Gondolat Kiadó
Egy pillanat...
GONDOLAT KIADÓ

Huszár Ágnes recenziója A magyar nyelv Horvátországban című könyvről

Modern Nyelvoktatás XXIII. évfolyam 4. szám, 2017. október–december
KÖNYVSZEMLE rovat 86. oldal

Kontra Miklós (szerk.)
Fancsaly Éva – Gúti Erika – Kontra Miklós – Molnár Ljubić Mónika – Oszkó Beatrix – Siklósi Beáta – Žagar Szentesi Orsolya
A magyar nyelv Horvátországban
Budapest – Eszék: Gondolat Kiadó, 2016. 310 p. ISBN: 978-963-693-701-0

A trianoni döntésnek sok más mellett nyelvi, nyelvhasználati következményei is voltak. Az új határok között elsősorban az egynyelvű magyar népesség maradt, nyelvi kisebbségek közül számottevőként a mintegy négyszázezres németség. A második világháború utáni kitelepítés nemcsak az ő létszámukat felezte meg, hanem az itt maradottak nyelvi asszimilációját is felgyorsította, fokozva ezzel a magyar egynyelvűséget. A politikai és nyelvi, kulturális bezárkózás mind a mai napig érezteti hatását például abban, hogy a magyar népesség idegennyelv-tudás tekintetében jóval az európai átlag alatt van.
A szomszédos országok határai közé került magyar kisebbség nyelvhasználata is megváltozott: a korábbinál erőteljesebben érintette őket a mindenkori államnyelv(ek) kontaktushatása.
A magyarországiakban a határon túliak nyelvhasználatával kapcsolatban két ellentétes sztereotípia fogalmazódott meg. Az egyik az államhatáron túl beszélt nyelvváltozato(ka)t „romlatlan, ősi, tiszta forrás”-ként magasztalta. Ebből kéne, úgymond, bőven meríteni a rom-lott nagyvárosi szlenget beszélőknek, még mielőtt a magyar nyelv végképp „elkorcsosul”, s a bekerült idegen, német és angol hatások közepette elveszti nemzeti jellegét. A másik előítélet a határon túli kontaktushatást vélte olyan „szennyező” elemnek, amelyek miatt a helyi nyelvjárások „veszélybe kerülnek”, ezt gondolta ellensúlyozni az „anyaországból” érkező nyelvhelyességi tanácsokkal, valamint nyelvőri, sőt nyelvápolói erőfeszítésekkel.
Ez a kétfajta sztereotípia – természetesen cizelláltabb megfogalmazásban – hangot kapott a magyar nyelvtudományon belül is. Mindkettőben a magyar nyelv jövőjéért érzett aggodalom érhető tetten. Ugyanakkor kevés tárgyszerű és szakszerű vizsgálat folyt a határon túl élő magyarok nyelvhasználatáról, ezeket is gyanakvás és ellenkezés fogadta. Ez robbantotta ki a vitát az 1990- es évek elején a nyelvi norma egy-, illetve többközpontúságáról. Ennek végső oka a valódi nyelvi helyzetből levonandó következtetések elhárítása volt. Kontra Miklós sorozatszerkesztői előszavában így ír erről: „A gyanakvás és ellenállás részben abból a félelemből táplálkozott, hogy ha bárki elismeri, hogy a határon túli magyarok és a magyarországiak között vannak különbségek, akkor ezzel az egységes magyar nyelvi ideált mint a nemzet létének alapját kérdőjelezi meg” (15).
A rendszerváltás után végre megindultak a rendszeres tudományos vizsgálatok, s megjelentek a környező országok kisebbségi magyar nyelvhasználatának szakszerű elemzései. A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén című kutatás keretében határon túli és magyarországi nyelvészek elkészítették a Trianon és az 1990-es évek közti időszak nyelvi életrajzát. A sorozat első négy tagja a kárpátaljai (1998), a vajdasági (1999), a szlovákiai (2000), illetve az összevont kötet az ausztriai és szlovéniai (2012) nyelvi helyzetet mutatta be. A horvátországi magyar kisebbség helyzetének leírása a délszláv háború miatt kimaradt a sorból, csak annak befejezése után készülhetett el. Ennek a munkának az eredménye a jelen kötet, a sorozat ötödik darabja.
