Kedves Vásárlóink!
Felhívjuk figyelmüket, hogy szeptember 12-én (csütörtökön), rendezvény miatt a személyes átvétel 10–14 óráig tart.
Megértésüket köszönjük!
„Nem csalás, nem ámítás” – hallja az ember, ha arról akarják meggyőzni, hogy amit érzékel, az nem szemfényvesztés, hanem maga a valóság. A hétköznapi nyelvben e szavak bármelyike használható a csalárdság szinonimájaként, a jogi szakszókincsben azonban kulcsfontosságú az, hogy egy kifejezés pontosan milyen jelentéssel bír. A stellionatus bűncselekményét leginkább csalásként szokták lefordítani, jelen kötetből azonban kiderül, hogy a régebbi magyar jogban elfoglalt helye és értelme alapján e megfeleltetés túlontúl leegyszerűsítő. A munka rövid áttekintést ad a nálunk osztrák jogi közvetítéssel megjelent intézmény és az ezzel hosszú időn át összefonódó falsum középkori és újkori felfogásairól, és komparatív módon mutatja be a 18–19. századi jeles magyar szerzők vonatkozó álláspontjait. Miközben megrajzolja a hamissággal, csalárdul elkövetett cselekmények hazai szabályozástörténeti ívét a tradicionális jog dekrétumaitól a Hármaskönyvön és a Praxis Criminalison át a kodifikációs operátumokig, feltárja, hogy Magyarországon milyen fogalmi átalakuláson ment keresztül a stellionatus, amire a 19. századi – immár magyar nyelvű – törvényhozás megalkotta a csalás törvényi tényállását, és a korábbi latin terminológia elvesztette tételes jogi relevanciáját. A joggyakorlat vizsgálata mindemellett felszínre hozza, hogy stellionatus címén főként állítólagos természetfeletti képességeikkel kérkedő személyek csaló, másokat megkárosító magatartásai miatt indultak eljárások, amelyek magyar nyelvű jegyzőkönyvei az elkövetett cselekményre jobbára a (csalfa) ámítás kifejezést használták.
NEM RENDELHETŐ
A sütik segítenek élvezni a weboldalakat! Hogy élvezetes és személyre szabott legyen a böngészési élmény, sütiket (cookie-kat) használunk. Részletesebb tájékoztatást erről az adatkezelési tájékoztatónkban Kérjük jelezze, hogy szeretne böngészni!
