Mandala

Az ember viharos változásokkal tarkított létét a macska mindig érdeklődéssel vegyes aggodalommal figyeli. Idõ, történelem, bank, pénz, utazás, költözés, felújítás és más felettébb gyanús és érthetetlen dolgai teszik az embert oly esendővé. De szórakoztatóvá is. Akit lehet figyelni félig lehunyt szemhéj alól, hogy már megint miben sántikál, de vigyázni is kell rá, nehogy túlzásokba essék.

Az ember néha eltűnik. Hogy önszántából megy, vagy viszik, tulajdonképpen ebből a szempontból lényegtelen. A macska marad. Vele nem számol a történelem. Mindig ott van valahol. Hogy ha az ember visszatér, akkor azonnal újra elfoglalhassa hivatalát. Mert az embernek szüksége van macskára, ehhez kétség sem férhet.

Nem kell ahhoz bejárni a világot, hogy a maga teljességében megmutatkozzék. A macskák ezt nagyon jól tudják. Számukra minden pillanat maga a teljesség. Van, ahogy van – ősi bölcsesség. Az ember görcsösen igyekszik elérni ezt a meditatív állapotot. Belenéz egy macska szemébe, és meglátja benne önmagát, ahogy egy macska szemén keresztül szemléli önmagát. Ember legyen a talpán, aki ezt kibírja somolygás nélkül. Az pedig a legjobb út a teljesség felé.

Egyedül lenni nem jelent szükségképpen magányt, szomorúságot és félelmet – jelenthet szemlélődést, békét, derűt és természetes csöndet is. A macskák komoly szakértői a csöndnek. És ha egy íróember történetesen épp macskákkal osztja meg az egyedüllétét, ez sül ki belőle. Egy regény. Társasági magányregény. Macskatársasági embermagányregény.