Modern Nyelvoktatás XXIII. évfolyam 4. szám, 2017. október–december
KÖNYVSZEMLE rovat 86. oldal
Kontra Miklós (szerk.)
Fancsaly Éva – Gúti Erika – Kontra Miklós – Molnár Ljubić Mónika – Oszkó Beatrix – Siklósi Beáta – Žagar Szentesi Orsolya
A magyar nyelv
Horvátországban
Budapest – Eszék: Gondolat Kiadó,
2016. 310 p.
ISBN: 978-963-693-701-0
A trianoni döntésnek sok más mellett nyelvi,
nyelvhasználati következményei is voltak.
Az új határok között elsősorban az egynyelvű
magyar népesség maradt, nyelvi kisebbségek
közül számottevőként a mintegy négyszázezres
németség. A második világháború utáni
kitelepítés nemcsak az ő létszámukat felezte
meg, hanem az itt maradottak nyelvi asszimilációját
is felgyorsította, fokozva ezzel a magyar
egynyelvűséget. A politikai és nyelvi,
kulturális bezárkózás mind a mai napig érezteti
hatását például abban, hogy a magyar népesség
idegennyelv-tudás tekintetében jóval
az európai átlag alatt van.
A szomszédos országok határai közé került
magyar kisebbség nyelvhasználata is
megváltozott: a korábbinál erőteljesebben
érintette őket a mindenkori államnyelv(ek)
kontaktushatása.
A magyarországiakban a határon túliak
nyelvhasználatával kapcsolatban két ellentétes
sztereotípia fogalmazódott meg. Az egyik az
államhatáron túl beszélt nyelvváltozato(ka)t
„romlatlan, ősi, tiszta forrás”-ként magasztalta.
Ebből kéne, úgymond, bőven meríteni a rom-lott nagyvárosi szlenget beszélőknek, még mielőtt
a magyar nyelv végképp „elkorcsosul”,
s a bekerült idegen, német és angol hatások
közepette elveszti nemzeti jellegét. A másik
előítélet a határon túli kontaktushatást vélte
olyan „szennyező” elemnek, amelyek miatt
a helyi nyelvjárások „veszélybe kerülnek”, ezt
gondolta ellensúlyozni az „anyaországból”
érkező nyelvhelyességi tanácsokkal, valamint
nyelvőri, sőt nyelvápolói erőfeszítésekkel.
Ez a kétfajta sztereotípia – természetesen
cizelláltabb megfogalmazásban – hangot
kapott a magyar nyelvtudományon belül
is. Mindkettőben a magyar nyelv jövőjéért
érzett aggodalom érhető tetten. Ugyanakkor
kevés tárgyszerű és szakszerű vizsgálat
folyt a határon túl élő magyarok nyelvhasználatáról,
ezeket is gyanakvás és ellenkezés
fogadta. Ez robbantotta ki a vitát az 1990-
es évek elején a nyelvi norma egy-, illetve
többközpontúságáról. Ennek végső oka
a valódi nyelvi helyzetből levonandó következtetések
elhárítása volt. Kontra Miklós
sorozatszerkesztői előszavában így ír erről:
„A gyanakvás és ellenállás részben abból
a félelemből táplálkozott, hogy ha bárki
elismeri, hogy a határon túli magyarok és
a magyarországiak között vannak különbségek,
akkor ezzel az egységes magyar nyelvi
ideált mint a nemzet létének alapját kérdőjelezi
meg” (15).
A rendszerváltás után végre megindultak
a rendszeres tudományos vizsgálatok, s
megjelentek a környező országok kisebbségi
magyar nyelvhasználatának szakszerű elemzései.
A magyar nyelv a Kárpát-medencében
a XX. század végén című kutatás keretében
határon túli és magyarországi nyelvészek elkészítették
a Trianon és az 1990-es évek közti
időszak nyelvi életrajzát. A sorozat első négy
tagja a kárpátaljai (1998), a vajdasági (1999),
a szlovákiai (2000), illetve az összevont kötet
az ausztriai és szlovéniai (2012) nyelvi helyzetet
mutatta be. A horvátországi magyar kisebbség
helyzetének leírása a délszláv háború
miatt kimaradt a sorból, csak annak befejezése
után készülhetett el. Ennek a munkának az eredménye a jelen kötet, a sorozat ötödik
darabja.
