Épített közigazgatás

Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés időszaka tagadhatatlanul „izgalmas” és fordulatos periódus, hiszen nemcsak a két államfél közötti közjogi viszonyok rendeződtek ekkor, hanem a Magyar Királyságban is elindulhattak azok a folyamatok, amelyek nyomán létrejöhetett a modern államszerkezet, az a polgári berendezkedés, amelynek magjait az 1848. márciusi törvényhozás vetette el.

A bírói hatalom gyakorlásáról rendelkező 1869. évi IV. törvénycikk óriási változásokat hozott a korabeli államszervezet alakításában: valóban elvált egymástól az igazságszolgáltatás és a közigazgatás, amelyeknek fejlesztése külön utakon folyt tovább. Ennek a jogszabályi kereteinek kialakításakor nem volt elegendő az újonnan létrehozandó vagy átalakítandó szervezeti egységeket rendezni, hanem a személy(zet)i és a dologi hátteret is meg kellett teremteni. Ez utóbbihoz kapcsolódik a szervezetrendszer működéséhez elengedhetetlen, megfelelő fizikai környezet kialakítása: székházak, hivatalok, községházák, városházák építése. S ezek mellett azok a tényezők, amelyek a jól működő közigazgatás egyik alapját jelenthetik, mint például a közlekedési infrastruktúra fejlesztése.

A kötet a szerzők alfabetikus sorrendjében tartalmazza a tanulmányokat, amelyek különböző aspektusokban világítják meg az átalakuló közigazgatás témáját. Így a dualizmus kori minisztériumok elhelyezése (Bathó Gábor) és a nagyközségek székházépítése (Brunner Attila) kerül terítékre, illetve a reformkori vármegyei infrastruktúra-fejlesztés (Heil Kristóf Mihály), majd a 19. század 70-es éveiből a pesti Új Városháza építése (Megyeri-Pálffi Zoltán), végül – egyfajta keretként, a 20. századba átnyúlva – az épített környezet védelmének jogi szabályozástörténete (Völgyesi Levente). Valamennyi tanulmányból kiolvasható a „tudományköziség”, azaz az inter- és multidiszciplináris jelleg, amely elengedhetetlen akkor, amikor az építés és az adminisztráció, az „épített közigazgatás” összefüggéseit vizsgáljuk.