A recenzió Fazekas Csaba, Jakab Attila, Petrás Éva és Szita Szabolcs könyvéről az Egyháztörténeti Szemle 2017. évf. 4. számában jelent meg.
Nem kis feladatra vállalkoztak a kötet szerzői, ugyanis Jehova Tanúi magyarországi története alapvetően feldolgozatlannak számít a hazai egyháztörténet-írásban. Ahogyan Jakab Attila, a mű egyik szerzője is hivatkozik rá (17. p.), még a néhány évvel ezelőtt megjelent összefoglaló kötetben is így fogalmazott Szigeti Jenő: „Mivel a felekezet legnagyobbrészt illegalitásban működött, és saját történetük emlékeit sem gyűjtötték össze, valamint a rájuk vonatkozó adataink is nagyon hiányosak, ezért nagyon nehéz még vázlataiban is összeállítani a mozgalom magyarországi történetét.” 1 Ennek ellenére a kötet szerzői hozzáfogtak a munkához, és az eredmény impozánsnak mondható, hiszen a teljesség igényével fel tudták térképezni mindazt, ami szükséges lehet a Tanúk történetének megírásához, és így egy kifejezetten érdekes, széles látókörű könyvet tarthatunk a kezünkben.
Az idézett szerzőhöz hasonlóan Fazekas Csaba is megjegyzi a kötetben, hogy „1989-ig az egyháznak sem módja, sem lehetősége nem volt saját iratképzés és iratrendezés folytatására, saját emlékeinek folyamatos gyűjtésére és regisztrálására”. (275. p.) Ez bizonyára egyfajta félelemből is fakadt, hiszen rövid magyarországi történetük folyamán a Tanúk számos esetben voltak kénytelenek elszenvedni hátrányos megkülönböztetést, üldöztetést. A források hiánya, avagy a hozzájuk való hozzáférés körülményessége tehát a kutató számára nehézséget okoz, de ez a nehézség végső soron – ahogyan e könyv is mutatja – áthidalható.
A kötet négy, jól elkülöníthető részre tagolódik. Először JAKAB ATTILA az egyház keletkezését, valamint magyarországi megjelenését mutatja be 1939-ig. A szerző ír az alapítónak tekinthető Charles Russell, valamint az egy generációval később tevékenykedő Joseph Rutherford tevékenységéről – kettejüket tekinthetjük a mozgalom kezdeti időszaka legfontosabb alakjainak. Russel kapcsán említés történik arról, hogy az 1870-es években adventista prédikátorokkal került kapcsolatba, és ennélfogva teológiai nézetei bizonyos pontokon rokonságot mutatnak az adventista tanításokkal. A félreértések elkerülése végett érdemes lett volna kiemelni, hogy Russell nem a hetedik napot, tehát nem szombatot ünneplő adventistákkal került kapcsolatba, hanem az ún. evangéliumi adventistákkal (Advent Christian Church), akik a vasárnapot ünneplik. (Az 1863-ban alapított Hetednapi Adventista Egyház lényegesen jelentősebbé és ismertebbé vált, mint a vasárnapot ünneplő adventisták irányzata.)
A rövid nemzetközi kitekintést követően a Tanúk magyarországi megjelenése és tevékenységük kerül a középpontba a kötetben. 1908-ra tehető Jehova Tanúi magyarországi tevékenységének elindulása, és tevékenységükre természetesen mindig kihatott az a történelmi környezet, amelyben a szolgálatukat végezniük kellett. A Horthy-korszak elején becikkelyezett trianoni békeszerződés elvileg biztosította ugyan a szabad vallásgyakorlást, de a korszakban sokkal inkább kellett szembenézniük az egyre szigorodó
ellenőrzéssel, majd a kifejezett üldözéssel. Jakab Attila szerint ennek oka az volt, hogy „a politikai hatalom a Horthy-korszakban a »szektakérdést« egyenlő mértékben tekintette vallási/egyházi, valamint politikai és társadalmi problémának”. (45. p.) Ebben a korszakban a nagyobb egyházak az államhatalom természetes szövetségeseinek voltak tekinthetők, így nem meglepő, hogy Jehova Tanúival szemben is egyesült erővel léptek fel, és maguk a bevett egyházak sem szorgalmazták a vallásszabadság kiterjesztését. Ebben a korszakban tehát a Tanúk folyamatosan „ellenszélben” tevékenykedtek, noha a létszámuk lassan, de fokozatosan gyarapodott. A hatóságok nemcsak ellenük léptek fel, hanem többek között a szintén szektának tekintett adventizmus ellen is, amelyik a századelőn történt meghonosodását követően ebben az időszakban indult lassú fejlődésnek az országban. Jakab Attila a korabeli sajtó segítségével részletesen bemutatja a hatóságok szekták iránti ellenszenvét, egyre durvább fellépését. A folyamat végpontja az 1939. december 2-án kibocsátott, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter által jegyzett rendelet, amely megtiltotta „a honvédelem érdekeit veszélyeztető szekták működését”. A szerző által írt részt forrásgyűjtemény (Mellékletek) zárja, ami sajátos szerkesztési mód, hiszen az itt közölt részletek jó része megjelenik a főszövegben is, így tehát számos ismétléssel találkozhat az olvasó.