A Horvátország területén élő magyar nyelvű
kisebbség számában és arányában eltörpül
más helyi közösségek, elsősorban a szerb és
a bosnyák mögött. A több mint 4 milliós országban
élő 14 ezer magyar a lakosságnak
csak 0,3%-át teszi ki. Többségük az északkeleti
régióban, Eszék-Baranya megyében
lakik, de élnek magyarok az ország egész területén
elszórtan, kisebb szigetekben is. Magyar
népesség lényegében a honfoglalás óta
honos ezen a területen. Hogy magyar (anya)
nyelvét meddig őrzi még ez a kisvárosnyi ember,
erre a kérdésre is keresik a választ a kötet
szerzői.
A könyv tematikája nem korlátozódik
a magyar nyelvi közösség nyelvhasználatának
leírására. A bevezető fejezetek a magyar
közösség szempontjából ismertetik Horvátország
történelmét és történeti demográfiáját.
A földrajzi és etnikai viszonyok jellemzése
kitér a hagyományosan itt élőkön (cigányok,
olaszok) kívül az újonnan beköltözött kisebbségekre
(szlovének, albánok, macedónok)
is. A történelmi-földrajzi áttekintés segít
abban, hogy megértsük a magyar közösség
viszonyát a nyelvéhez, a nyelvhez kapcsolódó
a ttitűdök h átterét é s v áltozásuk o kait.
A legfontosabb történelmi időpont a trianoni
szerződés életbe lépése, mivel ekkor szakadtak
el a Magyarországhoz fűződő természetes
regionális kapcsolatok szálai. Az új állam
számára „a fő célkitűzés a szláv népelem,
elsősorban a szerbek érdekvédelme és gazdasági-
társadalmi pozícióinak más nemzetek
rovására való erősítése” (39).
A területen élő magyar lakosság felekezeti
élete is bonyolultan alakult a történelem során.
A reformáció időszakában Sztárai Mihály
hatására számos protestáns gyülekezet
jött létre, ezek száma az ellenreformáció korában
erősen lecsökkent. Ma a reformátusok
hivatalos létszáma 4000 körül mozog, ők is
megosztottak, ezt jól mutatja, hogy a Magyar
Református Egyház Generális Konventjének
elnöksége csak a HRKKE-t ismeri el történelmi református egyháznak, a területen
működő HMRKE-t nem. A gyülekezetekben
zajló közösségi élet mind a mai napig a magyarságtudat
egyik fontos forrása, bár a magyar
nyelvű bibliaolvasás és az imádkozás
a fiatalok körében egyre ritkább.
Gereben Ferenc és Ditzendy Orsolya vizsgálatai
azt mutatják, hogy a megkérdezett
horvátországi magyarok az erdélyiekhez,
felvidékiekhez képest ritkábban használják
anyanyelvüket. Kevesebben végezték magyar
nyelven iskoláikat, munkahelyükön
pedig csak egy töredékük beszél magyarul.
A fiatalok körében gyakori a vegyes házasság,
amely szintén az anyanyelv háttérbe
szorulását hozza magával. A legtöbben a magyarsághoz
való tartozást – a nyelvi, kulturális,
vallási kötődés mellett – erős érzelmi
kapcsolatként élik meg. Ennek ellenére – ezzel
látszólagos ellentétben – kevés reményt
fűznek közösségként való fennmaradásukhoz,
Gereben szerint: „a horvátországi magyarság
[…] – sajnálatosan – önmagát szinte
teljesen leírja” (91).
Bár a horvátországi jogi környezet nem
diszkriminálja a magyar nyelvhasználatot,
a jelentős regionális gazdasági különbségek
a kisebbségi nyelv megtartása ellen hatnak.
A magyarok lakta vidékek az elmaradottak
közé tartoztak, az 1991 és 1995 közti háború
tovább rontotta a helyzetet. „A délszláv háború
ellehetetlenítette a termelést, az agrárium
teljes eszköztára elpusztult. A mezőgazdasági
üzemek tönkrementek, a termelés újraindítását
akadályozták a taposóaknák” (130).
Ennek következtében felgyorsult a fiatalok
elvándorlása a fejlettebb területekre, városokba,
külföldre. A magyar nyelvet, főleg
pedig annak tájnyelvi változatait elsősorban
az idősebb és a középgeneráció őrzi, utóbbiak
körében is egyre jobban megfigyelhető a köznyelvi
normához való igazodás.
