Gondolat Kiadó
Egy pillanat...
GONDOLAT KIADÓ

Staphan Enter: Együttérzés

BELEOLVASÓ

Hogyan csöppentem bele? Nyugtalanság – igen, elsőre azt mondanám. Volt egy kedvesem, egy hiperintelligens fizikus lány, némi autisztikus beütéssel, aki sehogy sem tudta eldönteni, hogy férfiakra bukik-e, vagy nőkre, szóval se velem, se nélkülem a végtelenségig, és ez olyan halálosan fárasztó lett, hogy végül én léptem a tettek mezejére. Tudvalevő, hogy ha az ember egyedülálló értelmiségi nőkkel akar ismerkedni, annak újabban van egy igen egyszerű módja. Tovább egyszerűsíti a dolgot, ha nem tartozol az érdektelen férfiak tömegébe. Ismerőseim már kipróbálták, és hogy egyiküket idézzem, „ez egy hatalmas mézesbödön”. Úgyhogy miután meghallgattam egy-két élménybeszámolót, fogtam magam, és feliratkoztam egy netes társkeresőre.

Az útlevelemben az áll: Frank van Luijn. Doorn, F, 1,83 m. A születési idővel nem vagyok teljesen kibékülve. Nem mintha olyannak ismerném magam, akiben túlteng a hiúság, de, úgy látszik, néha vannak kivételek. Vagy talán nem is a hiúság, inkább a félelem – nem akaródzik elismernem, hogy ideje búcsút venni a fiatalságtól. Erre még visszatérek; az egyszerűség kedvéért legyen elég most annyi, hogy negyven felé járok, de öt évet simán letagadhatok belőle, és olykor élek is a lehetőséggel. A tükrömből visszanéző arcon, annyi nős vagy partnerrel élő kortársaméval szemben, semmi jele eltompultságnak vagy fáradtságnak. Nem eresztettem pocakot, és a romlás más kellemetlen jeleitől sem szenvedek – mi több, húszéves korom óta változatlan a ruhaméretem. Igazából, azt hiszem, még soha nem néztem ki ilyen jól, pláne egyhetes borostával. A múltkor láttam magam egy kis videón, egy barátom csinálta rólam vitorlázás közben, és elégedetten állapítottam meg, hogy még mindig van bennem valami az egyetemista fiúból. Meglepett, milyen egyenes a tartásom, és milyen fesztelen, egyszersmind figyelemreméltóan energikus a járásom, fiúsan kipirult arcomon pedig mintha örökösen ott bujkálna az ironikus mosoly.

Az életem már jó két évtizede kedélyesen csörgedezik egyik kapcsolattól a másikig. Egyik-másik exemmel sikerült jó viszonyban maradnom, néha találkozom is velük, és ha rákérdeznek, fennhangon hirdetem, hogy százszor inkább ez, mint a taposómalom, a sovány, lecövekelt megszokás. És ha egy pohárral többet ittam a kelleténél, nem kapcsolatokat emlegetek, hanem „ügyeket”, sőt azt a poént is képes vagyok elsütni, hogy a viszonyban már eleve benne rejlik az iszony, más nem is rímel a szóra. Társaságban mostanában hallgatagabb vagyok, mert egyre gyakoribb, hogy unatkozom, hogy műveletlennek, érdektelennek találom a többieket. De pont ezt a gőgös szótlanságot a legkönnyebb mélyértelműségnek értelmezni: megtörtént, hogy elsőnek távoztam egy buliból, és másnap szerelmi vallomást kaptam valakitől, akire még csak nem is emlékeztem az előző estéről. A nyugtalanság mellett főleg kíváncsiság az, ami erre az új elfoglaltságra ösztökél – de inkább a semmire sem kötelező fajtából.

Készítek egy profilt, keresek hozzá egy fotót, amelyen nem visszafogott, de nem is ironikus a mosolyom, és aztán minden különösebb teketória nélkül belenyúlok a mézesbödönbe. Sorra kapom a válaszokat, találkákat beszélek meg, hetente más-más nővel randevúzom, egyszerre többel tartom a kapcsolatot.