A Jehova Tanúi esetében a katonai szolgálat elvi okokból történő megtagadásának ügye sokáig meghatározó problémának számított az állammal való viszonyukat tekintve, és a második világháború kitörése után ez még inkább meghatározóvá vált. Az ezzel a korszakkal foglalkozó részben SZITA SZABOLCS ír arról, hogy a világháború kitörését követően még erőteljesebb fellépéssel kellett szembenézniük a Tanúknak: rendszeressé váltak a letartóztatások, internálások, bebörtönzések. Már a Horthy-korszakban elterjedt volt a Tanúk kommunista kapcsolatokkal való vádolása (ti. hogy ők a kommunizmus „szálláscsinálói”), de ez csak felerősödött és kiegészült azzal a váddal, hogy a cionizmust is támogatják, és ennélfogva a zsidó-bolsevik világ-összeesküvés részesei. (Amint a könyv is utal rá, adatok erről nincsenek.) Szita Szabolcs megfogalmazása szerint „velük szemben a politika, a befolyásos keresztény egyházak, a központi vagy a helyi sajtó mindenütt és folytonosan ellenséges volt. Kizárásuk, üldöztetésük elfogadott gyakorlattá fajult. A hivatalos intézkedéseket, az üldöztetést a közvélemény támogatta. A többségi társadalom esetükben szorosra zárt. Bűnbakot, sőt megbocsáthatatlan bűnök elkövetőit látták bennük.” (191. p.) Ebből a hozzáállásból is következett számos Tanú elhurcolása a bori munkatáborba 1944-ben, amit a szerző – Csapody Tamás kutatásaira támaszkodva – bemutat. A hatóságok Jehova Tanúi létszámát általában (ahogyan a két világháború között, úgy ebben az időszakban, majd ezt követően is) túlbecsülték, de a források alapján úgy tűnik, hogy a világháború ideje alatt több száz, maximum valamivel több, mint ezer Tanú volt az ország területén, és a létszámuk – az átélt súlyos megpróbáltatások, kivégzések ellenére – kis mértékben növekedett is.
A második világháború vége Jehova Tanúi számára is megkönnyebbülést hozott – legalábbis néhány rövid esztendő erejéig. Noha az 1944-ben létrehozott Magyarországi Szabadegyházak Szövetségébe a Tanúk nem léptek be, rájuk is vonatkozott a már említett, 1939-es BM rendelet hatályon kívül helyezése, és ezáltal szabadon gyakorolhatták tevékenységüket.
PETRÁS ÉVA bemutatja az 1945 és 1989 közötti korszak elejének jogi kereteit is, amelyek reményt keltőek lehettek a Tanúk számára. A hagyományosan „a fordulat évének” tekintett 1948-at követően azonban világossá vált, hogy Magyarország társadalmi berendezkedése a szovjet mintát fogja követni, és így az egyházpolitika is ebbe az irányba fog fordulni. A szerző ír a Tanúk megpróbáltatásairól a Rákosi-korszakban, kiemelve, hogy ebben az időszakban az amerikai imperializmus ügynökeiként, szekértolóiként tekintett rájuk a hatalom. A Tanúk üldözésével kapcsolatban Annegret Dirksen kutatásaira támaszkodva nemzetközi kitekintést is kapunk. Részletes bemutatást kap az internáló- és munkatáborok világa (Tólápa, Farkas-lyuk), illetve a börtönökben elszenvedett megpróbáltatásaik is.
Az 1956-os forradalom leverését követően a Kádár-rendszer taktikát változtatott az egyházakkal kapcsolatban: a nyílt üldözés helyett az egyházon belüli, állam felé való lojalitás, valamint ezzel párhuzamosan az „egyházi reakció” elszigetelése került a középpontba – az egyházak elsorvasztásának célja ugyanakkor megmaradt. Amint Petrás Éva ebben a részben leírja, a Tanúknak továbbra is szembe kellett nézni a hatóságok zaklatásával (valamint bírósági eljárásokkal, börtönbüntetésekkel) a katonai szolgálatmegtagadás miatt, illetve azzal is, hogy rendszeresen próbáltak beszervezni egyháztagokat, akik jelentéseket adhattak a közösség életéről.
Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban egyfajta megoldást is keresett a Tanúk helyzetére, ugyanis az 1970-es években felmerült a fegyver nélküli katonai szolgálat bevezetésének lehetősége. Ebben az időszakban Jehova Tanúi álláspontja nem közeledett az ÁEH-éhoz, ők ugyanis továbbra is kitartottak amellett, hogy egészében elutasítják a katonai szolgálatot, nemcsak a fegyverfogást. Petrás Éva kutatásai alapján az 1977-ben meghozott rendeletben biztosított lehetőséggel nem sok Tanú élt, de az 1980-as években már lassan növekedni kezdett a számuk, és a közösség vezetése is tudomásul vette, ha valaki vállalta a fegyver nélküli, fogadalomtétellel járó katonai szolgálatot. Az 1980-as évek másik fontos fejleménye volt, hogy Jehova Tanúi vezetése felvette a kapcsolatot az ÁEH-val, és jelezték, hogy szeretnék rendezni a közösség státuszát, közjogi helyzetét. Végül többéves tárgyalást követően, a rendszerváltás során – az Állami Egyházügyi Hivatal egyik utolsó ügyének lezárásaként, „hattyúdalaként” – 1989-ben államilag elismert felekezetté nyilvánították Jehova Tanúit.
