Gondolat Kiadó
Egy pillanat...
GONDOLAT KIADÓ

Adam Foulds: Eleven útvesztő

BELEOLVASÓ

A világ éles körvonalakkal mutatkozott meg. A deres pázsit: minden fűszál egyenként, mindegyikük kristályburokba zárva. Ha rálépett egyre, az megreccsent, szilánkokra tört. A földhöz nyomta a lábát, minden lépésével jeget aprított; lábnyomai – hátrafordult, hogy megszemlélje őket – ásványi zöld, nedves malachitszínűek. Menet közben a kezét dörzsölte, és nevetett. Ott voltak körülötte a fák, a szépséges barátok, mindvégig itt voltak, vártak, hogy maguk közé fogadhassák. Sorakozó szikár inasok: csak az utasításaira vártak. Tar ágaik készségesen ringtak a szélben a karcos, fehér égbolt hátterében. Egyikük ágai közt kismadarak – cinkék – cserélgették a helyüket, ide-oda rebbenve, aztán az egész csapat elrepült: szépséges pánikhullám.

[...]

Tennyson gáláns udvariassága nem mindig volt egyformán kifogástalan: most például ő ment elöl határozott lépteivel, és nem maradt hátra, hogy onnan irányítsa a lányt halk szóval. Hannah-nak szaporáznia kellett a lépteit, hogy ne maradjon le. Annál értékesebb volt a jutalma, amikor a férfi sarkában belépett egy szobába, amely minden kétséget kizáróan a költőé volt. Miközben Tennyson a kandalló mellett állva lehajolt, hogy friss fahasábokat tegyen a tűzre – s mindezt puszta kézzel, minekutána nadrágjának elejébe volt kénytelen törölni a faszénportól és szálló pernyétől maszatos kezét –, Hannah körbejártatta tekintetét a fennkölt és intellektuális rendetlenségen. A könyv- és papírhalmok, a gyűrött ágytakaró, a zsúfolt és rendetlen íróasztal, a hamufészkekbe hamvadt, minden párkányon és kiszögellésen apró meddőhányókat okádó rövid szárú pipák sokasága félreérthetetlenül jelezték a látogatónak, hogy ebben a szobában munka folyik: a tárgyakat nem a hatás kedvéért válogatták össze. A szoba minden részlete Tennyson kisugárzásának nyomait viselte – ő maga most épp a szoba közepén járkált fel és alá, a díszpárnákat püfölve. A helyiség belőle eredt és áradt ki, és ha valaki nélküle látogatott volna el ide, az olyan lett volna, mintha belehallgatna a gondolataiba, vagy mintha a barátai beszéltek volna róla. Az íróasztalon pedig, abban a hatalmas, nyitott főkönyvszerűségben, amely egy hentes számlakönyvére hasonlított – csak nem egy új vers? Annyi biztosnak tűnt, hogy a sorok nem értek el a lap túlsó széléig. Az ő kézírása. A felmérhetetlen jelentőségtől szinte szikrázó papírlap vibrált Hannah látóterében. Azon a lapon egy vers él. Ha most odamehetne, és elolvashatná, a friss szavak, amelyeket rajta és az őket kiválasztó költőn kívül senki emberfia nem látott, dalra kelnének a fejében. Vajon milyen érzelmek fejeződnek ki bennük?

[...]

Ott a rajz az asztalán – tiszta körvonalaival, erejével, emeltyűivel az egész elmegyógyintézetet feleslegessé tenné, ha ő, Matthew így akarná, márpedig a csábítás erős volt, egyelőre azonban mindkét vasat a tűzben tartja, s ekként végre az a sokoldalú ember lehet belőle, aki valójában. Felvirrad a napja! A rajz saját tervezésű, a korábbi tervek hibáit kiküszöbölő gépezetet ábrázolt. Már a tervrajz elkészítése is örömmel töltötte el – éles elméjének jelét látta benne. A derékszögben találkozó éles tintavonalak szögletes, háromdimenziós, többszintű szerkezetet adtak ki, amely elvont fehér térben lebegett. Angyali tisztaságú ábrázolás volt. Megváltoztatja az életét. Mióta – még fiatalemberként – felfedezte a frenológiát és az elme tudományát, semmi nem keltett benne ehhez fogható izgalmat. Az egymással harmonizáló szakmai gondolatoknak ez a bő áradása, a szenvedélynek és a lehetőségeknek ez az egymásba olvadása, ez az új élet olyan volt, mint a születő szerelem. Matthew Allen pedig lángolt. Leült, hogy lehűtse magát a kijózanító részletekkel. Nem kétséges, hogy a kéttálcás rendszer a jobb: a pontokat megrajzoló fej és a fúrófej így tökéletes szimmetriában találkozik. Felemelte és óvatosan félretette a tervrajzot. Még ma ír Thomas Rawnsley-nak, a fiatalembernek, akinek Loughtonban van a műhelye – gyertyánfából esztergál fogaskerekeket –, és megkérdezi, mikor látogathatna el az üzembe, hogy megtanuljon egyet s mást. A haladásnak és az iparnak elkötelezett férfiak összedugják a fejüket, s az egyikük ráadásul tudomány embere is.

