Gondolat Kiadó
Egy pillanat...
GONDOLAT KIADÓ

Arnon Grunberg: Mibácsikánk

BELEOLVASÓ

Lina Siñani Huanca szülei gyilkosának nem lehetett gyereke, ezért döntött úgy, hogy örökbe fogadja a kislányt. Nem kellett sokat gondolkoznia a dolgon, a gyerek ott állt a félhomályban, és olyan szemmel nézett rá, mint aki simán kitalálta, hogy ő vezeti az akciót, mint aki tudja, hogy ő dönt az elkövetkezőkről. Már akkor megérthette, hogy összekapcsolódott a sorsuk, mielőtt az őrnagy egyáltalán megszólalt volna. Mostantól minden vérségi köteléknél erősebb, örök szövetség köti össze őket.

A gyerek egy faasztal mögött állt, amelyen még ott voltak a vacsora maradékai. Koszos tányérok, evőeszköz, gyertyák, egy újság, egy lábos, odaégett ételmaradékkal az alján. Pörkölt? Rizses hús?

Az őrnagy a hálószobából jött ki, hogy megnézze, mi a gond, hogy honnan jött, mit jelent a hang, jóllehet ez a kérdés teljességgel felesleges volt – mi mást jelenthetne egy ilyen hang? –, és ekkor érezte meg először a gyerek jelenlétét. Bár több méterre állt tőle, azt képzelte, hogy a lány megérinti őt. Még nem is látta, a zseblámpája még nem is vonta fénybe a lány arcát, de az a gondolata támadt, hogy a lány végigtapogatja, akár egy vak.

Felderítőként kezdte a pályafutását. Már azelőtt megérezte a másik szagát, hogy meglátta volna. S habár ez az éber figyelem aztán elhagyta, búcsú nélkül tűnt el, mint egy szeretett nő, ezen az éjszakán újra érezte. Erősebben, mint valaha. Kis időre megint a régi bizonyossággal érezte, hogy az ember azokban a pillanatokban él igazán, amikor minden érzékével a világra tapad.

Megvilágította a zseblámpája fényével, látta a copfjait, csak rövid ideig, de épp elég hosszan ahhoz, hogy eldöntse: több fényre van szüksége. Amikor másodszor is rávilágított, a kislány még mindig ugyanott állt. Mögötte egy ajtó látszott, amely a szobájába nyílt. Az őrnagy nem bírta róla levenni a szemét. Miközben beosztottjai némán járkáltak a ház többi részében, ő csak állt, már a föld felé irányított zseblámpával, mert nem akarta elvakítani. Egy pillanatra átfutott az agyán, vajon tudja-e a kislány, hogy mi történt a hálószobában a szüleivel, de aztán újra a copfjaira koncentrált, melyeknél hosszabbat még sohasem látott.

A lány bal kezével az asztal egyik lábába kapaszkodott. Sárga pizsamában volt. A copfjai nem csak hosszúak voltak, hanem vastagok is. Koromfekete haja kékesen csillogott. Az őrnagy próbálta megsaccolni a korát, de nem sikerült. Unokaöccsei, unokahúgai nem voltak, kevés, még meglevő ismerősével mindig a gyerekek nélkül találkozott. Hogyan is tudta volna megsaccolni egy gyerek életkorát? Ő másban volt jó.

Az apja anglomán volt, anélkül, hogy egyszer is járt volna a szigetországban. Nagy nehezen beszerzett néha sconest és valami clotted creamre emlékeztető dolgot, karácsonykor pedig mindig Christmas puddingot kellett csinálnia a feleségének. Az őrnagy apja gyatrán beszélt angolul, de meg volt győződve arról, hogy az angol az egyetlen kultúrnyelv. Sohasem volt az a szószátyár típus, viszont néha minden különösebb ok nélkül megeresztett egy-egy "indeed"-et. És szó sem lehetett arról, hogy a fiát Antoniónak hívják az apja után, csakis Anthony lehetett a neve.

Az iskolában ő volt az egyetlen Anthony, ahogy később a seregben is. Megtanult együtt élni a nevével. Mindössze azt határozta el, hogy ha egyszer gyereke lesz, akkor az átlagos nevet kap majd, olyat, amivel sehonnan sem lóg ki.

