Hol a bóbitád? A transzcendencia képzetei a modern magyar költészetben

A szellemi-spirituális hanyatlás négy archaikus fázisához hasonlóan a transzcendálásra való képesség is négy szakaszon át fejlődött vissza. Az első szakaszban az ember akar is és tud is transzcendálni. A második szakaszban az ember akar ugyan transzcendálni, de nem tud. Ez Nietzsche esete. (…) A harmadik szakaszban az ember homályosan akar valamit, de nem tudja, hogy mit. Erről szólnak Samuel Beckett drámái, különösen a Godot-ra várva. (…) A negyedik szakaszban az ember már semmit sem akar, a transzcendencia kitörlődött a tudatából. Ez az avidja, a tudati vakság állapota. Ez azzal a helyzettel egészül ki, hogy ha az ember esetleg mégis tudomást szerez a transzcendenciáról, kategorikusan tagadja, mivel a legnagyobb képtelenségnek tartja (materializmus, posztmodern). A három európai alapmítosz (bűnbeesés, Bábel tornya, Ikarosz) az első és a második szakasz közti átmenetbe tartozik, mivel a mítoszok hősei tudnak ugyan transzcendálni, de elbuknak, vagyis a második szakaszba kerülnek. Voltaképpen ez a kiűzetés. A nagy költők is az első és a második szakasz között lebegnek és vonaglanak a transzcendencia utolsó hírhozóiként.