[...]

A sötétségben töltött néhány nap maga volt az élő halál, de még annál is rosszabb: pihenés nélkül, Isten nélkül, szünet nélkül. Amikor rázárták az ajtót, a szoba süllyedni kezdett, egyre lejjebb és lejjebb, míg végül már mélyen a föld alatt volt, mélyebben, mint egy bánya. Felkiabálhatott volna a felszínre, de úgysem hallanák meg. Amikor újra kinyílt az ajtó, s ő kiszabadulva a föld szintjén találta magát, a színekkel teli világ süvöltve áradt befelé, kiéhezett érzékeinek légüres terébe. Az áradat erejétől seggre ült. A fejét ahhoz is túl nehéznek érezte, hogy felemelje, a keze erőtlen, mint a falevelek. Csak ült odakint a földön, érezte, hogy a fény a tarkóját veri, hogy körbesimogatja a könnyű szélfuvallat, és mindaddig a combjai közt növő fűszálakra és egyetlen, felfelé mászó hangyára meredt, amíg nem volt képes befogadni többet is. Később nem tudta eldönteni, nem álmodta-e az egészet: olyan erősen vissza akarta kapni a világot, hogy talán csak megbomlott elméje teremtette meg a kedvéért, és ő valójában még mindig a föld alatt van. A felhők, a fák és a madarak is mind pontosan úgy mozogtak, ahogy emlékezett rájuk.

[...]

Margaret ült, és hallgatta a magasban a levelek közé áradó szelet. Egyszer, gyermekkorában, beleesett a folyóba, és meghallotta a fulladás sustorgó süketségét. De kimentették. Körülötte mintha egyre hevesebben hömpölygött és áramlott volna a levegő, egyre hangosabb lett, míg végül az örvénylés ereje visszafordította Margaret lélegzetét: szinte felemelte a földről.

A szél elkülönült puffogásokká vált szét, szárnycsapásokká. Angyal. Angyal, itt, előtte. A könnycseppek szirmokként peregtek az arcáról. Az angyal megállt előtte. Amikor összehajtogatta a szárnyát, az csicsergésszerű hangot hallatott. Előre-hátra lépkedett, különös, lágy, ívelt járással, amely majdnem olyan volt, mint a tánc. Kinyújtotta gyönyörű kezét, hogy valami támaszra leljen a halandók világában; megérintette a leveleket, megérintette az ágakat, ragyogó fényfoltokat hagyva mindenütt. Lassan – elviselhetetlen volt – Margaret felé fordította az arcát, és ránézett. Amikor az angyal megszólalt, Margaret úgy érezte, a szavak az elméje kellős közepén hangzanak fel, de valahogy mégis átjárják az egész erdőt. A levelek felkunkorodtak és reszkettek.

– Ne sírj! – mondta az angyal. – Az Úr angyala vagyok.

– Bocsáss meg! – könyörgött Margaret. – Bocsáss meg nekem! Bocsáss meg a férjemnek!

Az angyal Margaret felé hajtotta a fejét, és elmosolyodott.

– Bizonyos dolgokat fel kell tárnom előtted.

Margaret most már rá mert nézni; hallotta a szeretettel teli, halk hangot, és látta, hogy az angyalok arca finomabb gépezet, mint az embereké. Voltak olyan részei, amelyek nemcsak fel-le tudtak mozogni, de oldalirányban is. A legapróbb változások is kiültek rá, tünékeny finomsággal; mozgása mint a galamb nyakának irizálása.

– És Ő… Ő eljön? – kérdezte Margaret.

– Nem szabad azt kérned, hogy láthasd Őt – intette az angyal. – Az Ő szeretete áradás. Az ő dicsősége tűz. Nem tudnád elviselni. Nekünk pedig szükségünk van rád. Nyújtsd ki a kezed!

Margaret engedelmeskedett. Az angyal valami kicsi és kerek dolgot ejtett Margaret tenyerébe, körülbelül akkorát, mint egy földről felvett mogyoró.

– Mi ez? – kérdezte Margaret.

– Ez minden, ami készíttetik.

Margaret megnézte, mi az, csodálta kicsinységét és aprólékos kidolgozottságát. Lüktető folyói keskenyebbek voltak egy levél ereinél; tengerei apró moccanásokkal előre-hátra hömpölyögtek, körülötte pedig ott fényeskedett saját külön egének ragyogása, aztán más égboltozatok, aztán sötétség.

[...]

Szobája padlóján feküdt, és megpróbálta elviselni. Jól hallotta mindegyiket, az új hely összes ördögének rikoltozását, ahogy csapatostul toporzékoltak, de ebbe a bűzlő szobába zárva nem tehetett semmit. Egyébként is kimerült, elkészült az erejével: ürülékkel teli héj, semmi más. Ujjai nyomán sehol nem maradtak fényfoltok.