A tájnyelvi jelenségek köre egyébként
nem túlságosan tág. A hangtani jellemzők
között említendő az ȧ és a zárt ë használata,
az ö-zés (emlékszöm), a mássalhangzó-
kapcsolatokban a kezdő l eltűnése és az azt megelőző magánhangzó megnyúlása, az
ún. pótlónyúlás (bótban). Az alaktaniak közül
említendő, hogy az egyes szám második
személyű igerag a nem szibiláns igető után
is -l, például köszönöl, az egyes szám harmadik
személyű határozott ragozási formája
az -i, például tudi. A szokik ige jelen időben
is használatos, például nyáron szok lenni.
A szókészletben megfigyelhetők a horvátból
átvett lexémák, például trénerka ’tornaruha’,
szok ’gyümölcslé’.
A kutatók a vizsgálatba bevont beszélők
normatudatát összesen tizenöt nyelvi változó
alapján mérték fel mondatválasztással,
kiegészítéses feladattal és értékelős teszttel.
A nyelvi változók közé bekerültek az egész
magyar nyelvterületre érvényes alakok,
például az inessivusi változó (Hol? kérdésre
adott válaszban: házban, illetve házba),
kontaktushatásra visszavezethetők, például
a „fölösleges névmások”, valószínűleg, hogy
főmondatként, valamint szám- és személybeli
egyeztetési különbségek. Több változó nem
mutatott ki komoly eltérést a magyarországi
népesség és a horvátországi magyarok normatudatában.
Az inessivusi változó esetében
más volt a helyzet: a nemstandard mondatokat
a többség helyesnek fogadta el. A feminizálás
– a -nő képző illesztése foglalkozásnevekhez
nőre referálás esetében – szintén
gyakoribb volt a horvátországi magyarok
között, ez a nyelvtani nemet tartalmazó horvát
hatásának tudható be.
A magyarul beszélők összehasonlítása az
egykori Jugoszlávia három tagállamában –
Horvátország, Vajdaság, Muravidék – azt az
eredményt hozta, hogy a vajdaságiak nyelvhasználata
áll a legközelebb a magyarországi
standardhoz, a másik két csoporté jobban
őriz archaikus, tájnyelvi elemeket, és erősebb
bennük a szláv nyelvek környezeti hatása is.
A kötet szerkesztője az utószóban felveti
a kérdést, fognak-e még ötven év múlva
ezeken a településeken magyarul beszélni.
A „tisztán” nyelvi különbségek nem adnak
okot aggodalomra. A gazdasági és a vele
szorosan összefüggő demográfiai helyzet annál inkább, hiszen „…a magyarok öregedési
indexe magas, a munkanélküliség és
a szegénység jobban sújtja őket, mint például
a nyugat-horvátországi horvátokat, a vegyes
házasságok száma magas, és az ilyen házasságban
születő gyermekek inkább horvátok
lesznek, mint magyarok” (206).
Ennek a helyzetnek a megoldása az, ha az
adott közösségek jól megélnek a szülőföldjükön,
és mindennapi gondok nem kényszerítik
őket annak elhagyására. Ha a központi és helyi
politika érzékeny a sajátos problémákra,
bizonyára képes a közösség helyben maradását
elősegítő tervek kidolgozására és megvalósítására
is. A nyelvi kisebbségek megmaradásának
sajátos paradoxona, hogy a nyelvi
hatását tekintve leghatékonyabb politika az,
amely nem a nyelvhasználatra, hanem a közösség
jólétére irányul.
Kontra Miklós egyetértőleg idézi Szilágyi
N. Sándort: „… a szórványt nem azért kell
segíteni, hogy a magyar nemzet megmaradjon,
hanem mert ezek az emberek bajban
vannak”. A távoli cél nem idegenforgalmilag
jól hasznosítható néprajzi és nyelvi skanzenek
fenntartása kell, hogy legyen, hanem
a szűkebb pátriában jól és szívesesen tovább
élő közösségi életforma kialakítása. Az ilyen
közösségek belső késztetésből őrzik tovább
nyelvüket és kultúrájukat.
A könyvet melegen ajánlom minden szociolingvisztikával
ismerkedő egyetemistának
és doktorandusznak. A benne olvasható kisebb-
nagyobb írások mindenekelőtt a központi
téma sokrétű tárgyalásával közvetítenek
értékes tudást. Nem kevésbé fontos
járulékos haszon a fiatal olvasók számára,
hogy az alkalmazott módszerek részletes
leírásával, a szemléletes táblázatokkal és
ábrákkal, az eredmények részletes és megfontolt
magyarázatával megismerkedve felkészültebben
láthatnak hozzá saját kutatási
témájuk korszerű feldolgozásához.
Huszár Ágnes