám, hogy hemzsegnek a szimbólumoktól – persze az is lehet, hogy csak én nem veszem észre őket. Amikor mások mesélték el az álmaikat, az is csak ritkán kötött le. Elbeszéléstechnikai szempontból ezer sebből véreznek az ilyen beszámolók. Semmi felvezetés, durr, bele a közepébe, és a történet éppen a legérdekesebb résznél marad félbe. Csapongó történetvezetés, bizarr események sora; előbb-utóbb felbukkan egy beszélő nyúl, és aztán ember legyen a talpán, aki még képes odafigyelni. Ha valami úgy kezdődik, hogy "képzeld, mit álmodtam…", és úgy ér véget, hogy "…és akkor felébredtem", akkor az, ami a kettő között van, a legtöbbször csak megcsúfolása a történetnek. "Tell a dream, lose a reader" – figyelmeztetett Henry James, s bár ő írói aranyszabálynak szánta, a mondás a reggelizőasztal etikettjére nézve is iránymutató lehet.

Ennek a nagy közömbösségnek aztán három évvel ezelőtt hirtelen vége szakadt. Egy képzőművész barátnőm megkért, hogy nézzek utána, mit lehet tudni a vakok álmairól. A vakon születettek álmaiban nincsenek vizuális képek – de akkor mi történik az álmaikban? Hangok, szagok, tapintási ingerek töltik ki a teret? Egyáltalán, álom-e még egy képek nélküli álom? Megígértem, hogy összeállítok neki egy dossziét, és nekifeküdtem az olvasásnak. Soha még téma nem nyílt ki így a kezem alatt.

Egy német orvos már 1838-ban közreadta, amit intézetben élő vakoktól hallott az álmokkal kapcsolatos tapasztalataikról. Napjainkban laboratóriumba hívják a vakokat, MRI-szkenneres vizsgálatokra. A kutatások kezdete óta eltelt bô másfél évtized alatt egy sor izgalmas kérdésre választ kaptunk. A képek hiánya vajon többlethelyet biztosít más érzékeknek? Gyakrabban álmodnak a vakok mondjuk zenéről vagy beszélgetésről? Mi a helyzet az agyuk vizuális területeivel, kihasználatlanul maradnak, vagy birtokba veszik őket más érzékszervek? És ha valaki idősebb korban vakul meg, annak az álmaiból lassanként szintén eltűnnek a képek? Egy ideig még látóként álmodnak magukról, mint ahogy az amputáción átesett emberek is még évekig álmodhatják, hogy ép a testük? Álmodhatja-e egy vak, hogy lát? Vagy álmodhat-e képekben a vakságáról?

Az egyik érzék bezárulása ablakot nyitott másutt. A vakok álmai olyan kérdéseket vetettek fel, amelyek hol a kísérleti kutatásokhoz, hol a vakok introspekciójához kapcsolódtak. De ezek a kérdések azt is szépen megingatták bennem, amit addig olyan magától értetődőnek vettem a saját álmaimmal kapcsolatban. Ha látóként úgy akarunk fogalmat alkotni magunknak a vakok áloméletéről, hogy egy gondolatkísérlet erejéig megpróbálunk minden vizuális elemet elhagyni az álmainkból, többnyire nem vetünk számot azzal a körülménnyel, hogy a vizuális képzetek hiánya még nem jelenti azt, hogy valakinek térbeli képzetei se lennének. Vagyis tévedésből túl sok mindent elhagyunk. Egy széknek egy vak ember álmában nincsen színe, formája viszont van.

Közelebbről szemügyre véve az alváslaborok élettani megfigyeléseinek is érdekes konzekvenciái voltak az álmokra nézve. A REM-alvás alatt a szemek vadul mocorognak a szemhéj alatt, ez az a bizonyos "rapid eye movement", amelyről a szóban forgó alvási szakasz a nevét kapta. Korábban azt gondolták, hogy az alvó ilyenkor szemével követi az álom eseményeit. A vakon születettek vizsgálata azonban fontos eredménnyel szolgált, amely ellene vethető ennek a hipotézisnek: kiderült ugyanis, hogy a gyors szemmozgás náluk is éppúgy megtalálható, mint a látó embereknél.