Nyitott sírjában feküdt, sok mérföld mélyen; messze fenn a hely éles hangjai, mint homályosan derengő felhők. Olyan mozdulatlanul feküdt, ahogy csak tudott. Mellkasában a szíve nem hagyott fel gyűlölt menetelésével. Időről időre forró, megkönnyebbülést nem hozó könnyek gyűltek a szemébe, aztán elapadtak, és újra megindultak. Alig észrevehetően megmozdította a kezét, leheletnyivel szorosabbra zárta az ujjait, és érezte, hogy nyikorognak az ízületei. Esemény: kezének apró rándulása, mint amikor megölnek valamit. Úgy érezte, megölték. Minden végsőnek tűnt. Vastag mázként borította be a halál. Ennek a kútnak a fenekén feküdt, halott deszkán, bűzlött a haláltól, halott falak között, de a meghalás nem ment. Minden végleges, semmi nem ér véget. Isten megvonta tőle az Ő Jelenlétét. Elképzelhetetlen, hogy másként legyen. Ha lett volna hozzá ereje, maga az ötlet is nevetést csalt volna a szájára. Nincs semmi más. Csak az üres fény, amely áthaladt a szobán, hogy esténként meghaljon, ő pedig újra és újra túlélje, hanyatt fekve a sötétben. Néma Őrzője felfelé figyelt, nem mondott semmit. Szeretné megölni magát, ha meglenne hozzá az ereje vagy a szabadsága, szeretné a kezébe venni és megölni rothadó elméjét, hogy saját sötétsége összeolvadhasson a világ sötétségével, és várni a zenét, a jajveszékelést, az Ítélet Napjának szétfolyó, véres színeit. A könnycseppek hangos puffanása és surrogása robajlott a fülében.

[...]

Még nem gyújtott lámpát, és a korán leszálló téli este félhomályában csak a tűz vörösének visszfénye csillant hosszú körmein; melegebb vörös volt ez, mint a naplemente karmazsinja, amelyet – ha Tennyson megfordul, ő is láthatta volna – fák körvonalai szabdaltak, a tó befagyott felszínén is foltokat ejtve. Csupa vörös, gondolta Tennyson, a címerek vöröse. A heraldika vérvöröse. Ez is valami. Elméje megindult felé. Széttört lándzsák az erdő földjén. Széttörött lándzsák a paták túrta sárban. Ősi angol erdőség, ahol lovagok jártak, ahol Erzsébet királynő vadászott, ahol – legalábbis az orvos lánya szerint – Shakespeare is lovagolt, hogy egy nemesi udvarházban adja elő az Álmát. Alkonyi hely, szelíd rothadás, a szelíd napsugarak szétszórt maradványokra lelnek. Ebből lehet valami: angol eposz, Arthur visszatérése. Vér, csaták, férfiasság, és a sors gépezete. Hallotta a zenéjét: harsogó, fémes, elmélyítik a belső visszhangok. Elméje közelebb merészkedett ehhez a valamihez, óvatosan végigtapogatta a peremét. Érdemes volna megpróbálkozni vele, ha valaha lesz hozzá elég ereje. A fahasábok sziszegtek és füstölögtek. Odakint az erdő újra kietlen volt, sötétbe burkolózó, tényszerű. Nem volt ott senki.

[...]

Pipázott, miközben egymásra pakolta a könyveit. Apró ajakbiggyesztések kíséretében pöfékelt, és a könyvek gerincét olvasta. Purgatorio. Nem sikerült elég olaszt magára szednie ahhoz, hogy Dantét olvasson. Természetesen nem is olvasta el. Soha nem is fogja. Visszatér Somersbybe, ahol megint nem sikerül majd elolvasnia, belesüllyedve a házba és feloldódva benne, ahogy a felszálló füst olvad bele a levegőbe. Körbeveszik a családi árnyak, fekete vérük továbbra is ott kering az ereiben. Nincs menekvés. Bármelyik angol költővel felér, táskájában mégis csak félkész dolgokat visz magával, miközben a torkában új versek várakoztak, Arthurról, de úgyis mindegy. Ha végül megjelennek, a kritikusok úgyis megint leszólják majd őket, és most már nem lesz Hallam, aki védelmére kel. Igen: üres kézzel tér haza. Kimerészkedett a világba, vállalkozásba kezdett, és most egy vasa sincs, minden pénzét elnyelte az eszelős orvos eszelős terve. Milyen megalázó. S ami még rosszabb: muszáj hazatérnie a szülői házba, ahol össze kell húznia a nadrágszíjat. Bedőlt az orvos agyrémeinek, megírt pár verset, ez minden. Most is ugyanaz a poshadt, áporodott ember, mint azelőtt. Mindjárt befejezi a könyvpakolást. Ha elmegy, a személyzet kipucolja utána a házat, kivasalnak minden kis redőt, ami itt marad. Visszamegy Somersbybe, ahol tovább pipázik és tovább zsugorodik, és – amint a kedélyállapota engedi – elkezdi az Arthurról szóló verset.

Bényei Tamás fordítása