Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal

A könyv sok eddigi félreértést tisztáz. Cioran gyermekkori írásai alapján – minden eddiginél hitelesebben – mutatja be azt a törést, amelyet húszéves korában elharapózó álmatlansága okozott, olyan életesemény, amelyből ő maga egész filozófiáját vezette le. Miután a könyv szerzője monográfiát készít a Vasgárdáról, Cioran ebben játszott szerepét is minden eddiginél alaposabban világítja meg. Bemutatja azt is, hogy miközben a hitlerizmust vagy a legionarizmust magasztalta, azok kritikáját is nyújtotta, egyszerűen ostobának nevezve azt, aki egy eszmével azonosul. Fanatizmus és szkepszis dialektikája a jelen könyv egyik fő témája. A ciorani megnyilvánulásokat – amelyeket József Attila kifejezésével fasiszta kommunizmusnak nevezhetünk – saját koruk hasonló szövegeinek kontextusában helyezi el, ugyanakkor minden eddiginél alaposabban elemzi azt, hogy a ciorani gnosztikus képzetek miként viszonyulnak az általa gyűlölt, ám becsült Rousseau és a legnagyobb írónak tartott Dosztojevszkij műveihez. A szakirodalom általában Pascal jelentőségét hangsúlyozza, és csak érinti a Rousseau-val és Dosztojevszkij egy-egy hősével való szellemi rokonságot, holott éppen ennek elemzésével és annak bemutatásával, amit egy Rousseau vagy Dosztojevszkij műben elhallgatott lehet jobban megvilágítani a ciorani gondolkodás mechanizmusait.