A kötet utolsó és egyben leghosszabb fejezete a Tanúk 1989 és 2016 közötti magyarországi történetével foglalkozik. A szerző, FAZEKAS CSABA elöljáróban megjegyzi, hogy a „közelmúlttörténet” feltárása más szemléletet és megközelítési módot igényel. Az ebben a periódusban keletkezett iratanyag jelentős része a kutató számára nem hozzáférhető, ezért a források felhasználása tekintetében is új kihívások elé néz az, aki a korszakot történészi megközelítésből vizsgálja. Fazekas Csaba a feldolgozás során nagymértékben támaszkodik a nyomtatott és az elektronikus sajtóban megjelent írásokra, illetve az audiovizuális híradásokra is. A szerző bemutatja a – bár a szabad választások előtt, de széles körű egyeztetést követően született – a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt, továbbá a kisegyházakkal szemben 1991-től kiéleződő kampányt, az ún. szektavitát, amikor néhány kisebb létszámú vagy újabban alapított közösségnek számos támadással kellett szembenéznie. Ennek részeként Jehova Tanúi is reflektorfénybe kerültek, hiszen őket
is „destruktív szektaként” bélyegezték meg. A kötetben részletesen olvashatunk ennek sajtóvisszhangjáról, valamint arról is, hogy a Tanúk hogyan próbáltak ez ellen védekezni (mindamellett, hogy történetük során mindvégig igyekeztek apolitikus, a mindenkori államhatalommal szemben semleges álláspontot képviselni). Az Antall- illetve Boross-kormányt követő időszakban ez a kampány lassan alábbhagyott, és Jehova Tanúi viszonylagos nyugalomban végezhették a tevékenységüket, különösen a 2000-es évek első évtizedében. A 2011-ben elfogadott és többször módosított egyházügyi törvény kodifikálásának eredményeképpen pedig – második körben – elismert egyházzá váltak, és ennélfogva ma komoly mértékű állami támogatásban részesülnek.
Fazekas Csaba külön fejezetben vizsgálja Jehova Tanúinak a magyar társadalomban betöltött szerepét. Foglalkozik a létszámukkal, társadalmi összetételükkel, az általuk elvégzett térítői munkával, valamint a kereszténységben betöltött szerepükkel, a róluk és tanításaikról alkotott, az egyházi sajtóban és kutatók által közzétett véleményekkel. A katonai szolgálatmegtagadással és a vérátömlesztéssel kapcsolatos tanításaik időről-időre vitát váltanak ki, így az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek is megjelennek a kötetben. Biblia-fordításuk sajátos színt képvisel a magyar Szentírásfordítások sorában, mivel a Tanúk által magyar nyelven 2003-ban megjelentetett Újvilág-fordítás alapvetően az angol nyelvű fordítás továbbfordítása (amint az egy lábjegyzetben meg is jelenik, 395. p.), amely először 1961-ben jelent meg. Többek között ez az eljárás is garantálja azt, hogy a Tanúk által világszerte érvényesített, egységes és szigorú tanfegyelem ilyen téren is biztosítva legyen. A közelmúlttörténetről szóló részt az egyház szervezetéről, hétköznapjairól és missziójáról szóló áttekintés zárja.
Összességében elmondható, hogy Jehova Tanúi történetéről hiánypótló, minden szerző által kiváló alapossággal megírt kötetet tarthatunk a kezünkben. A lábjegyzetek példamutatóan precízek, a hivatkozások pontosak. A kötet érzékelteti azt az ívet, amit a Tanúk magyarországi története kapcsán Fazekas Csaba megfogalmaz: „A Magyarországi Jehova Tanúi Egyház hosszú és tanulságos utat tett meg a magyar politikában attól kezdve, hogy 1993-ban »destruktív szektaként« a parlament megvonta tőlük a költségvetési támogatást, addig, hogy 2016-ban például »egyházi alapintézmény működés«, SZJA-felajánlás és kiegészítés, valamint hitéleti támogatás kiegészítése jogcímén mintegy 85 millió forinthoz jutott hozzá.” (315. p.) A történelem azonban ismétli önmagát: a kötet megjelenése előtt nem sokkal, 2017 áprilisában látott napvilágot a hír, hogy Oroszországban betiltották Jehova Tanúit és a vagyonukat államosították.
1 Szigeti Jenő – Rajki Zoltán: Szabadegyházak története Magyarországon 1989-ig. Bp., 2012. 190. p.