Minderről szépen be is számoltam a barátnőmnek, és megköszöntem a kérését, amelyről álmomban sem hittem volna, hogy ilyen inspiratívnak bizonyul. De a dolog nem hagyott nyugodni: ki tudja még, mi minden mellett mentem el ugyanilyen hanyagul és figyelmetlenül? Ettől kezdve mintha minden kérdés egy újabbat rántott volna színpadra a kulisszák mögül. Ha az álmok képeit csakugyan úgy érzékeljük, mint "valamiféle filmet", mi az oka annak, hogy sok ember nem igazán tudja megmondani, színesben álmodik- e, vagy fekete-fehérben? Elvégre filmek esetében nem szoktunk zavarba jönni egy ilyen kérdéstől. Ha valaki biztosan tudja, hogy színesben álmodik, akkor vajon természetes színekben látja a jeleneteket, vagy vannak olyan finom eltérések, amikből rájön, hogy amit lát, csak álom? Tudatában lehetünk-e annak, hogy álmodunk? És ha igen, ettől irányítható lesz-e az álmunk? Miért vesszük olyan magától értetődőnek álmunkban a bizarr történéseket és ellentmondásokat, amikor álmunkat elmesélve rögtön belátjuk, hogy teli van lehetetlenségekkel? Újabb és újabb részletek bukkantak fel, amelyek addig soha nem ejtettek gondolkodóba, most viszont magyarázat után kiáltottak. Feszültebb időszakában sok embernek vannak vizsgaálmai. Meg kell ismételniük valamilyen vizsgát, többnyire az érettségit, és ezen az álombeli vizsgán semmi nem akar összejönni. Csakhogy, mint azt a kutatások kimutatták, mindig olyan vizsgáról van szó, amelyen egyébként annak idején átmentek. Miért van ez így? Ha a vizsgaálmoknak a napközben felgyülemlett stressz az okozójuk, vajon miért nem inkább egy sikertelen vizsga, egy bukás emlékét hívja elő a feszültség?

Ahány álomfajtáról csak olvastam vagy gondolkodtam, mindegyikkel úgy jártam, mint a vakok álmaival. Lett légyen az a vizsgaálom vagy a meztelenségálom, az erotikus álom vagy a rémálom, a lucidus álom vagy a repüléses álom, mintha mindig csak bontogattam volna valamit, mintha a rejtélyességük éppen akkor mutatkozott volna meg, amikor az ember egy kicsit fellibbentette róluk a fátylat. Pár hónap elteltével úgy éreztem, most már lehetetlen nem írnom az álmokról.

Könyvem legtöbb fejezetének a kíváncsiságom szabott irányt. Vajon az erotikus álmaink a legmélyebb szexuális vágyak kifejeződései? Összhangban állnak a szexuális fantáziáinkkal, vagy az álmoknak is megvan a saját repertoárjuk? Miért kapcsolódik össze a rémálmainkban érzett félelem azzal az érzéssel, hogy nem tudunk mozogni? Miért érezzük mindig olyan kellemesnek a repüléses álmokat? Repülünk, lebegünk, de hogyhogy nem félünk a leeséstől? Van, hogy álmodunk, és közben tudjuk, hogy álmodunk – hogyan jön létre ez a sajátos kettősség? És persze ott a legnehezebb kérdés: jelentenek-e egyáltalán valamit az álmok? Mondanak-e valamit az álmodóról? Vagy az álomelbeszélés csak suta kísérlet arra – tudattalanunk vagy agyunk egy részének próbálkozása –, hogy mintát szőjön a valójában összevissza tüzelő agysejtek káoszába?

Eldöntöttem, hogy a számadatok mellé odahelyezem az álmokat, és fordítva, az álmokat a számadatokhoz kötöm. Az álmokra vonatkozó tudományos publikációk zömében, és különösen a legújabbakban, alig fordulnak elő álmok. Megszámlálják és osztályozzák őket, összefüggésbe hozzák őket személyiséggel, életkorral, nemmel, kreativitással, kultúrával, alvási szakasszal, gyógyszerhasználattal, agytevékenységgel, hormonokkal és még tucatnyi más tényezővel, de az álmok maguk szép lassan eltűntek a közleményekből. Bármilyen furcsán hangzik, az erotikus álmokról szóló áttekintő cikkekben nem szerepelnek erotikus álmok, a rémálmokról szóló monográfiákban nem fordulnak elő rémálmok. A szakirodalom arra jó, hogy magyarázatot adjon a különböző fajta rémálmok fellépése és az álom fázisai vagy az erotikus álmok és a genitális izgalom fiziológiája között. Hogy konkrétan mit álmodnak az emberek, és ezek az álmok mit jelentenek a számukra, arról nem esik szó.