Megismerkedem valakivel, aki Schubertnek nevezi magát, de legnagyobb csalódásomra sosem járt konzervatóriumba; orvos-biológus, és csak üres óráiban pötyöget kicsit. Az is szemet szúr nála, hogy miközben remekül keres, a második találkozásunkkor (meghív magához vacsorára, előtte együtt vásárolunk be egy szupermarketben) csupa Euroshopper-árut pakol le a polcokról. Napestig dolgozik egy laboratóriumban, ahol egereken kísérletezik; eltűnődöm, hogyan szeretkezik egy ilyen ember – experimentálisan? De amikor evés után rátérünk az első intimitásokra, éppen ettől a hátborzongató hivatástól kezdek hirtelen olyannyira viszolyogni, hogy inkább el is tekintek a folytatástól, sorozatosan kimentem magam, és aztán már nem látom viszont. Megismerkedem egy stewardess-szel, aki spanyolt és pszichológiát tanult az egyetemen; erős, fehér fogsora van és gyönyörű, karcsú nyaka, és folyton nagy szemeket mereszt, miközben, pontosan egyidejűleg, a szája is elnyílik kissé – mintha a kelleténél kicsit kevesebb bőr jutott volna az arcára. Tíz perc után kijelenti, hogy három gyereket akar, és aztán az egész találkozás alatt az érdeklődés leghalványabb jelét sem mutatja a hátterem vagy a gondolataim iránt. A legunalmasabb kaland egy befutott zeisti könyvvizsgáló nő, acélkeretes szemüveggel és óriási mellekkel, aki elkezdi nekem magyarázni, mit értünk az audit fogalmán. Csakis azért beszélek meg vele egy második légyottot, mert látni akarom, tényleg olyan hatalmas és fantáziátlanul berendezett lakásban él-e, ahogyan elképzelem. Amikor megérkezünk, és hogy valamit azért profitáljak az estéből, kicsit csókolgatni kezdem, úgy kuncorászik, mintha hideg vízbe dugta volna a lábujját – majd mohón ledugja a nyelvét egész a nyelőcsövemig. De elég csak hozzáérnem a blúza gombjához, teljes átéléssel ölti magára a prűd bakfis szerepét, és eltol magától. A legszimpatikusabb egy vörös hajú rotterdami özvegy, akinek egész végig büfizgetnie kell – semmi bajom ezzel, csak hát egy idő után már nem tudok másra gondolni, mint hogy mikor jön a következő, és egyre nehezebben követem, amiket a hajléktalanszállón végzett munkájáról mesél. És így esem át még vagy fél tucat másikon. Egyetlen személy kelti fel tartósabban az érdeklődésemet – de csak mert annyira átlátszóan hazudik. Testsúly dolgában szinte egy nő sem mond igazat az oldalon, s mint ahogy a rotterdami özvegytől megtudom, a férfiak közül is sokan füllentenek a testmagasságukról. De az én példányom más kategória. Rionne-nak nevezi magát, Weespben lakik, vagy Weesp környékén, ezt többszöri nekifutásra sem sikerül kiderítenem, és amikor az első találkánkra, az első kézszorításra kerül a sor (a hoofddorpi állomáson, ahonnét kutyát sétáltatni indulunk), szörnyen megijedek a rémes sipító hangjától, amitől csak még jobban kiütközik a kiábrándító twentei tájszólása. Mindenre azért nem készít fel egy internetes profil! Amit viszont nagyon is észrevenni a profiljában, de még inkább az e-mailjein: ilyen kínosan sok helyesírási hibát nagy valószínűséggel csak olyan ember követ el, aki sosem koptatta a padot felsőfokú intézményben. A „végzettség”-nél ugyan azt adta meg, hogy egyetemi, de amikor másodjára találkozom vele – ezúttal is jó messze a lakó- és munkahelyétől –, már nincsenek kétségeim, hogy ez nem fedi a valóságot, ergo semmi keresnivalója az oldalon. Gonosz örömmel újra és újra a végzettsége, illetve a foglalkozása felé terelem a beszélgetést, és csak nézem, hogyan lavírozik, vagy éppen tekergőzik, abban a szent meggyőződésben, hogy csak sikerül most is kibújnia a ködösebbnél ködösebb magyarázataival. Így megy ez, mondom magamban, miközben rápillantok, és egy bólintással jóváhagyom a soron következő kitalációját: nincs az az álnemes, aki ne árulná el magát az igazi nemesek között, miért lenne ez másképp értelmiségi körökben?

