Az Osztrák–Magyar Monarchia kultúrája és irodalma a maga regionális és kulturális-irodalmi hálózataival, sokrétű kölcsönhatásaikkal komplex és heterogén képződményként jelenik meg. A kötet összetettségükben és sokféleségükben mutatja be mindazokat a változásokat, amelyek a századfordulón bizonyos esztétikai-poetológiai nézetekben bekövetkeznek, az irodalmi szövegek szerkezetében, szemantikájában kimutathatók, és máig ható folyamatokat indítanak el többek között az elbeszélés, az elbeszélhetőség, az én felfogása, a nyelv, nyelviség, metaforizáció, az intertextualitás és intermedialitás, az emlékezet kérdésében. Az elemzésekben irodalmi elbeszélő szövegeken van a hangsúly, a kötet osztrák és magyar szerzők (többek között Hofmannsthal, Schnitzler, Beer-Hofmann, Rilke, Perutz, Musil, Roth, Babits, Kosztolányi, Márai, Cholnoky, Csáth, Lovik) műveit párhuzamosan, egymásra vonatkoztatva, egymással szembeállítva, kiegészítve tárgyalja. Az elemzések a Monarchia bukása utáni időszakra kitekintve az emlékezés kérdését, a múlt narratív formában való felidézésének lehetőségeit, a korszak történelmi, szociológiai és kulturális problémáival való szembenézés sajátos változatait is felmutatják.