A jogállam esztétikája

Mi ez a kis könyv? Pamflet a (skolasztikus) jogtudomány (képmutatása) és/vagy a hiperbürokrácia ellen, az akadémiai világ publikációs kényszere szülte újabb (hasztalan) torzó, netán futurista lendülettel – afféle intellektuális önvigasztalásként – papírra vetett dadaista dadogás, melynek oka valószínűleg az abból fakadó frusztráció, hogy úgy hisszük, egyre többet tudunk, mégis azt tapasztaljuk, hogy egyre kevesebbet értünk. A jogállamiság is egyre csak hízik, minden vicket-vackot bele akarunk gyömöszölni, hogy egyre többet és többet követelhessünk tőle – ami aztán a jogállam egyre kevésbé képes üzembiztosan megadni. E kudarc társadalmi költségei (a jogászi kaszt kificamodott örömére) mára már a sztratoszféráig emelkedtek, s teljes pompájában hajlong előttünk a jogi luxus (mint nonmodern hübrisz).

Ahogy világszerte egyre elkeseredettebben gyártják a jogot, és egyre arrogánsabb politikai narratívákat szőnek körébe, úgy válik az egyre kiszámíthatatlanabbá, imigyen a jogállam esztétikumként őrizheti meg társadalmi jelentőségét, míg a ráció reprezentánsaként hanyatlik. A jogállam némely aspektusa bizony könnyen kicsúszik a dogmatikai figyelem precíz, de merev ujjai közül, s az esztétika leplezheti le a jogállam élethazugságait is, rámutatva, hogy a jogállamot a polifon (közösségi) média költi, hogy a jogállam olyan előadás, amelyet megtapasztalhatunk, reagálhatunk rá, még akár alakíthatunk is, de sosem kontrollálhatunk.