Az őrnagy letörölte homlokáról az izzadságcseppeket, de közben le nem vette a szemét a kislányról. Csak egy szó járt a fejében: "indeed". Hátát a falnak vetve állt, és az emberei lépteinek a zajára figyelt. Hányszor kell még elmondania nekik, hogy a hivatásunk gyakorlása nagy diszkréciót követel? Itt született, ebben a vidéki városkában, és azért állt be a seregbe, hogy világot lásson, hogy tanuljon valamit, ha már egyszer nem kaphat ösztöndíjat és nincsenek gazdag szülei. Elkívánkozott a kisvárosból, amelyet gyűlölt, mióta csak az eszét tudta. Zsigeri utálkozása az idő múlásával sem szűnt meg, legfeljebb csendesebb lett. Lett benne valami megnyugtató. Mint amivel együtt lehet élni. Ő mindenesetre megtanult. Mindkét nővérének a férje továbbtanult, azonban egyikük egy ideje munkanélküli, a másik meg bagóért dolgozik, a lakbérre alig futja belőle. Nem, neki szerencsére még idejekorán sikerült leszámolnia azzal a gondolattal, hogy egyetemre menjen, és később sem bánta meg a döntését. Lehet, hogy a seregről más elképzelései voltak, mást ígértek neki, más életet, még annak idején, a kiképzés alatt, de annál akkor is minden jobb, mint ha vidéki tanítóként kellene tengetnie az életét. Ráadásul elég jól keresett, karriert csinált. Még azok is tudták, hogy karriert csinált, akik gúnyosan beszéltek róla, és akkor sem hagyták abba, amikor hallótávolságon belülre ért, máskülönben nem vették volna a fáradságot, hogy lesajnálóan beszéljenek róla.

A seregnek köszönheti, hogy megmenekült. Két kézzel ragadta meg a lehetőséget, jóllehet később csalódásként élte meg a történteket. "Intelligens, de nem kiemelkedő" – ilyen jellemzést adott Anthonyről a paptanár, aki a matematikát tanította az iskolában. Ez a jellemzés még mindig pontosan illett rá, bár időközben már mással is ki tudta volna egészíteni, úgymint munkabíró, fegyelmezett, kiváló szociális képességekkel rendelkezik. Ez utóbbin azt értette, hogy képes volt félrerakni a személyes ellenszenveit, inkább, mint a többi katona. Az a hadsereg, melynek tagjai önálló elképzeléssel rendelkeznek a világról, halálra van ítélve. A katona magasabb célokat szolgál. Ráadásul pályafutása kezdetén megvolt benne a totális éberség, az a képesség, hogy már akkor megérezte a másik ember közelségét, mielőtt meglátta volna. Ezt senki se felejtse el. Ő mindenesetre mindennap emlékeztette magát, hogy el ne felejtse.

Rávilágított egy szekrényre a sarokban, porcelántányérok, fotók, egy apró bekeretezett tájkép. Majd lefelé fordította a zseblámpáját, fénye a lábára esett. Nem tudta levenni róla a szemét, két koszos csizma, már ráfért volna a pucolás. Csakhogy hatalmas volt a sár, mindenütt, de főleg az ilyen negyedekben, kivált az esős évszakban.

Az őrnagy krákogott egyet. Lassan felemelte a szemét, de a zseblámpáját még mindig a csizmájára irányította. Óvatosan megmozdította a kezét, a fénypászma most a kislány felsőtestére, a sárga pizsamára esett. Egyenesen a felelőssége alá tartozó gyerek szemébe nézett.– Anthony őrnagy vagyok – mondta. – Én vezetem ezt az akciót. Téged hogy hívnak?

A gyerek meg se moccant. Copfjai, azok a csodás copfok nem repkedtek.

Az őrnagy nem volt az a szószátyár típus, és ha mégis szólnia kellett, különösen, ha idegenekhez, mindig kényszeredetten beszélt. De hát a sereg nem vitaklub. Érzése szerint túl sokat szövegelnek, túl sokat fecsegnek. A fecsegés a bomlás jele.

A gyerek őt nézte. Meredt szemmel, az arckifejezése semmilyen érzelmet sem árult el. Mintha egy élve mumifikálódott gyerek arca nézett volna vissza rá.

Balogh Tamás fordítása