Elsősorban is az vagyok, amivé először lettem, amivé születtem. Magyar. Amivé a szüleim örökítettek. Hiszek a magzati életben, Magyarország Alaptörvényében, mely szerint „a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg” És tudományos tény, hogy a magzat hallja a beszédet maga körül az anya várandós állapotának utolsó hónapjaiban. Ezért az anyanyelv kiemelten fontos az identitás szempontjából. A nyelv az a kötőerő, amivel a magyar kultúra darabjait egymáshoz tudjuk cementálni, a magyar nyelv magyarságot teremt, a magyarul beszélgető szülők magyarul értelmező és értő gyermeket várnak a világra. Önazonosságom első elemeként magyar vagyok, hiszen az embertani meghatározás tudományos tény, s ugyan nem fölösleges, de mégiscsak megkérdőjelezhetetlen: emberek nemzettek, ember vagyok, leszek.
Aztán meg keresztény vagyok. Szüleim a keresztvíz alá tartottak egy debreceni katolikus plébánián, egy csepp pápista szentelt víz alá a reformáció tengerében, a kálvinista Rómában. A keresztségben az István nevet kaptam. Mint első szülött fiú, apám nevét örököltem.