Az olyan álomgyűjteményekre, amilyenek naplókban vagy álomnaplókban találhatók, ennek a fordítottja igaz. Maguk az álmok megvannak, de nem társul hozzájuk elemzés, nem ágyazódnak semmilyen összefüggésbe. Számos kifogás érheti Freudot a modern álomkutatás szemszögéből, ám tény, hogy 1900-ban megjelent Álomfejtésével bátor kísérletet tett a két irány szintézisére: munkája egyszerre foglalkozik az álmokkal és azok vizsgálatával. Ugyanezt az érdemet nem tagadhatjuk meg Freud holland kollégájától, a pszichiáter-író Frederik van Eedentől sem. Van Eeden nem csak a "lucidus álom" elnevezést hagyta ránk – így hívjuk az olyan álmokat, amelyekben tudjuk, hogy álmodunk –: 1875-től, tizenöt éves korától kezdve naplókban, álomnaplókban jegyezte fel az álmait, és ezzel a szokásával csak 1927-ben, öt évvel a halála előtt hagyott fel. Feljegyzett álmainak száma mintegy ezerre rúg. Az idő tájt, hogy Freud összegyűjtötte és Álomfejtésében közreadta az általa "tipikus álmoknak" nevezett álmokat, vagyis amelyekről azt gondolta, hogy szinte mindenki átéli őket – ilyen például a meztelenségálom, a repüléses álom vagy a vizsgaálom –, Van Eeden már negyedszázada rendszeresen lejegyezte az efféle álmait, és arról is számot adott, hogyan függnek össze a személyes életével. Legtöbbünkhöz hasonlóan Van Eeden sem volt fenomenális emlékezőtehetség, ébredéskor mindjárt fel kellett jegyeznie az álmait, amikor pedig visszaolvasta füzeteit, olykor már két hét után sem ismert rá az álmaira – ennek ellenére azt gondolom, némelyik álma könnyen bevésődik az olvasó emlékezetébe. Van Eeden történeteit szívesen elhallgatnánk a reggelizőasztalnál. Könyvemben Freud mellett ő lesz a leggyakrabban idézett szerző.

S ha már szóba került Freud – neki és az álommal foglalkozó más múlt századi pszichoanalitikusoknak e helyütt kettős szerep jut. Miközben jogos fenntartásaink vannak a pszichoanalitikus álomelmélet tudományos érvényével és igazolhatóságával szemben, több fejezetben is kalapot kell emelnem a pszichoanalitikusok teljesítménye előtt. Olyan időszakban gondolkodtak és írtak az álmokról, amikor a pszichológia túlságosan illékonynak és szubjektívnak tartotta őket ahhoz, hogy foglalkozzon velük. 1953-ig kellett várni, mire a tudomány valami mérhetőt fedezett fel az álmokban, és ismét a komoly kutatási témák közé sorolta őket. Hosszú ideig tehát a pszichoanalitikusok voltak "a láng őrzői". Ráadásul amit az álomról írtak, üdítően nyílt volt, és kendőzetlen – olyannyira az, hogy saját orgánumaikon kívül nem is juthattak el vele más fórumokra. Azok a folyóiratok, amelyekben a pszichológiai kutatás fősodra publikálta az eredményeit, egyszerűen túl prűdek voltak az éjszakai életünket bemutató cikkek közléséhez.

(…)

Elizabeth Bishop írja Sleeping Standing Up című versében, hogy amikor lefekszünk aludni, negyedfordulatot tesz a világ, elbillen "kilencven sötétlő fokkal", s ilyenkor a nappal még szépen egymáson fekvő gondolatok egyszerre úgy merednek föl, mint fatörzsek egy sűrű vadonban. Ilyen áthatolhatatlanul sűrű az álmok kutatása is, s vele együtt az az irodalom, amiben lecsapódik. Örökös félhomály, utakat alig találni, és a csapásokat, amelyeket mások vágtak, csakhamar megint benövi a televény. Egy ilyen erdő titokzatos erővel vonzza az embert. De aki visszatér belőle, és szabad eget lát a feje felett, fel is lélegzik, hogy nem nyelte el a rengeteg.

Fenyves Miklós fordítása

Legfrissebb a blogból