A Horvátország területén élő magyar nyelvű kisebbség számában és arányában eltörpül más helyi közösségek, elsősorban a szerb és a bosnyák mögött. A több mint 4 milliós országban élő 14 ezer magyar a lakosságnak csak 0,3%-át teszi ki. Többségük az északkeleti régióban, Eszék-Baranya megyében lakik, de élnek magyarok az ország egész területén elszórtan, kisebb szigetekben is. Magyar népesség lényegében a honfoglalás óta honos ezen a területen. Hogy magyar (anya) nyelvét meddig őrzi még ez a kisvárosnyi ember, erre a kérdésre is keresik a választ a kötet szerzői.
A könyv tematikája nem korlátozódik a magyar nyelvi közösség nyelvhasználatának leírására. A bevezető fejezetek a magyar közösség szempontjából ismertetik Horvátország történelmét és történeti demográfiáját. A földrajzi és etnikai viszonyok jellemzése kitér a hagyományosan itt élőkön (cigányok, olaszok) kívül az újonnan beköltözött kisebbségekre (szlovének, albánok, macedónok) is. A történelmi-földrajzi áttekintés segít abban, hogy megértsük a magyar közösség viszonyát a nyelvéhez, a nyelvhez kapcsolódó a ttitűdök h átterét é s v áltozásuk o kait. A legfontosabb történelmi időpont a trianoni szerződés életbe lépése, mivel ekkor szakadtak el a Magyarországhoz fűződő természetes regionális kapcsolatok szálai. Az új állam számára „a fő célkitűzés a szláv népelem, elsősorban a szerbek érdekvédelme és gazdasági- társadalmi pozícióinak más nemzetek rovására való erősítése” (39).
A területen élő magyar lakosság felekezeti élete is bonyolultan alakult a történelem során. A reformáció időszakában Sztárai Mihály hatására számos protestáns gyülekezet jött létre, ezek száma az ellenreformáció korában erősen lecsökkent. Ma a reformátusok hivatalos létszáma 4000 körül mozog, ők is megosztottak, ezt jól mutatja, hogy a Magyar Református Egyház Generális Konventjének elnöksége csak a HRKKE-t ismeri el történelmi református egyháznak, a területen működő HMRKE-t nem. A gyülekezetekben zajló közösségi élet mind a mai napig a magyarságtudat egyik fontos forrása, bár a magyar nyelvű bibliaolvasás és az imádkozás a fiatalok körében egyre ritkább.
Gereben Ferenc és Ditzendy Orsolya vizsgálatai azt mutatják, hogy a megkérdezett horvátországi magyarok az erdélyiekhez, felvidékiekhez képest ritkábban használják anyanyelvüket. Kevesebben végezték magyar nyelven iskoláikat, munkahelyükön pedig csak egy töredékük beszél magyarul. A fiatalok körében gyakori a vegyes házasság, amely szintén az anyanyelv háttérbe szorulását hozza magával. A legtöbben a magyarsághoz való tartozást – a nyelvi, kulturális, vallási kötődés mellett – erős érzelmi kapcsolatként élik meg. Ennek ellenére – ezzel látszólagos ellentétben – kevés reményt fűznek közösségként való fennmaradásukhoz, Gereben szerint: „a horvátországi magyarság […] – sajnálatosan – önmagát szinte teljesen leírja” (91).
Bár a horvátországi jogi környezet nem diszkriminálja a magyar nyelvhasználatot, a jelentős regionális gazdasági különbségek a kisebbségi nyelv megtartása ellen hatnak. A magyarok lakta vidékek az elmaradottak közé tartoztak, az 1991 és 1995 közti háború tovább rontotta a helyzetet. „A délszláv háború ellehetetlenítette a termelést, az agrárium teljes eszköztára elpusztult. A mezőgazdasági üzemek tönkrementek, a termelés újraindítását akadályozták a taposóaknák” (130). Ennek következtében felgyorsult a fiatalok elvándorlása a fejlettebb területekre, városokba, külföldre. A magyar nyelvet, főleg pedig annak tájnyelvi változatait elsősorban az idősebb és a középgeneráció őrzi, utóbbiak körében is egyre jobban megfigyelhető a köznyelvi normához való igazodás.