De egyik napról a másikra belőle is elegem lesz, és már ahhoz sincs lelkierőm, hogy megtegyem, amire egész végig készültem: a szemébe mondjam, hogy csaló, és hogy kezdettől fogva átláttam rajta. Úgy döntök, hogy abbahagyom. Amennyit ez az öt hét randevúzgatás hozott, annyit a normál társas életemben is megtalálok bármelyik közönséges napon. Egyébként meg a lelkiismeretem is elkezd mocorogni. Itt vannak ezek a nők, akikkel az interneten ismerkedem meg: lehet, hogy furák, hazudozók, beszűkültek vagy egyszerűen csak unalmasak, de attól még egytől egyig magányosak, vagy legalábbis izgalmasabb életre vágynak a mostaninál. Utólag azt mondanám, ennyit még abból a buli utáni imádómból is kihozhattam volna. Talán meg is próbálhatnám. Végül május második felében egy este odaülök az íróasztalomhoz, és azzal a céllal jelentkezem be, hogy kitöröljem a profilomat, és lemondjam az előfizetést.

Utoljára még végigkattintgatok a fotókon. Hát igen, végül is ez a legjobb az egészben: ez a sok-sok különböző nő! Micsoda hihetetlen felhozatal! Mindig egy újabb arc, mindig egy újabb kitöltetlenség, találgatni való – milyen kaland rejtőzhet mögötte?

Oda sem nézve kattintgatok, közben bal kezemmel megfogom a kávésbögrém, a számhoz emelem – egy időre odatartom az ajkamhoz. Aztán lassan visszateszem.

Egy fiatal nő nyári fotóját nézegetem: napszemüveg van a sötétszőke hajába tűzve. Kerek arcát, amely a kép kétharmad részét kitölti, kicsit lekapta a nap. A haja se nem rövid, se nem félhosszú, inkább valahol a kettő között, és egyfajta tépett, rafináltan lezser fazonra van vágva. Kint áll a szabadban, fák látszanak a háta mögött. Az orra körül nem túl feltűnő szeplők, a homlokán is akad néhány. Apró, sötét színű, kerek fülbevalót visel, alig nagyobbat, mint egy kis gomb vagy egy gyöngy. Tétova mosolya, amitől éppen csak hogy megráncolódik a szája sarka, látni engedi szabályos, egészséges fogsorát. Lehet, hogy kirúzsozta a száját, de ha igen, akkor is csak halványan; ezt nem tudom kivenni. Igazából minden figyelmemet a szeme vonja magára. Mély sötétbarna, csillogó, és egyenesen a kamerába néz – és úgy rabul ejt, hogy mire észbe kapok, legalább már egy perce visszabámulok rá. Van valami ebben a szemben és ebben a mosolyban – élni vágyik, de minél teljesebben, fenntartások nélkül… És még valami, valami, amit nem tudok megnevezni…

Tovább kattintok, aztán megint vissza, mintha félig arra számítanék, hogy illúzió volt az egész. Most is sokáig nézem az arcát. A szája nem látszik egészen szimmetrikusnak. Lehet, hogy volna kifogásolnivaló a vonásaiban, de hol van mindez a mellett a kifejezőerő mellett, ami a szeméből, a tekintetéből sugárzik! Hihetetlen érdeklődéssel és kíváncsisággal pillant a világba. Nem ő a legszebb nő, akit az oldalon láttam, de ezzel a pillantással ő látszik a legkarakteresebbnek. Igen, mondom magamban. Micsoda érdekes arca van!

Fenyves Miklós fordítása