A tájnyelvi jelenségek köre egyébként nem túlságosan tág. A hangtani jellemzők között említendő az ȧ és a zárt ë használata, az ö-zés (emlékszöm), a mássalhangzó- kapcsolatokban a kezdő l eltűnése és az azt megelőző magánhangzó megnyúlása, az ún. pótlónyúlás (bótban). Az alaktaniak közül említendő, hogy az egyes szám második személyű igerag a nem szibiláns igető után is -l, például köszönöl, az egyes szám harmadik személyű határozott ragozási formája az -i, például tudi. A szokik ige jelen időben is használatos, például nyáron szok lenni. A szókészletben megfigyelhetők a horvátból átvett lexémák, például trénerka ’tornaruha’, szok ’gyümölcslé’.
A kutatók a vizsgálatba bevont beszélők normatudatát összesen tizenöt nyelvi változó alapján mérték fel mondatválasztással, kiegészítéses feladattal és értékelős teszttel. A nyelvi változók közé bekerültek az egész magyar nyelvterületre érvényes alakok, például az inessivusi változó (Hol? kérdésre adott válaszban: házban, illetve házba), kontaktushatásra visszavezethetők, például a „fölösleges névmások”, valószínűleg, hogy főmondatként, valamint szám- és személybeli egyeztetési különbségek. Több változó nem mutatott ki komoly eltérést a magyarországi népesség és a horvátországi magyarok normatudatában. Az inessivusi változó esetében más volt a helyzet: a nemstandard mondatokat a többség helyesnek fogadta el. A feminizálás – a -nő képző illesztése foglalkozásnevekhez nőre referálás esetében – szintén gyakoribb volt a horvátországi magyarok között, ez a nyelvtani nemet tartalmazó horvát hatásának tudható be.
A magyarul beszélők összehasonlítása az egykori Jugoszlávia három tagállamában – Horvátország, Vajdaság, Muravidék – azt az eredményt hozta, hogy a vajdaságiak nyelvhasználata áll a legközelebb a magyarországi standardhoz, a másik két csoporté jobban őriz archaikus, tájnyelvi elemeket, és erősebb bennük a szláv nyelvek környezeti hatása is.
A kötet szerkesztője az utószóban felveti a kérdést, fognak-e még ötven év múlva ezeken a településeken magyarul beszélni. A „tisztán” nyelvi különbségek nem adnak okot aggodalomra. A gazdasági és a vele szorosan összefüggő demográfiai helyzet annál inkább, hiszen „…a magyarok öregedési indexe magas, a munkanélküliség és a szegénység jobban sújtja őket, mint például a nyugat-horvátországi horvátokat, a vegyes házasságok száma magas, és az ilyen házasságban születő gyermekek inkább horvátok lesznek, mint magyarok” (206).
Ennek a helyzetnek a megoldása az, ha az adott közösségek jól megélnek a szülőföldjükön, és mindennapi gondok nem kényszerítik őket annak elhagyására. Ha a központi és helyi politika érzékeny a sajátos problémákra, bizonyára képes a közösség helyben maradását elősegítő tervek kidolgozására és megvalósítására is. A nyelvi kisebbségek megmaradásának sajátos paradoxona, hogy a nyelvi hatását tekintve leghatékonyabb politika az, amely nem a nyelvhasználatra, hanem a közösség jólétére irányul.
Kontra Miklós egyetértőleg idézi Szilágyi N. Sándort: „… a szórványt nem azért kell segíteni, hogy a magyar nemzet megmaradjon, hanem mert ezek az emberek bajban vannak”. A távoli cél nem idegenforgalmilag jól hasznosítható néprajzi és nyelvi skanzenek fenntartása kell, hogy legyen, hanem a szűkebb pátriában jól és szívesesen tovább élő közösségi életforma kialakítása. Az ilyen közösségek belső késztetésből őrzik tovább nyelvüket és kultúrájukat.
A könyvet melegen ajánlom minden szociolingvisztikával ismerkedő egyetemistának és doktorandusznak. A benne olvasható kisebb- nagyobb írások mindenekelőtt a központi téma sokrétű tárgyalásával közvetítenek értékes tudást. Nem kevésbé fontos járulékos haszon a fiatal olvasók számára, hogy az alkalmazott módszerek részletes leírásával, a szemléletes táblázatokkal és ábrákkal, az eredmények részletes és megfontolt magyarázatával megismerkedve felkészültebben láthatnak hozzá saját kutatási témájuk korszerű feldolgozásához.

Huszár Ágnes